Már nem is emlékszem, hogy melyik szót használta a Szép Ernőt játszó triumvirátus (Fodor Tamás, Tóth József, Kovács Krisztián) egyik tagja a ma esti előadásban saját illetve a zsidók el- és meghurcoltatására. Hogy ezt visszanyomozzam, az persze nem lenne lehetetlen, Szikszai Rémusz rendező és Gyulay Eszter dramaturg, akik az író szövegeiből összeállították a két részes, összesen 2,5 órás előadást, érzem, hogy kapásból rávágnák. Ennél sokkal nehezebb lenne abban állást foglalni, hogy az előadásban önmagával beszélgető három Szép Ernő karakter melyike volt a legjobb. Ez számomra eldönthetetlen, annyira ritkán látni három ennyire különböző karakterű színészt, akik ilyen összhangban léteznek együtt a színpadon, hogy önmagában ezért az élményért is érdemes a Szkénében az Emberszagot megnézni. Együtt is, külön is nagyszerűek. Bármelyiküknek elhiszem, hogy ő Szép Ernő.
Az előadás Szép Ernő azonos című 1945-ben írt regényéből készült, témája a szerző munkaszolgálaton, a veresegyházi téglagyárban töltött időszaka, talán két hét mindössze. Bábokkal (tervező: Németh Ilona) és kabarénak álcázva szembesülünk a történtekkel. Simkó Katalin hol keretlegényként, hol konferansziéként énekelve áll előttünk és eljátssza az összes negatív szerepet az előadásban, amíg mi a megháromszorozódott hőssel, sőt még a kínzásnak kitett bábukkal is rokonszenvezünk.
Az előadást nézve eszembe jutott, hogyan maradhatott ki ez a Karinthy Színház Purim fesztiváljáról, ahol a múlt héten számos előadás foglalkozott a rasszizmussal, konkrétabban a zsidókérdéssel, még konkrétabban a második világháború alatti szenvedésekkel. Én mindössze kettőt láttam (Asszony a fronton, Szakácskönyv a túlélésért), de a fesztivál programja is mutatta, hogy ennél jóval több előadást játszanak ma Pesten, amelyek ehhez hasonlóan a múlt feldolgozását, a szembenézést tűzték ki feladatukul. És kellenek is ezek az előadások, bár így, hogy most egy hét alatt háromszor is megrázott a téma, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennél több szörnyűség feldolgozására is képes lehet ilyen rövid időn belül, még sokadszor, és másodlagos élményként is megviselt. Lélekben én még mindig a múlt keddnél tartok, azóta Polcz Alaine műveit kezdtem olvasni.
Ezek az előadások mind hosszabb távon is hatnak, nemigen tudja elfelejteni a néző, hiába ajánlják fel neki a színészek, hogy „You can remember or You can forget” – nem igazán úgy van ez megrendezve, hogy könnyű lenne a felejtés.
Már egészen az előadás vége felé van egy nagyon szépen beállított szituáció, amikor ül a három Szép Ernő velünk szemben, nézeget minket és még rá is kérdeznek, hogy nem unjuk-e ezt hallgatni, miközben sajnálnak minket, civileket, hiszen esélyünk sincs, ha bajunk esik, valami fáj, megcsaltak, elhagytak minket, hogy ezt legalább kiírjuk magunkból és eljutunk ehelyett az öngyilkosságig…
Lehet, hogy Szép Ernő túlélésének titka is ebben rejlett, a világ őrültségeit humorosan látta és aztán viszonylag derűs életszemlélettel írta meg. Azt hiszem, hogy most megint elő fogom venni őt is.
