Óriási dolog, hogy nagyszínpadon mutatják be Nádas Péter darabját, a Találkozást. Ráadásul telt ház előtt, bérletszünetben. Az első előadás a Víg házi színpadán volt 1985-ben és azóta legendaként emlegetik Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza kettősét. Az, hogy a színház igazgatója, Eszenyi Enikő most maga rendezte, mégpedig a Pestiben és a korábbiakhoz képest jóval nagyobb apparátussal, ez jelentős gesztus. Elmondható, hogy nem csak kipipálták, hogy "játszottunk idén is egy mai magyar szerzőt", hanem valóban bele is tettek mindent az előadásba, ami csak adható.
A színházi adattár e két vígszínházin kívül még hat színrevitelről tud, ezekből kettőt a Budapesti Kamaraszínházban (1997-ben és 2009-ben) láttam. Ebben a rendezésében legalább három olyan plusz van, amely által megemelkedik ez a legfrissebb előadás, amely miatt valószínűleg jóval hosszabban fogunk rá emlékezni, mint a korábbiakra. (Muszáj beismerni, hogy épp a megtekintett kettő olyan igazán mély benyomással nem volt rám.)
Az, ami miatt akkor is működne, ha semmi extra nem lenne hozzátéve: Börcsök Enikő és Király Dániel - tömören fogalmazva. Nagyon alkalmasak a szerepre és Börcsök Enikő a monológjaival megint a Téli utazás csúcsát ismétli, de most ráadásul nem hetven néző előtt. Ez a mű sem egyszerűbb, nem befogadhatóbb - bár minden plusz ezt szolgálja, a néző lekötését - és nagyon becsülendő Eszenyi Enikő, hogy bevállalta a kockázatot és ilyen nagy teret engedett a színészeknek. Kevés színház gondolna arra, hogy ezt a művet stúdióján kívül nagyobb térbe helyezze. (A tapsból az szűrődik le, hogy a közönség értékeli a munkát és feltehetően beszélni fog az előadásról, mert ez nem az, amelyiket a Váci utca túlsó végére érve már elfelejt az ember.)
Börcsök Enikőt mivel pályakezdése pillanatától nézem mindenben (és ez már csak így fog maradni), nehéz méltatni, mert annyira hitelesen van jelen a színpadon, hogy általa képzeljük el a fehér hátterű steril színpadot lepusztult polgári lakásnak. Ahogy mondja a szöveget, az nagyon hat a nézőre, de a kisebb mozdulataival, a kávés csésze átnyújtásáig, szintén így vagyunk.
Király Dániel nagyon fogékony partner, mindketten minden pillanatban reagálnak a másik mozdulataira, egyszerre lélegeznek, összehangolódtak. (Ezért se bántam, hogy most kivételesen nem rohantam oda a sorozat legelejére, és ezúttal túlságosan nem is csúsztam el a megtekintéssel.)
Nagyon nagy többlete az előadásnak az élő zene. A három zenész látványosan - a már bent lévő főszereplő rosszallása közepette - beóvakodik és ettől kezdve kísérik a történetet.
A másik új elem: a múlt elmesélésekor Mária szinte berántja megelevenedő emlékei közé volt szerelmének fiát (mintha a Harry Potter merengőjét kérték volna kölcsön), és ezt a kétszemélyes kamaradrámát további 11 színész játssza - megérdemlik legalább azt, hogy e nevüket begépeljem, sokat tesznek hozzá a hangulat kialakításához: Venczel Vera, Hullan Zsuzsa, Gados Béla, Kopek Janka, Puzsa Patrícia, Gilicze Márta, Tar Renáta, Ember Márk, Medveczky Balázs, Viszt Attila, Földes Irmi) ráadásul úgy, hogy nem direktben látjuk őket, hanem egy operatőr a színpadi függöny mögött filmezi a jeleneteket. Filmbejátszásoknak tűnnek, miközben csak a tapsrendnél lesz világos, hogy nem felvételről ment az egész. Élő film ez. Ehhez hasonló kísérletet én csak egyszer láttam, az Átriumban. Akkor megállapítottam, hogy ha egyszerre látható film is és a színészek is, mindenki úgyis a filmet nézi. Eszenyi Enikő ezt rögtön tudhatta, emiatt a színészek nem látszódnak egyáltalán és így még erősebben elkülönül a múlt a jelentől.
A történet nehéz, megterheli a befogadás a nézőt és éppen ezért nem ellenezhetjük, hogy a figyelmünk fenntartásáért így küzdenek az alkotók. A szembenézés a múlttal nem könnyű, ilyen áttételesen, amikor egy ember személyes sorsán keresztül átszűrve éljük át a néhány évtizede elmúlt történelmi eseményeket, különösen. Mária sorsa, megaláztatásai nem hagynak minket hidegen, személyes ismerősnek érezzük az előadás végén.
Az összes elszenvedett fájdalmat viszont van ami ellenpontozza: a teljes mélységében átélt szerelem emléke, amely pontosan ugyanúgy megmarad, mint a csalódás és a hiányérzet. És most, ebben az egy találkozásban az is bebizonyosodik, hogy hiába minden félelem a két ember közötti kommunikáció lehetetlenségéről, a gondolatok kimondhatatlanságáról, mi mégis annak vagyunk két órán keresztül szem- és fültanúi, hogy létrejön kapcsolat itt és most, a semmiből.
Akármilyen elkeserítő is az, amiről szó van, ez az előttünk létesülő nagyon eleven kapcsolat mégis erősebb élmény, és egy nappal később is arra emlékszünk vissza, hogy milyen letisztult, szép előadást láttunk és milyen nagyszerű volt benne Börcsök Enikő és Király Dániel.
