Nyári bemutató volt a Szkéné, a MASZK Egyesület és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciója, amely ősszel beköltözött a Szkénébe. Olyan nagyon ezt még nem lehetett észlelni, kevésszer játszhatták és az előadást látva egyértelműen nem a közönség érdektelensége, hanem egyeztetési okok miatt. Hátha az évad további részében több előadásra is sor fog kerülni, bízzunk benne.
Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélését Gábor Sára egyetemi hallgató, dramaturg és Hegymegi Máté, az előadás rendezője közösen írta színpadra. Az előadás közel két órányi, de nem hiányoljuk a szünetet - a feszültséget sikerül végig fenntartania az alkotóknak.
Ha valaki előkészületek nélkül jött és előzetesen rá se pillantott a színlapra, akkor könnyen hiheti azt, hogy a Forte társulat Horváth Csaba által rendezett újabb előadását látja, hiszen a szereplők között ott vannak a Forte alapemberei - Fehér László, Horkay Barnabás, Pallag Márton és Nagy Norbert és az előadás formanyelve pedig egészen hasonló, mint amilyen az Irtásé vagy A nagy füzeté. Ez az ún. "fizikai színházi" irányzat, nagyon erősen dominálnak a mozgásos elemek, amelyek sokszor már az akrobatika határát súrolják és nem mindig könnyű magyarázatot találni a szöveghez való kapcsolódásukra. (Egy kérdés vetődött csak fel bennem, de ez költői - hol marad Krisztik Csaba? Ha már fizikai színház, ugyanez az előadás rá is építhető lett volna, karizmatikus jelenség.)
Ami igazán szerencsés, hogy kívülálló valószínűleg nem tehetett különbséget az előbb felsorolt "fortés" és "nem-fortés" színészek között, a rendező elérte, hogy egységes csapatként működjenek és a helyenként bonyolult mozgássorokat kellő mértékben összehangolják.
Az említett két korábbi fizikai színházi előadásnak is volt egy-egy kiemelt látványeleme, amelyre épült (A nagy füzet tökökre és krumplira, az Irtás földes zsákokra), ez pedig egy "vizes" előadás. A színpadra engedett vízzel a kőszínházak is csínján bánnak, mert macerás a feltakarítása, szivároghat, ráfröcskölődik a nézőkre, akik között lehet finnyás is - alternatív színházban talán még ritkábban használják. Itt a maximálisra kitágított színpadtéren játszódik az előadás (díszlettervező: Fekete Anna), és egy talán jó, ha harminc cm mély medencében történik minden esemény, ide állítanak fel néhány kivágott, hántolatlan fenyőrudat, látunk két vizes tartályt és az előadás második felében egy dobfelszerelést. Más semmi nem szükséges ahhoz, hogy a történetet eljátsszák nekünk. Néhány szereplő karakterváltását egy-egy ruhadarab cseréjével könnyen jelzik - a vörös a nép, a fehér pedig az urak színe (a tervező: Oláh Tímea). Letisztult, szép előadás, a darab központi gondolata kellően kiemelődik ebben a szövegváltozatban is.
A Magyar Színházban és Zalaegerszegen is nemrég ment Tasnádi István hasonló tárgyú darabja, érdekes látni, hogy nyúl a témához a színdarabíró, illetve a nála jóval fiatalabb rendező, máshová kerülnek a hangsúlyok az tagadhatatlan, bár a fő kérdés az változatlanul ugyanaz.
Tasnádi kiérleltebb és egységesebb szöveget írt, amelybe nem érződik betoldásszerűnek egy-egy közéleti szlogen, frázis, illetve kidolgozatlannak-esetlennek egy-egy párbeszéd és nagy ötlete, hogy következetesen a lovak szemszögéből mutatja be a történetet. A lovak ebben az előadásban is kiemelt szerepet kapnak, átérezzük megkínzatásukat, ugyanakkor most sokkal nagyobb hangsúly esik Kohlhaas népére, fontos lesz az a jelenet, melyben saját emberei között van, akiknek végül hátat fordít.
Az előadás kerete a tárgyalás, illetve az esküdtszék ítélethozatala. A darab úgy kezdődik, hogy bevonnak minket nézőket és érezzük, hogy muszáj szavaznunk. Anélkül, hogy egy érvet is hallanánk valóban hajlandóak is vagyunk dönteni - hiszen elhangzik a figyelmeztetés: a tartózkodás Kohlhaas halálát támogatja. A felmentésére szavazókat megszámolni már nem számolják meg. Az előadás végén ugyanez történik, de akkor már úgy hangzik el az eredmény, hogy már meg sem várják, hogy a nézők jelentkeznek-e vagy sem. Ez is egy vélemény arról, mekkora esélye lehet az embernek demokratikusnak kikiáltott helyzetben arra, hogy valóban dönthessen.
Kohlhaas baja éppen ez: a XVI. század első felében játszódó történetben, amikor éppen Luther hatására kezdtek a német polgárok öntudatra ébredni, elvárta volna, hogy az állam megvédje őt és jogait tiszteletben tartsák. Ezért folytatja magánakcióját, nem az őt ért kárért, a lovak és szolgája 3 váltás fehérneműjének áráért. Egészen más dimenziót nyer a történet, ha így, tágabban értelmezzük.
A nagy kérdés persze az most is, hogy a "nagyobb jó", az elvek, a köz érdekében érdemes-e valakinek a saját családját, vagyonát feláldozni, és miközben igazáért harcol százak, sőt ezrek halálához hozzájárulni. Hasonló helyzet nem egyszer előfordul, nem élet-halál kérdésként egyébként is felmerül, amikor valaki például a között választ, hogy az energiáit a munkájára, vagy a családjára fordítja-e. Nem könnyen ítélkezhetünk így Kohlhaas Mihály felett sem.
Amikor először olvastam Sütő András feldolgozásában a történetet, sokkal inkább a hőst láttam a címszereplőben, mint most harminc évvel később. Nagy Zsolt figurája különösen energikus és egy olyan embert mutat, aki viszont a dolgokat fehérnek vagy feketének látja, nem árnyaltan. Nem latolgat, nem tűnődik el azon, hogy tetteinek milyen következményei lehetnek. (Ebben segít ez a szövegváltozat, ebben nincs annyi vita és filozofálgatás, mint Sütő darabjában.) Nagy Zsolt Kohlhaasa azt is szeretné, ha a világ tisztán, áttekinthetően, kiszámíthatóan működne. Nem kérdőjelezi meg az állam, a fejedelem hatalmát, nem akar adókat megúszni, csak azt szeretné, hogy mindenkire ugyanaz a törvény vonatkozna. Nyers és faragatlan, de hiába látjuk ebben a beállításban még erősebben azt, hogy mégis jobb lett volna, ha a lesoványodott lovait hazaviszi és belenyugszik a veszteségébe, ha szavazásra került volna a sor, valószínűleg még többen tettük volna fel a kezünket, mert az előadásban mégis azonosultunk vele. Tragikus hőssé válik, bár kevesen lennénk, akik követnénk, bukását mégis sajnáljuk. Nagy Zsolt nagyon alkalmas választás a feladatra, végig bírja energiával és amikor a lázadást zenéléssel játsszák el, beválik dobosként is. (Zenei vezető: Kákonyi Árpád)
Az előadásban mindössze két nő szerepel, de azok kiemelten fontossá válnak. Pető Kata és Bach Kata játssza a lovakat is. Illenek egymáshoz, még a szemük is nagyon hasonló, alkatuk, mozdulataik is. Anya-lánya szerepben is hitelesek, minden megmozdulásuknak súlya van. A még név szerint nem említett színészek közül most is az egyik legkitűnőbb Jankovics Péter, akihez a Hét szamurájban is szerencsém volt, nem is olyan régen. Mind Várnagyként, mint Kallheim grófként, aki Kohlhaas pusztulását tartaná az állam számára célravezetőnek, emlékezetes. Ellenpontja szintén elég fajsúlyos - Wrede gróf, aki a lócsiszár pártján van, Horkay Barnabás. Tenyérbemászó pofa és kellően irritál minket legtöbb (minden) szerepében Kárpáti Pál. Király Attila Luther Mártonként rögzül be - remélem, hogy most már berögzül. Vele kapcsolatban kezd most már zavarni, hogy annyira keveset látom, évente jó ha egyszer, hogy minden alkalommal úgy keresem meg a színlapon, hogy ki ez a formátumos színész. Most is jó és a szokásos beállításokéhoz képest bizonytalanabbnak, kevésbé jelentősnek, sokkal emberibbnek mutatja be Luthert. Nagy Norbert Tronkai Vencel bárója kellően ellenszenves és puhány, valószínűleg a nézők többsége megkönnyebbüléssel fogadta volna, ha elnyeri büntetését - már amennyiben halál jár azért, ha két lovat és egy szolgát megkínoznak. Pallag Márton hol Vencel rokona, hol ügyvéd, hol meg Kohlhaas embere, neki van a legtöbbféle feladata az előadásban. Fehér László is tartozik mindkét oldalhoz, mégis leginkább mint Kohlhaas szolgája vésődik be emlékezetünkbe.
A lócsiszár története tanulságos. Az előadást nézve átérezhetjük maximális kiszolgáltatottságunkat, hiszen ahogy a címszereplő rendes adófizető állampolgár is a legnagyobb jó szándékkal próbált saját kis világában érvényesülni, megmaradni, ezt mégsem tehette meg hosszú távon. A hatalmasok provokációja csak kibillentette és éppen azért, mert tisztelte a törvényeket és fejlett jogérzéke volt, rákényszerült arra, hogy mégis kilépjen a közéletbe és ezzel egész addigi életét (és családjáét) összetörje. Könnyen kerülhetnénk hasonló helyzetbe, az előadás ezt a gondolatot ébresztette bennem.
ps. Személyes megjegyzés: a víz jó hatást kelt egy-egy jelenetben, nem rossz, amikor visszatükröződik benne a hátul doboló főszereplő és néhány többi zenélő színész képe, kifejezően lehet egymásra fröcskölni, szépen fekszenek benne a hullák is és utóbbiakat tényleg sokkal rosszabb így nézni, mintha a színpad száraz lenne. Ugyanakkor nekem ilyen esetben (az Irtásnál is így voltam ezzel) előjönnek civil gondolataim, óhatatlanul is elkezdem a színészeket sajnálni az átélt sanyargatásokért. Én ezt nemcsak azért nem tartom szerencsésnek, mert nem a vízben heverő lovat, hanem Bach Katát féltem a megfázástól, hanem azért sem, mert abban is biztos vagyok, hogy a jó színészek szenvedést akkor is el tudnak játszani, ha ők közben nem élnek át fizikai fájdalmat. Miközben ezt írom, természetesen tudom, hogy a legtöbb színészt a játék hevében nem igazán zavarja, ha percekig egy hideg vizzel elárasztott padlón kell hevernie. A cél szentesíti az eszközt, a rendezői koncepció érdekében "feláldozzák" magukat. Valahogy így van ez a Kohlhaas történetben is, az elvek, az ideálok miatt az egyes ember érdeke másodlagossá válik. Ez van.
