A hétvégén láttam fennállásom óta a 210. és 211. előadást a Tháliában. A legtöbb vidéki meghívott előadás volt. Legnagyobb részt (ha nem is kizárólag) a Thália programjának köszönhető (Vidéki Színházak Fesztiválja), hogy néhány előadás eljut a fővárosi közönséghez is azok közül, amelyek rendszerint valamelyik vidéki városban egy évadon át léteznek csupán, 20-30 estén át. Most a zalaegerszegi és a kaposvári színház vendégjátékáról fogok röviden beszámolni.
Már júniusban készen volt a fesztivál műsora, a jegyárusítás is elkezdődött, nem minden előadásra tudott az is bejutni, aki az utolsó pillanatban eszmélt. Én sajnos csak Tasnádi István Közellenségét ( a zalaegerszegiek előadásában) és a kaposváriak által hozott monodrámát (Shylock) nézhettem meg ütközések, időhiány és mindenféle akadályok miatt.
A két egymást követő estén látott előadás között több kapcsolódási pontot is fel tudtam fedezni, így szinte természetesnek látszik, hogy közös bejegyzésbe tartoznak.
Mindkét darab alaphelyzetében egy törvénytisztelő, adófizető kisember kerül szembe az állami gépezettel, majd megsemmisül. Mindkettőben van bírósági tárgyalás, amelynek tisztaságában kételkednünk kell. Nagyon kemény a felvetett alapkérdés: érdemes-e élni egy olyan államban, amely nem védi meg polgárainak jogait? Jó megoldás-e a feltétlen engedelmesség, a belenyugvás?
A Kohlhaas Mihály történet minden formájában (Kleistnél, Doctorownál és e magyar feldolgozásnál is) vérlázító kell, hogy legyen. Ugyanakkor jó esetben éreznünk kell az alapvető dilemmát is: a rajtunk esett igazságtalanságot érdemes-e mindenáron megbosszulni, a végsőkig harcolni jogainkért, elvekért, miközben ezt a körülöttünk élők megszenvedik. A "fentebb jó" igazsága elsöpörheti-e a családunkat?
A zalaegerszegiek előadásában először látom (Sztarenki Pál rendezésében) a darabot nagyszínpadon. Mind a Kamra első, mind a Magyar Színház legutóbbi pesti színrevitele intim térre készült. Utóbbi helyen a színpadon kialakított nézőtéren magunk is meglehetősen kényelmetlenül ültünk, ahogy egy sintértelephez passzol is. Mert a darab utolsó mondata azért feltételezi, hogy a mi sorsunk sem reményt keltőbb, nemcsak Kolhaas két lova, akik elmesélik a történetet van kilátástalan helyzetben.
Tasnádi műve nagyon jó alapötletre épül: a két leromlott ló szemszögéből követi végig az eseményeket, akik nemcsak Tronkai Vencel kicsapongásainak, de gazdájuk igazságszeretetének is áldozatai egyúttal. A megtekintés előtt nem néztem rá a színlapra, így meglepett, hogy élő zenét és táncbetéteket is kapunk. Gergye Krisztián koreográfiájáról néhány mozdulat után világos, hogy ő az elkövető - nem volt kellemetlen nézni a munkáját, le se tagadhatná, annyira az ő stílusa. Ugyan az ilyen betétek mindig szórakoztatóak, de ennél az előadásnál mintha (!) éppen oldanák a feszültséget, nem fokoznák. Be kell ismernem, nem éreztem ezúttal végig azt a torokszorító-fojtogató érzést, amit a korábbi Kohlhaashoz kapcsolódó előadásoknál rendszerint. Amit azért itt is sikerült átélni, de csak a legutolsó pillanatban, amikor egy ló kivégzését mutatták be egy filmes bejátszásban. (Ezt a nagyon erős effektust én alapvető tévedésnek érzem. Tudjuk, hogy a film sok szempontból hatásosabb, mint a színház. Egy dokumentum-film pláne, amelyik élőben mutatja a halált. Évekkel ezelőtt Kiss Csaba bábszínházi Übü király rendezésénél éreztem utoljára, hogy a Ceausescu házaspár elítélésének bemutatása túl erős volt és hatástalanította magát a színházat. Most is ez történt, de az előadás legvégén.)
Az előadás főszereplői közül a két ló - Madák Zsuzsanna, Barsi Márton - nem rossz, de valahogy mégsem izzott fel a személyes tragédiájuk, lehet, hogy éppen a "körítés", a zene-tánc akadályozta, hogy a dráma igazán üssön. Ennél jóval inkább zavart, hogy Farkas Ignác életkorához nehezen illett a lázadó figurája, bár testi erejét bizonyította a favágó-jelenetben. Ez a jelenet kellően kifejező és drámai. Farkas Ignác szimpatikus Kohlhaas, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy nem a kompromisszumot választotta volna. Mivel Kátai Kinga személyében nála jóval fiatalabb felesége van, ez a tény is elgondolkodhat. Közben végig futott bennem, hogy valami előtörténetnek is lennie kell. Megözvegyült? Mi lett a korábbi házasságából származó gyerekekkel? - Ezek alapvetően darabidegen gondolatok és attól tartok, hogy Kohlhaas lázadása mégis érett férfikorában történik, nem karrierje vége felé. Ezzel a színész-választással gyengült - véleményem szerint - a történet, de persze nem hatástalanodott el egészen. Egyetlen előnye volt Farkas Ignác kiválasztásának: Balogh Tamás Lutherjével egy generációbeli lett-maradt. Ez lényeges azért. Mintha az idősebb generáció csődjét látnánk, akik a legjobb szándékkal sem tudták az életüket és mások életét is úgy alakítani, ahogy szerették volna.
Kiss Ernő Várnagya kellően ellenszenves, kinyílik a bicska a zsebünkben, ha hallgatjuk. A három dáridózó figura összemosódik (Mihály Péter, Hertelendy Attila, Szakály Aurél). Tronkai Vencelt ugyan kikiáltották bűnösnek, de látjuk, hogy semmivel sem gonoszabb, mint társai - egyetlen alapvető problémájuk mindössze az unalom. Jó dolgukban valóban nem tudnak mihez fogni, ezért kell a lóverseny-játék is.
Rendesen megcsinált, koherens előadás az, amit látunk, mégis valami hiányérzetünk marad, legalábbis nekem maradt, be kell ismernem. De soha rosszabbat. (A színházban hozzáférhető volt az évad zalaegerszegi műsora, sok fiataloknak szóló programmal, érdemes ezt is átnézni, lesznek ígéretes bemutatók.)
Vasárnap este az Arizona stúdióban Gareth Armstrong két részes monodrámáját láthattam Kőváry Katalin rendezésében. Már a színlapon informálnak, hogy ez részben "kultúrtörténeti előadásnak " készült. Ez színházi előadás esetén nem kifejezetten jó ómen, ugyanis egy ismeretterjesztő szöveg - jelen esetben az angol zsidóüldözésről, Shakespeare korának színházi viszonyairól - a legkevésbé szokott drámai hatást kiváltani. Más az, ha színházban két szereplő vitáját hallgatjuk, mint amikor néhány mondatból kiderül, hogy Angliában sokáig azért nem volt zsidókérdés, mert ki voltak tiltva a zsidók és a nagy drámaíró így eggyel sem találkozhatott. E szövegek mellett az előadás nagyrészt A velencei kalmár történetet elemezte, mégpedig az egyik - mindössze 8 sort elmondó szereplő, Tubal, a gazdag zsidó - szemszögéből. Hunyadkürti György egy mellékszereplő szempontjából mutatja be a történetet, Török Ágnes és Szívós Károly bábjait használva sok személyes párbeszédeket is megjelenít.
Nagy kihívás egyedül lekötni a közönség érdeklődését, főleg egy olyan színésznek, aki évtizedeken át Tubalhoz hasonló apró karakterszerepeket játszott Kaposváron, viszont ezekkel is mindig sikere volt. Nagyon is észre lehetett venni, ha a színpadon van, akkor is ha éppen szöveget sem mondott. Nyilván tévedek, de számomra nemrég, a Vaknyugat jelezte a kései váltást a színész pályáján. Akkor kapott igazi jelentős szerepet és egy stúdió-előadásban szintén vitte a vállán a produkciót. Nem állítom, hogy minden percében igazán feszült volt az előadás, de a kb nyolcvan néző végig feszülten figyelte az elhangzottakat és örült Hunyadkürti György jelenlétének.
Ugyan Vidnyánszky Attila beregszászi színházi előadásában a színészek mindig megtapsolták a közönséget, ezzel megköszönték a közreműködést, figyelmet, most éltem át először olyan szituációt, amikor egy színész a tapsrendet megszakítva, kis szónoklatot kerekítve tette meg ugyanezt. ("A rendező engedélyével meg szeretném köszönni önöknek, hogy bokros teendőik után ma este is a színházat választották.") Nagyon szimpatikus volt Hunyadkürti György gesztusa. Korábban is szimpatizáltunk vele, de ezek után igazán felmelegedve mentünk ki a színházból. És ezek után továbbra is őt fogjuk választani, ha felhozzák nekünk és lesz rá lehetőségünk.
