Nyári bemutató volt Ernest Thompson darabja (Zöldi Gergely fordításában) az Aranytó, az Orlai Produkció és a Szentendrei Teátrum együttműködésében készült, Gálffi László rendezésében. Így most is elmondhatom, hogy a Belvárosi Színházban egy átlagos, hétköznapi - hétfő esti - sokadik előadást láttam, kizárólag mezei nézők társaságában, csakúgy, mint a múlt csütörtökön a Száll a kakukk esetén.
Ezúttal nem a bal szélről elölről, hanem a jobb szélről hátulról néztem, és megállapíthattam, hogy innen is hasonlóképpen teljes értékű volt az élmény, bár a körülöttem ülő nyugdíjas nénikék egyike másika észrevételezte, hogy Vári Éva túl halk - valóban halkabb volt, mint Benedek Miklós, de én jól hallottam.
Sok volt a nyugdíjas, érthető ez is, hiszen minél idősebb valaki, annál inkább húzónév számára a két főszereplő. A legtöbben mégis színészre vesznek jegyet úgy hiszem, így ez is magyarázza, hogy ennek a mai előadásnak összességében magasabb volt az átlagéletkora, mint a Kakukknak, hiszen Szabó Kimmel Tamás bázisa feltétlenül a fiatalabb nézők közül kerül ki. A színházban mindenesetre a közönség figyelmesen követte ezt a két órás, alapvetően "lassú színházat", ennek a közönségnek nem hiányzott, hogy pörgősebb legyen mindaz, ami történik.
A darab két fő kérdéskört boncolgat, amelyet a bonyolult címemben is igyekeztem érzékeltetni: hogyan nézzünk szembe az elkerülhetetlen öregedéssel, képességeink hanyatlásával, amikor a test és a szellem szinte versenyt fut, hogy melyik adja fel előbb (Benedek Miklósé ez a hálás poén), a másik pedig nem kevésbé égető: hogyan éljük le az életünket anélkül, hogy belegázoljunk a körülöttünk élők lelkébe nap mint nap, és ha már így éltünk eddig, hogyan változtassuk meg rossz kommunikációs beidegződéseinket. Ez soha nem késő!
Igazi bombasztikus amerikai színmű ez, jól érezzük a mondanivaló didaktikusságát és mellette azt a törekvést, amellyel a nézőt mindenáron meg akarja hatni, nem csak jó útra téríteni. Nekünk szól a példázat, hiszen biztosan vannak közöttünk nem kevesen, akik túl sokat zsörtölődnek, elégedetlenkednek, gyötrik élettársukat és rájuk férne, ha kezdeményeznék a nagy családi kibékülést. Biztosan vannak olyanok is, akik hasonlóan viselkedő emberek partnerei (áldozatai), nekik is segíthet kulcsot adni partnerük megértéséhez. Terápiás előadásnak néz ki erősen, amely valóban direkt módon arra szólít fel, hogy változtassuk meg életünket és alakítsunk ki a körülöttünk élőkkel igazi "kölcsönösen építő kapcsolatokat", amilyenre látni is fogunk egy mintapéldát. Két ember, aki látszólag egyáltalán nem illik össze, egy kis jóindulattal mégis fejlesztheti a másikat, egymásba kapaszkodhat és segíthetnek egymásnak élni. Jó ez az üzenet, kell ez az üzenet és még azt sem zárnám ki, hogy annak ellenére, hogy valóban nagyon kendőzetlenül közlik, még lehetnek nézők, akik ennek hatására képesek lesznek cselekedni.
Mégse működne, mégse hozna be a darab ennyi nézőt - telt ház volt most is és a közeli napokban négy kitűzött előadás van belőle, többek között Sárospatakon, Szegeden és Veszprémben is -, ha nem lenne vonzó az a két nagy színészegyéniség, akire épül.
Én ugyan nem láttam, de a színlap említi a film-előzményt, sőt egy magyar színházi előadást is, amelyet a Madách Kamarában 1990-ben mutattak be Tolnay Klári és Mensáros László főszereplésével. Más próbálkozásról a szinhaziadattar.hu nem tud és valószínűleg azért nem, mert a darabot magát olyan igazán jónak mégsem lehet mondani, és talán úgy sejtették - mint a nemrég bemutatott A nagybőgő esetén is -, hogy a legendás előadás után túl kockázatos lenne más színészekkel elővezetni.
Az Orlai Produkció valószínűleg jól mérte fel a közönségét - Benedek Miklós és Vári Éva jó kombináció és kellően ismertek külön külön is ahhoz, hogy érdemes legyen őket ezzel a feladattal megkínálni.
A darab idősödő színészeknek valóban kitűnő lehetőség, ráadásul alkalmas arra is, hogy saját viszonyulásukat az öregedéshez és a halálhoz, kijátsszák. Két élő embert látunk, akik között végig érezzük a szeretetkapcsolatot, még akkor is, amikor ezt nem foglalják szavakba, vagy éppen veszekednek. (Egy 48 éves házasság felmutatása a mai világban önmagában is feltétlenül üzenet-értékkel bír.)
Ugyan az előadás sorsa lényegében a szereplőválasztással eldőlt és a siker látatlanban is borítékolható volt, sok múlik a mellékszereplőkön is.
Elsősorban a gyerek szereplőt említeném, akin a legtöbb súly van. Bábel Vilmos és Szekeres Máté neve áll a színlapon, ma Szekeres Máté volt Billy, a frissen és mindössze egy hónapra beszerzett mostoha-unoka. Jól illeszkedett a produkcióba, természetesen viselkedett a nagy színészekkel, elfogódottság nélkül majmozta le Benedek Miklóst. Jó megoldás, hogy nem végzett színész játssza a tizenöt évest, hanem egy valódi kamasz.
Emberemlékezet óta nem láttam Bertalan Ágnest színpadon, így kellemes meglepetés volt. Mintha ő lett volna a leghálátlanabb helyzetben, őt sújtotta leginkább a darab didaktikussága. Záró jelenete, amelyben apjával kellett egymásra találniuk különösen mesterkélt és szentimentális, kevéssé hiteles és mintha annyira neki magának sem esne jól.
Vasvári Csabát annyira keveset láttam eddig (a port.hu-n jelzett bemutatói közül mindössze kettőt), hogy szinte egészen új színésznek éreztem. Talán neki egy fokkal könnyebb a helyzete, kevésbé kényszeredett (de azért eléggé) az a dialógus, amit após-jelöltjével folytat. Hiába, ez az előadás két színészlegendára van tervezve és mellettük még egyedül a karakán unoka kap igazi fontosságot. Bele kell ebbe nyugodni.
Ami jó hír: Benedek Miklós és Vári Éva, akik a színház több előadásában is játsszanak, kölcsönösen építő kapcsolatban vannak az Orlai Produkcióval, az bizonyos.
