Csütörtök éjszakai hír volt a szinhaz.hu-n, hogy immár a szolnoki színház honlapján (itt) olvasható Balázs Péter pályázata is, amely elvileg már aug. 30. óta fent volt, csak senkinek nem tűnt fel. Enikő ezek szerint később, csak szept.4-én tartotta fontosnak, hogy közzétegye (itt), pusztán az a különbség, hogy mivel ez a közzététel a Vígszínház honlapján történt, többeknek feltűnt. Én Enikő pályázatát aznap elolvastam, Balázs Péterét pedig ma.
A Vígszínház előadásait ismerve, egészen nyilvánvaló, hogy Eszenyi a pályázatban ugyanazt az utat akarja folytatni, amit eddig, megőrizve a hagyományokat, támaszkodva még Marton László színházára is, aki jelenleg is aktívan részt vesz a színház munkájában, de a jelen problémáira is reflektáló, jóval nyitottabb színházat akar, mint amilyen az volt. Emiatt számomra, aki járok a Vígbe és követem az ott folyó munkát 25 éve, egyértelműen evidens lenne az, hogy hagyni kellene őket dolgozni tovább. Ez a legnagyobb pesti színház, nagy feladat megtölteni. Annak ellenére, hogy nem minden előadása tetszett, voltak ellenérzéseim nem egyszer, de akárhányszor betettem a lábam oda, azt láttam, hogy tele van. Ahogy Balázs Péter sok régi nagy nevet említ, most is vannak színészek, akik behozzák a nézőt. Olyanok, akik 25 év múlva szintén legendaként lesznek emlegetve - mondjuk Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. (És itt jön a személyes ízlés kérdése, sokan másokat mondanának, van választék.) Van törzsközönség, veszik a jegyeket, a színház sikeres, van igény a Vígszínházra ebben a jelenlegi formában.
Ma elolvastam Balázs Péter dolgozatát is és sok mindent megértettem belőle. (Azt nem, hogy mondjuk a szolnoki színház honlapjának szerkesztője miért nem írt egy e-mailt a szinhaz.hu-nak, hogy tessék, olvassátok már el az anyagot, amit annyira sokan és sokszor hiányoltak.) Sokkal jobb lett volna, ha elérhető hamarabb mindkét pályázat.
Engem meggyőzött az írás arról, hogy Balázs Péter valóban lehetségesnek tartja a Várkonyi-féle korszak visszaálmodását, nosztalgikusan egy igazi, derűs, patinás színházról gondolkodik, ahová öröm járni. Épülve szórakoztatná a nézőt, aki jól érzi magát a csodás épületben.
Én nem tudom, hogy valóban annyira csodás volt-e az a Víg, mennyire a szokásos visszavetítés csupán, hisz aki látta, az fiatal volt akkoriban. Az is lehet, hogy pusztán egy-egy színész volt annyira nagy, hogy mély nyomot hagyott a nézőben. (Ahogy én is óriási előadásként emlékszem Az öreg hölgy látogatására, amelyben Ruttkait láthattam, életemben akkor egyetlen egyszer a karzat utolsó sorából. Az egész előadás úgy maradt meg bennem, mint maga a tökély és élénken vissza tudom idézni.) Ami ennek kapcsán eszembe jutott: "de vissza nem foly az időnek árja". Szép ez a vágy, de egyetlen dolgot felejt el Balázs Péter: a közönséget. A közönséget szeretné kiszolgálni, sikerre törekszik, ugyanakkor a derűs színházhoz az kellene, hogy a közönség nagyrésze ne érezze magát egyébként válsághelyzetben. Ha megnéznénk, hogy ma a Vígszínházba járók közül hányan vannak igazán stabil anyagi körülmények között és úgy járnának ma is színházba, mint a régi nagypolgárok, akkor azt vehetné észre az igazgató, hogy ilyen bizakodó, jól szituált személyekkel nem tudná megtölteni a nézőtereket. Nem tudna összesen 1600 embert összeszedni estéről estére a két játszóhelyre.(A Házi Színpadra ő is tervezhetne Esterházy-darabot, azt nem annyira nagy kihívás megtölteni.) Persze, nyilván Balázs Péter erre azt mondhatná, hogy ez nem probléma, a szerencsétlen emberek is menjenek csak, legalább felejthetnek. Mert van létjogosultsága ennek a kikapcsolódást, három örömteli órát ígérő színházeszménynek is, amely nem akarja a nézőt nyugtalanítani azzal, hogy szüntelen emlékezteti a külvilág problémáira.
A két pályázat igazából azt a választást kínálja, hogy mit akarunk: gondolkodtatni a nézőt, felnyitni a szemét egyes társadalmi problémákra (és szórakoztatni), vagy maradna pusztán az utóbbi, a szórakoztatás és a remény színháza.
Két markánsan megfogalmazott színházeszmény ütközik tehát, ráadásul nincs kétségem, hogy mindkét pályázó ténylegesen hisz is abban, hogy a Vígnek azon az úton kell mennie, amelyet éppen ő jelöl ki. (Milyen szép lett volna, ha Zsótér is megpályázza, esetleg Mundruczóval együtt a Víget, akkor lehetne egy radikálisabb színházi gondolkodást is melléjük tenni, amely ugyanígy létezik Pesten. Elképzelem a Proton színházat a Trafó helyett a Vígben, ahhoz képest Enikő színháza csupa derű és harmónia. Minden csak viszonyítás kérdése.) Most csak kétféle gondolkodás, színházi világ közül kellett a városatyáknak illetve a szakmai bizottságnak választani. Ebből a kettőből azt, ami Budapest számára jobbnak tűnik. (Állítólag a választópolgárok mindössze 2%-át érdekli a kultúra. Nem mindegy az egész dolog a többségnek? )
Most ha csak a szövegeket és a koncepciót nézem, akkor azt kell mondanom, amit BP munkájának olvasása előtt sose mondtam volna: el tudom hinni, hogy még a szakmai bizottságban is ültek olyan művészek, akik VALÓBAN jobban szeretik a Balázs Péter-féle irányzatot és gondolkodást és ezzel tudnak azonosulni. El tudom most már képzelni, hogy valaki, aki egyébként sem szerette a Vígszínházat, vagy nem ismeri, most azt gondolja, hogy térjenek vissza a Várkonyihoz, jó lesz az.
Az egy másik kérdés, hogy hányan ismerhették ténylegesen a döntéshozók közül éppen a Várkonyi-korszakot, mikor valószínűleg a mostani Vígbe sem járnak. A Fővárosi Közgyűlés tagjai esetén érdekes lenne felmérni, ha lehetne, hogy hányan fordultak meg az elmúlt öt évben és mit láttak a Vígben, tetszett-e nekik vagy sem. Igazán álomszerű lenne, ha olyanok döntenének a színházról, akik ismerik. Mivel a képviselőknek az élet sok területével kapcsolatban kell dönteniük, ez csak egy szelet, érthető, ha csak a pályázati anyagokból tudnak kiindulni. Mivel az emberek többsége konzervatív gondolkodású és valóban jobban szereti a szórakoztató színházat, feltételezem, hogy ez a képviselőkre is igaz. Ezt a logikát követve, nem elképzelhetetlen, hogy aki se a szolnoki, se a vígszínházi előadásokat nem látta, Balázs Péter színházára szavazna még akkor is, ha mondjuk a pártfegyelem nem kötelezné.
Látom magam előtt azt a képviselőt, aki csak sátoros ünnepkor téved be valamilyen előadásra, esetleg egyáltalán nem szereti a színházat, sőt csalódott is már a Vígben egyszer-kétszer, még az is lehet, hogy tíz évvel korábban és Marton László korszakát egyben látja Eszenyiével. Ráadásul még a tetejébe ott van az a pici dolog is, hogy Balázs Péter nyíltan kormánypárti, Enikő pedig semleges. (Eszenyi Enikő sosem jelent meg egyetlen politkai párt támogatójaként sem, talán éppen ezért lett ő az igazgató 5 éve, mert nem kötelezte el magát senkinek. Az, ha most az ellenzék támogatja sok meggondolásnak köszönhető, akár annak is, amit letett eddig az asztalra a 32 éves vígszínházi munkája idején. )
Ezeket a tényezőket összeadva, a két pályázatot elolvasva, most már el tudom képzelni, hogy egy képviselő nem Eszenyi Enikő jelenleg is jól működő és fejlődésben lévő, megszünt társulatokból is ügyesen építkező színházára szavazna, hanem erre a derűs-eszményi álomra, amelyet Balázs Péter felvázol. Enikő lehet, hogy mindezt tudta korábban is, anélkül, hogy BP pályázatába betekinthetett volna. Már kiírta a plakátokra: 2013/14 - álomévad.
A döntés csütörtökön elmaradt, jön az új pályázat - ugyanezzel a kérdéssel. Kivéve akkor, ha Balázs Péter meg nem gondolja magát és nem dönt úgy, hogy mivel már hét évet beletett saját színházeszményének megvalósításába Szolnokon és egyszerűbb lenne azt simán folytatni. Ha nem, akkor nincs mese, meglátjuk, hogy mennyire sikerül a múltat életre kelteni.
