A Városmajori Szabadtéri Színpadon ma este teljes teltház volt, bár az idő nem emlékeztett a nyári estékre. Ugyanakkor nem esett az eső és nem volt bántó szél. Az előadás közben nem is éreztem a hideget, csak utána.
Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az emberek minden évszakban, minden körülmények között szeretnek színházba menni és szükség van arra, hogy legyen nyári kínálat is.A Színházi Szemle keretében, a hivatalos szezon befejeződése után a pesti néző lehetőséget kap, hogy új arcokat lásson és néhány vidéki színház társulatával is megismerkedjen. Ez elég ritka lehetőség, a Thálián és a József Attila Színházon kívül ilyen alkalmak csak elvétve vannak. Éppen ezért nagyon örülni kell ennek a ma esti vendégjátéknak is, Beregszász nincs közel, a Városmajorba könnyebb eljutni.
A Beregszászi Illyés Gyula Színház Liliomfija éppen 6 éves (és 4 napos) előadás. Ez roppant lényeges tényező. A társulat 2007-es helyzetére reflektál. Egy kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt. (A szereposztás változatlan, ez is jelzi a társulat stabilitását.)
Én megközelítőleg 18 évvel ezelőtt láttam először beregszászi előadást, mégpedig Kisvárdán a Sólyompecsenyét. Már akkor nagyon feltűnő volt a kiegyensúlyozott társulati munka, a csapat együtt lélegzése. Minden előadásuknál ezt éreztem azóta is, most annyi a különbség mindössze, hogy Trill Zsolt és Szűcs Nelli már nem szerepelt köztük - a bemutató idején ők már debreceni színészek voltak. Praktikus okokból nyilván nem vitte őket vissza Vidnyánszky Attila, a társulat alapítója és művészeti vezetője, hiszen akkor behatárolta volna a Liliomfi játszásának esélyeit. (lsd. egyeztetési nehézségek keletkeztek volna)
Az előadás Szigligeti Ede korát (is) idézi a jelmezekkel és a vándorszínészek ekhós szekerével. Nem nagy és nem bonyolult díszlet, nincs túl sok kellék és ruha - jól szállítható. Feltételezem, hogy az előadással Beregszász környékén turnéztak is, ilyen utazó előadásnak készült. A Liliomfi előadások mindig szólnak a színészi létezésről is, hiszen színész játszik színészt sok esetben. Az előadás színészei beszélnek az előadáson keresztül a színészi létezésük nehézségeiről is, ugyanakkor, mintha egy terápia lenne az előadás, többször ismételgetik hangosan maguknak és a közönségnek:"ellenállhatatlan vonzalmat érzek a színházhoz". Olvasva a társulat életének korábbi nehézségeiről, ezek a problémák 2007-ben még közelinek érződtek. Azóta Vidnyánszky Attila sok vendégfellépési lehetőséget biztosított saját csapatának saját igazgatású debreceni színházában, így remélhetőleg most már élhetővé vált a helyzetük. (Akármennyit is hallunk a sajtóban a művészeti vezetőről és valamennyit Trill Zsoltról, magáról a beregszásziak helyzetéről, vagy a társulat többi tagjáról ennél jóval kevesebb információ szivárog ki. Csak remélhetjük, hogy az alapvető feltételek adottak a műkődéshez. Jövőre sokat fognak a Nemzetiben vendégeskedni, úgy hírlik. )
Az előadás stílusa egységes, pontosabban a főszólamot - a főszereplők által szándékoltan "ripacskodva" előadott Szigligeti-darab jól meghúzott cselekményét - a társulat többi tagja folyamatosan figyelemmel kíséri, sokan zenélnek, beleszólnak, sőt kiszólnak a közönséghez, meg-megszakítják. Ezek a kiszólások elidegenítő-effektusként hatnak, felhívják a figyelmet, hogy színházban vagyunk. Nem cél, hogy beleéljük magunkat a történetbe. Valószínűleg Vidnyánszky Attila Szigligeti Ede darabját már elavultnak tartja, mindössze a színész-lét az, ami érdekli belőle, nem hajlandó igazán komolyan venni a cselekmény vígjátéki fordulatait. Nem is túl hihető, az már igaz. Azt vettem észre, hogy a rendező jóvoltából egyre több időt töltök azzal, hogy a baloldalon mászkáló két zenész-színészt figyelem, aki kommentálja az eseményeket, kérdezgeti a nézőket ("lehet ezt innen hallani? ugye nem?"). A zene nem egységes, van mulatós magyar nóta és a börleszk-filmek tipikus zenéje is. Vidnyánszkynak úgy tűnik, hogy a börleszk jutott eszébe a történet fordulatairól, Liliomfija pedig Chaplinre emlékeztet, ahogy a mellettem ülő kritikus ezt találóan megjegyezte, de egyikünk se értette, hogy miért pont Chaplin - alkatilag Liliomfiben semmi sincs a lúzerből. Akár így, akár úgy - az előadás teljes ideje alatt végig ment a motívum, következetesen, ami nagy dolog. A színház fontosságára utal, hogy az előadás végén a két Schwarz színházat akar játszani, az egész világnak. Bár aztán megjegyzik, hogy az egyikük kritikus is lehetne. (Az előadásban előkerül a Criticai Lapok régebbi száma, a hátlapon az előadókról készült fényképpel.) A kritikusok nagy többsége mindig szerette a beregszászi társulatot, rokonszenvvel figyelte minden magyarországi fellépésüket, így komoly ellenérzéseik csak nincsenek a színészeknek a kritikusokkal szemben, esetleg mint poén hat jól a közönségre ez a megjegyzés.
Én idén kétszer is láttam az Örkényben Mohácsi páratlanul szellemes és szórakoztató Liliomfi-átiratát, amelyben a öreg Schwarz szintén foglalkozik a színházcsinálás gondolatával, de kicsit jobban aktualizálja. Fogalmam sincs, hogy Mohácsi vagy csapatának bármely tagja látta-e ezt a Vidnyánszky- verziót, hatott-e rájuk ez a mozzanat, de valószínűleg nem. Mindkét előadás elrugaszkodik a műtől, mindkettő nagyon sok élő zenét használ, lényeges elem bennük a szórakoztató szándék és ami ezeknél lényegesebb: mindkettő a saját közegének színházi viszonyairól szól.
Mohácsiék szerencsére tettek bele azért egy szünetet, a beregszászi előadásban ma ez lemaradt. (Elgondolkodtam, lehet, hogy csak a szabadtéri viszonyok miatt?)
A nézőnek kell a szünet pedig, ha a teljes nyári leállás nem is, de a két felvonás közötti mindenképp. Modern művész-előadásoknál szokásos, hogy nem merik kiengedni a nézőt, hogy levegőt vegyen - közben esetleg meglógjon - és lenyomnak 1,5 esetleg 2 órát egyben. Mivel jelenleg egy szórakoztató vígjátékot látunk, nem kell a nézők menekülésétől tartani, a nézők figyelnek, reagálnak, aztán tapsolnak is. (Gyuri pincérként Ferenci Attila kétszer is kap nyílt színi tapsot, bár az előadás nem a személyes sikerekre van kihegyezve.) A szünet bizony kell, mivel a színház társasági esemény is, jó az, amikor a többi nézővel meg lehet beszélni a látottakat - a büfé üzemeltetőjének szempontjáról ne is essék most szó.
(A Színházi Szemle következő előadása július 2-án a veszprémi Csalódások (erre nem tudok menni, aki látja, küldhet egy kommentet), majd július 6-án, a kecskeméti társulat Chioggiai csetepatéja következik. Az előadások érdekessége, hogy a Trokán-lányok szerepelnek benne, Anna veszprémi, Nóra kecskeméti színésznő jelenleg. Aki nem látta őket színpadon, az most esélyt kap erre is.)
