Mezei néző

Hat előadás április első napjára:

Már nem is emlékszem, hogy melyik szót használta a Szép Ernőt játszó triumvirátus (Fodor Tamás, Tóth József, Kovács Krisztián) egyik tagja a ma esti előadásban saját illetve a zsidók el- és meghurcoltatására. Hogy ezt visszanyomozzam, az persze nem lenne lehetetlen, Szikszai Rémusz rendező és Gyulay Eszter dramaturg, akik az író szövegeiből összeállították a két részes, összesen 2,5 órás előadást, érzem, hogy kapásból rávágnák. Ennél sokkal nehezebb lenne abban állást foglalni, hogy az előadásban önmagával beszélgető három Szép Ernő karakter melyike volt a legjobb. Ez számomra eldönthetetlen, annyira ritkán látni három ennyire különböző karakterű színészt, akik ilyen összhangban léteznek együtt a színpadon, hogy önmagában ezért az élményért is érdemes a Szkénében az Emberszagot megnézni. Együtt is, külön is nagyszerűek. Bármelyiküknek elhiszem, hogy ő Szép Ernő.

Évtizedek óta bejáratott hagyomány szerint húsvéti Parsifal volt az Operában. Én a hétfőit, a főpróbát is számítva harmadik előadást néztem.

Hat előadás:

Ez a bejegyzés kilencedik napja alakul, az előző napi katasztrófa és a következő napi katarzis közé beszorult, nem tudtam végigírni azonnal a szombati főpróba után és aztán a szokásos módon megtört a lendület. De azóta is gondolkodom rajta, nem engedtem el. Ez volt az általam idén látott eddigi 164 előadásból az egyik leginvenciózusabb rendezés, amely minden bizonnyal valamiféle díjat, még jobb esetben díjakat be fog gyűjteni és egy színháznak, színházi alkotóknak ez is nagyon számít.

Karinthy Márton különleges, egy hetes rendezvénysorozatának utolsó előtti napján ismét elvetődtem színházába. Úgy tűnik, hogy az egész Purim fesztivált élénk érdeklődés kísérte, nem is kérdéses, hogy volt-e értelme megszervezni, és erről a stúdió előadásról ráadásul többen is kint maradtak hely hiányában. Kivételesen szerencsésnek érezhetem magam, hogy engem még éppen benyomtak. (Köszönöm!) Ez az érzésem nem változott az előadás után sem.

Hat előadás:

Tíz előadás:

Ezen a héten úgy néz ki, hogy budai helyszíneken sikerült megoldani az estéimet (ha leszámítom rögtön a hétfői szolnoki koncertet), sőt még ma is a Karinthy Színház fesztiválja lesz a célpontom. Ez a csütörtöki Máté passió több korábbi élményemet is visszaidézte és mivel zenekritikusként eleve nem is szólhatnék hozzá az előadáshoz, így ezeket a benyomásaimat fogom elsősorban megosztani, bár ez a bejegyzés nagyjából „az itt is voltam, ezt is láttam” szinten mozog. Viszont rövid.

Egészen furcsának éreztem, hogy „szezonon kívül” Requiemet játszottak a Zuglói Filharmonikusok Záborszky Kálmán vezényletével ezen a húsvét előtti szerdán. Bár a halotti misét össze lehet kapcsolni Jézus szenvedéstörténetével, mostanában mégis a passiók időszakát éljük. Nem számoltam össze, de legalább öt lehetőség volt a város különböző pontjain a János passió megtekintésére és kettő a Mátéra, így ez a Requiem feltétlenül különlegesnek tűnt a műsorban.