Karinthy Márton különleges, egy hetes rendezvénysorozatának utolsó előtti napján ismét elvetődtem színházába. Úgy tűnik, hogy az egész Purim fesztivált élénk érdeklődés kísérte, nem is kérdéses, hogy volt-e értelme megszervezni, és erről a stúdió előadásról ráadásul többen is kint maradtak hely hiányában. Kivételesen szerencsésnek érezhetem magam, hogy engem még éppen benyomtak. (Köszönöm!) Ez az érzésem nem változott az előadás után sem.
Borgula András rendezése már 2014 novembere óta a Gólem színház műsorán van. A szövegkönyvet Németh Virággal szerkesztették Czingel Szilvia azonos című könyve alapján, amely a lichtenwörthi koncentrációs tábor túlélőinek visszaemlékezéseire alapul. A táborban raboskodó asszonyok emlékezetből írtak össze egy receptgyűjteményt miközben talán ideiglenesen a fogság szenvedéseiről kicsit el is feledkeztek.
Ennyi már a szórólapról is tudható és a téma már akkor is elég érdekesnek tűnt, amikor először hallottam róla. Emlékszem, hogy többször is elhatároztam magam a megtekintésre, de valami mindig közbejött. Ezen a szombaton viszont sikerült és 32 további nézővel az előadáshoz készült különleges faasztaloknál foglalhattam helyet, körbeültük a játékteret.
A visszaemlékező, Hédi (Nagy Mari) minden érkező nézővel kezet fogott és riportkészítőként fogadott minket. (Néha többes számban szólított meg, máskor viszont úgy tesz, mintha csak egy vendége lenne. Ez helyenként furcsán jön ki.) Nekünk meséli el tíz ételhez kötve élete fordulópontjait, sok humorral, amely némileg tompítja a tragédiát és azt az egyértelmű benyomásunkat, hogy akár tetszik, akár nem, a tábori élet szenvedései az egész további életútra kihatottak, nem lehetett egy ilyen élményen igazán túllépni.
Hédi emlékezései lúdlábtortánál és a hozzá kapcsolódó elhazudott fogorvosi vizitnél indulnak és a rendszerváltással és vaníliás kiflivel végződnek. Lehet, hogy spoilernek számítana, így nem sorolom fel, ami még közte van, de néhány fogásból minket is megkínálnak, bár a nézők nagy része délután négykor nem éhes és a feltálalt „B menühöz” senki nem nyúl hozzá – bár a rántott párizsi rizibizivel annyira nem is vonzó. (Erre szépen rárímel az a szöveg, hogy mostanában az ételeket meg sem kóstolják…- valóban ez történik. – De mi lesz 33 tányér érintetlen étellel? Megy a szemétbe? – jut eszembe azonnal.)
Az előadásban láthatunk egy valóban vonzó lúdláb tortát, illetve somlói galuskát is, de még hatásosabb az a két szelet Sacher torta, amelyikről Nagy Mari csak beszél. Élete legszebb napjának nevezi azt, amikor egy osztrák cukrászdában ezt megehette. Önmagában ez a tény is rengeteget elárul és talán más nézőkben is felmerülhetett közben a kérdés, hogy ők milyen élményt tekintenének életük legszebbjének. Azt hiszem, hogy nem is olyan egyszerű ezt megválaszolni.
Nagy Mari úgy beszél el mindent, hogy abban semmi önsajnáltatás nincs, érzelgősség sem, van helyette viszont az élethez egyébként is szükséges derű és önirónia. (Hasonló visszaemlékezői attitűdöt figyelhettünk meg kedden, az Asszony a fronton nézése közben, amelynek még lassan öt nappal később is a hatása alatt vagyok, Polcz Alaine könyveit kezdtem olvasni egymás után.)
Nagy Marihoz illik a gyerek és a fiatal lány karakter is, és valószínűleg ez most már véglegesen így marad, nem öregszik. (Eszembe jutott az Előttem az élet is, amelyikben ráadásul egy kisfiút játszik egészen hitelesen.) Hay Anna, aki több jelenetben is az anyját, egyéb helyzetekben rabtársat, cukrászda tulajdonost illetve fiatal lányt játszik, illetve Radnay Csilla, (aki a testvére, munkatársa illetve szintén rabtárs és fiatal lány) szinte minden közös párbeszédükben dominálnak, az az érzésünk, mintha ez a Hédi valójában sose nőtt volna fel és élete szereplői ennek megfelelően viselkednek vele akkor is, amikor már nyugdíjas, kicsit lekezelik.
Én szerettem a három színész közös játékát, de talán mégis leginkább a lúdláb tortás anya-lánya jelenetet, nem kizárt, hogy azért, mert ebben az emlékező félelme még csak a fogorvosnak szólt. (Mintha később a fogva tartása alatt kevésbé izgult volna, a halál közelségét megszokhatta már...)
A közönség elég sok megjegyzésen nevetett, talán éppen a tábori recept-diktálós jelenetek közben a leginkább, amikor a közvetlen életveszélyben azon vitatkozik három nő, hogy a „tepsi”-t hogy kell helyesen ejteni, illetve ki kell-e kenni sütés előtt vagy sem. (Valószínűleg a közönség aktívan sütő tagjai akár szívesen is hozzászóltak volna a kérdéshez.)
A receptmásolásról óhatatlanul is azok a párbeszédek jutottak eszembe, amelyet az 1914-ben született pót-nagyanyám folytatott vendégségbe érkező barátnőivel nyári délutánokon a verandán, és tényleg tanúja voltam, hogy egy recepttel kapcsolatos kérdés valóban élénken érdekelhet valakit. Engem sose fogott meg teljes mélységében ez a téma, bár a kész sütemények már vonzottak. Mindenféle fecnikre leírt receptjeit egy ilyen nyári szünidőben hosszú heteken át másoltam egy füzetbe, amely aztán a halála után valahogy szőrén-szálán eltűnt, benne például a darabban is emlegetett „női szeszéllyel”, amelyiket nagyon jól sütött. Mellesleg az is eszembe jutott, de csak most a blogírás közben, hogy ő az egyetlen, aki sose mesélt a háború alatt átélt élményeiről, csak a szüleim emlegették a bombázást, éhezést és a szovjet katonák látogatásait.
Az előadás során az 1944-1989 közötti magyar történelem főbb eseményeit egy kisember szemszögéből érintőlegesen látjuk, talán így hat ránk a leginkább. Ahogy végignéztem a hét programját, elég nagy dózisban kapták a fesztivál résztvevői az elgondolkodni valót, nem valószínű, hogy maradandó hatás nélkül marad.
