Mezei néző

12 előadás:

15 előadást tudok ajánlani, ezzel az évad eddigi legerősebb napjának tűnik ez:

2012.május 11. – ezen a napon volt a bemutatója a Stúdió K előadásának, amely improvizációs jelenetek laza halmazának is látszhat, de nem – ez Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg közös darabja, meg van írva.

A Thália Színház április végi bemutatója – ha nagyon akarom – még voltaképp friss, ezúttal nem egy éves lemaradással néztem meg, mint például a múlt évad végén A nagy kézrablást, de ezzel az AJÁNLÓval már sok újdonságot nem árulhatok el azoknak, akik mindig időben tájékozódnak, így néhány gondolat megosztására szorítkozom csak, amelyek az előadás kapcsán eszembe jutottak.

A legfontosabb: a színház „tükröt tartó”, világot megváltó szándékain túl rendelkezik fájdalomcsillapító/szórakoztató, a valóságról megfeledkezni akarók számára (másfél, két vagy akár három órára) teljes kikapcsolódást ígérő funkcióval is. Ez – ha tetszik, ha nem – létező igény a néző részéről, talán azért is, mert vannak olyan problémák, amelyek vagy megoldhatatlanok, vagy annak tűnnek, vagy óriási felfordulás kellene a valódi orvoslásukra, és még akkor sem biztos, hogy jó irányba változna valakinek a helyzete, ha bevállalná a változtatást. Erősen nézőfüggő, hogy kit mi zavar, de lehet ez a globális felmelegedés, a nagypolitika (a kormány vagy/és az ellenzék tevékenysége), munkahelyi vagy magánéleti ügyek, vagy mindezek kombinációja. Lehet, hogy valaki már azt is eredménynek tartja, ha rövid ideig mindebből kiszáll, jobban érzi magát és feltöltődve vág másnap neki az újabb feladatoknak, mivel legalább volt egy jó estéje. (A darabban is elhangzik a mondat – „a valóságot hagyjuk ki”, igen, erről szólna az este – az állítólagos olasz, nem a hazai viszonyokról…- és ha valaki a hazaiakra érti, akkor sem mondhatjuk, hogy bele lehetne látni valami társadalmat jobbító, problémafeltáró vetületet. Ez most nem egy ilyen szándékú este, ennyi.)

A művészeknek, akik azért dolgoznak évtizedek óta, hogy mi ideig-óráig jobban érezzük magunkat, feltétlenül hálásak lehetünk, ahogy ma néztem a szereplőket ez volt az elsődleges gondolatom. Jó, hogy vannak, hogy ezt a strapás-stresszes-bizonytalan pályát választották, és mi örülhetünk nekik.

Nyolc előadás:

Nyolc előadás:

Szinte most volt a Tháliában a Vidéki Színházak Fesztiválja, amelyen a pécsi ősbemutató kapcsán a történetet a pesti közönség egy kis töredéke megismerhette, már amennyiben az eredeti, 2005-ben készített dán filmet kihagyta volna.

Tippem sincs, hogy hányan lehetnek a színháznézők közül, akik számára vonzóbb egy olyan új darab, amelynek látták az előzményét, de kell lennie ilyen közönségrétegnek, másként nem vennének elő olyan szívesen ilyen történeteket a színházak, bár a film sokkal összetettebb látványvilágával nem tudják felvenni a versenyt semmiképp.

Azt hiszem, hogy az „Ádám almái” a legtöbb néző számára mégis csak egészen új lesz, és csak annyi előzetes támpontjuk lesz hozzá, mint amit a részletes színlap elárul. (Anélkül is érthető, a lányom felkészületlenül jött, és minden világos volt számára így is, élvezte az előadást.)

11 előadás:

Tíz előadás:

Nyolc előadás azoknak, akik nem jönnek koncertre a Szent Imre templomba, ahol M. Haydn Requiemje hallható este hétkor: