Mezei néző

A címben Ókovács Szilveszter főigazgatót idézem, aki lazán végigkonferálta a délutáni operaházi évadzárót, egyszerre gondolva a tévéközvetítés közönségére és arra a lehetőségre is, hogy majd a felvett anyag kivágható lesz, így az Operaház munkatársaihoz közvetlenül szólhat. Utóbbiak és meghívott vendégeik töltötték meg a házat ezen a legutolsó alkalommal, ezúttal nem voltak jelen külföldiek. (Ugyan volt-e idén hasonló esemény, miközben a nagycsaládosoknak, nyugdíjasoknak rendezett főpróbákon is sok turista van?)

Gyöngyösi Levente talán két hónapja tette közhírré új operájának bemutatóját, amelyet az előadásban közreműködő Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekart vezető Hollerung Gábor felkérésére alkotott, és a jelenlegi koncertszerű ősbemutatót a Miskolci Operafesztivál támogatta. Nagy zenekarra és kórusra írt műről van szó, nagy feladat a megközelítőleg száz ember összehangolása, egy mindenki által ismeretlen mű bepróbálása - amely ráadásul folyamatosan készült és még két jelenet mostanáig sem íródott meg, ahogy ez a koncert elején elhangzott tájékoztatóból is kiderült. Nagy teljesítmény, hogy ez létrejöhetett. Ha a színlapot olvassuk és mögé nézünk, az is felmerülhet, hogy nem könnyítette a karmester helyzetét, hogy a Nyíregyházi Cantemus Kórus volt a partnere, tehát egyértelműen utazgatni kellett a próbák miatt, sőt a legtöbb szólista erősen foglalkoztatott operaénekes, akikkel szintén nem lehetett akármikor és sokat próbálni.

Margarita és a Mester - Sáfár Orsolya és Balczó Péter

Vége van lassan valaminek...- az évadnak mindenesetre.

Egy hete, ugyancsak szerdán  nyolc tizenegyedikes tanítványommal a Radnótiban kötöttünk ki, voltaképp azért, mert mindeddig nem abszolválták a félévente melegen javasolt színházlátogatást (drámaóra kapcsán), a tanév utolsó előtti napjáig vártak vele. Ennek ellenére, hogy ez meglehetősen prózai ok, kellemes élményben volt részük, sőt volt olyan is közöttük, aki beismerte, hogy ez volt az első olyan előadás, amelyiket nem unt, hanem szeretett. Én emiatt a pozitív hatás miatt már hálás voltam a színháznak, ennek a néhány gyereknek lesz kedve jövőre másra is visszaülni és nem kizárt, hogy éppen hozzájuk, ahol ezt a kellemes estét átéltük.

Az idei Wagner-napokon a Parsifal és a koncertszerű Rienzi között ismét látható volt Hartmut Schörghofer Ring rendezése, amelyet egy év szünet után nagyon kevés, de annál intenzívebb próbával szokás szerint Polgár Etelka és Gábor Sylvie állított színpadra, részben visszatérő, részben új szereplők részvételével.

Hiába nézem az első évtől kezdve a sorozatot, még mindig megrendítő élmény, amelyre két héttel előre kezdtem igazán intenzíven felkészülni és az utóbbi napokban már másra nem is igen tudtam gondolni, annyira beszippantott a produkció nézőként is, és ugyan vasárnap vége lett, de még mindig a hatása alatt tart, a blogírással tudom az élményt még valamelyest meghosszabbítani.

Ilyenkor érzem át, hogy mégis talán Wagnerhez lett a legtöbb közöm, ő az a zeneszerző, aki legelőször érdekelt, Verdi és Puccini csak később jöttek, Mozart pedig csak bő tíz éve, és a barokkhoz pedig mindössze három éve jutottam el. Lehet, hogy mások is vannak így, hogy Wagnertől indultak –  Vilma lányom biztosan, csak jóval korábban kezdte nálam, mivel a teljes Ringet születése előtt öt nappal hallotta először, aztán pedig legközelebb itt a Müpában, amikor készen lett éppen ez a rendezés. Hét évesen volt módja először meghallgatni, azóta is nézzük együtt rendületlenül a gyűrű körüli hercehurcát. Hálásak vagyunk mindenkinek, aki munkájával lehetővé tette, hogy ismét hallható legyen a produkció, és annak az öt embernek különösen, akiktől idén jegyeket kaptunk.

Ennyi bevezető után most már csak 9 oldal következik, de csakis a NÉGY előadásról, jól szkennelhető, igyekeztem a neveket kiemelni - a végén van szó Iréne Theorinról, aki a háromszoros Brünnhildeként feltétlenül a sorozat legnagyobb szenzációja volt,

így az utolsó négy oldal már leginkább vele kapcsolatos, erre kell számítani:

A Rigoletto első felvonásában van egy kis jelenet, amelyik akármelyik családban lejátszódhatna: az apa óvatosságra inti lányát, tartsa magát távol a gyanús elemektől, ne barátkozzon senkivel. Persze mi a nézőtéren okosak vagyunk, és tudjuk, hogy a címszereplő rémesen nagy hibát követ el azzal, hogy lányát tudatlanságban tartja, aki általánosságban nem tud magára vigyázni, nem lehet bizalmatlan az összes élőlénnyel szemben, és az pedig végleg megúszhatatlan, hogy egy Apolló-külsejű ifjú olvadozó pillantásába bele ne szédüljön. Egy ilyen ártatlan lánynak pedig az első benyomás a leglényegesebb, a benne ébredő szerelem örökké tart – legalábbis napok alatt semmilyen technikával nem elmulasztható, még úgy sem, ha szíve választottját látja másnak udvarolni. Csak az a kár, hogy az apa mindezt nem méri fel, így saját maga is előidézője lesz a tragédiának, bosszúvágya csak magának és lányának árt. Ha visszaforgathatná az időt, valószínűleg eddig a jelenetig tenné, amikor még mindketten jól vannak és együtt, nagy szeretetben és harmóniában keseregnek az eltűnt boldogság után, siratják a meghalt anyát.

Vannak előadások, amelyekre túlzás nélkül rá lehet mondani, hogy felejthetetlenek. Aki ezt látta, nem fogja összemosni az emlékét egy másik előadással, ez garantálható. Nekem a hetem egyik kétségbevonhatatlan csúcspontja volt – nyolc zenés előadás után lezárásként.

Megint itt a Wagner napok, idén 12. alkalommal. Nekem ez a 11. év, amikor a júniusom erről az ESEMÉNYről szól, lélekben sokkal előbb készülök rá, ilyentájt már minden egyéb előadásra is kihat, hogy ezeket a Wagnereket várom – különösen akkor, ahogy most idén, amikor a Ring van műsoron. (Jövőre az nem lesz, sőt lehet, hogy ebben a rendezésben most látható utoljára!)

A fesztivál nyitó éve a Parsifallal indult, amelynek csak a későbbi felújításait láttam. Idén ezzel kezdődött – június 8-án – a sorozat, és ezzel is végződik június 21-én, így ez a rövid írást ajánlónak is szánom, különösen azokak, akik diákigazolvánnyal akkor is bejuthatnak, ha már minden jegy el van adva.

Na még egy nem tervezett koncert-bejegyzés. Röviden (másfél oldal), szinte csak egy gondolat, ami az Erkel Színház mai koncertjén felmerült bennem.

Most már be kell látnom, hogy tévedtem, muszáj a heti koncertekről is nyomot hagyni, ha egyszer odavetődtem rájuk. Most, szerdán kora délután ismét egy diplomakoncerten jártam, mégpedig Daragó Zoltán kontratenor BA vizsgáján.

Meglátni és megszeretni Molnár Anna művészetét nem volt nehéz – pontosan egy nézés kellett hozzá. De nem a mai. A másfél évvel korábbi kisebb nadrágszerepe is elég volt hozzá a Poppeában, ahova a címszerepet éneklő Baráth Emőke miatt vetődtem el. De attól kezdve tudtam, hogy Molnár Annával is számolni kell. A Poppea második megtekintése, majd egy Cosí fan tutte ebben  meg is erősített, és így nyilvánvaló volt, hogy ha már eljutott hozzám a diplomakoncertjének a híre, akkor beütemeztem a programomba.