Mezei néző

Aki követi ezt a blogot, nem gondolhatta komolyan, hogy kihagyom azt a különleges alkalmat, amikor két énekesem, Cser Krisztián és Mester Viktória először együtt elénekli a Kékszakállút. Mindkettőjük pályáját közel húsz éve szorosan követem, ez az opera meg velem van negyven éve. (Azért néhányan rákérdeztek – előre mondom: a megtekintést nem fogja pótolni ennek a bejegyzésnek az elolvasása.) 

Mindezt azért írom le azonnal, mert nem is akarok úgy tenni, mint aki teljesen kívülálló és objektív szemlélő. Ja, és nem vagyok zenekritikus sem, sőt nem is próbálom azt a benyomást kelteni. 

Viszont: lassan két hete gondolkodom a látottakon. Szívmelengető élmény volt ez a 76. Kékszakállú, ezúttal nem kellett összekanalaznom magamat, ahogy rendszerint a Kékszakállú előadások után. 

„A fátylam kicsit oldalra billent” Ozsgyáni Mihály regényének a címe, aki történetesen a ház művészeti vezetője is. A mű 2018-ban és 2022-ben is megjelent, sőt idő közben német nyelven is készült egy kiadása, láthatóan jelentős elismerést aratott. A könyvet már a darab megnézése előtt beszereztem, a színlap leírása alapján feltételezve, hogy Hajnal János előadása lesz olyan érdekes, hogy azonnal el akarom olvasni. 

Jól számítottam, mostanára már a regényt is befejeztem - így az előadáson kívül ezt is szívesen ajánlom. (Először nézni, aztán olvasni - ez az ideális sorrend szerintem, de aki már ismeri a regényt, az sem fog csalódottan távozni.)

Két hónap késéssel, már beérett formájában láthattam vasárnap délután a Belvárosi Színházban a Szuvidált szenvedélyek-et, Theresa Rebeck „konyhashow”-nak minősített társalgási színművét Zöldi Gergely fordításában.

Kellemes szórakozást ígér a mindössze négyszereplős előadás, amelynek színhelye mindvégig egy mini luxusétterem aprócska, de Zöldy Z. Gergely által nagyon praktikusan berendezett konyhája, a játékidő (az egy szünetet is beleszámolva) két óra. 

Semmi dráma – illetve ahogy vesszük: inkább azt mondanám, hogy a hétköznapokban nagyon gyakran előforduló élethelyzetet láthatunk. Nem bonyolult a cselekmény – ez nem Wesker Konyhá-ja, amelyben sokan és sokat főznek, de nem nélkülözi a továbbgondolható tanulságot ez sem.

Paczolay Béla előadása mindazoknak jól jöhet, akik a főzést kellemes elfoglaltságnak, netán szenvedélynek tekintik, de persze azoknak is, akiket mindez ugyan kevésbé érdekel, viszont más előadásokból már ismerik a szereplőket, és rájuk kíváncsiak. Különösen Király Attila kedvelői járnak jól, ha ezt választják - ez az előadás rá épül, de a produkció működőképességéért sokat tett a jelmezeket megtervező Pető Kata, a zeneszerző Furák Péter is – a kredit nekik is jár, nehogy kimaradjanak.

Minderről kicsit bővebben:

Nem olyan ritkán kerül műsorra a Bűn és bűnhődés (33 bemutatóról tud a Színházi adattár), bár mégiscsak regényadaptáció, így nem alaptalan az a kérdés sem, hogy biztosan színpadra való-e.

Tatabányán az idei első bemutatóként majdnem az egész társulat (és öt vendégművész) Hegymegi Máté rendezésében futott neki. Tizennyolc szereplője van, és ez is jelzi, hogy a színház számára kiemelten fontos a produkció, és nem pusztán a főszereplő dilemmájára akarják leszűkíteni.

Ahogy a Raszkolnyikovot játszó Csabai Csongort néztem, eszembe jutott, hogy akár lehetett ilyen is a fiatal Dosztojevszkij, aki 15 éven át készült ennek a regénynek a megírására. Átjött az a tehetetlen düh, amelyet minden bizonnyal érzett, miközben a körülötte lévő szegénységet, egyenlőtlen esélyű embereket megfigyelte, sőt életének egyes korszakaiban maga is hasonlóképpen szenvedett.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel – emiatt jó döntés volt egy háromkor kezdődőt választani. Ebben az évben még van hat alkalom, köztük három szintén délutáni. Aki menne, sokat ne tétovázzon, a bérletes esték után valószínűtlen, hogy ezt az előadást hosszan tovább lehetne játszani.

Csatlakozom ahhoz a hölgyhöz, aki az előadás után a színház mosdójában így foglalta össze az élményt, miközben szintén sorbanálló ismerőseihez fordult: „hosszú volt, de érdemes”.

A tatabányai társulat kedvelőinek feltétlenül nézendő előadás, de még adnék néhány támpontot a döntéshez:

Nagyon könnyen eldönthető, hogy kinek kell feltétlenül látnia Pelsőczy Réka rendezését: mindenkinek, aki kedveli Alföldi Róbert színészetét, számukra ez az előadás valóban kihagyhatatlan.

Ha valaki nem ismeri Thomas Bernhard darabját, A színházcsináló-t, azoknak írom: Alföldi játssza a főszerepet, legalább nettó két órát beszél hozzánk, talán öt percet leszámítva végig a színen van. Aki őt akarja látni, és már sokszor megnézte a Networköt, a My Fair Ladyt és társait, megelégedetten fogja nyugtázni, hogy ebben még azoknál is nagyobb szerepe van, önmagában is elismerésre méltó teljesítmény ezt a rengeteg szöveget a sajátjaként elmondani - már a bemutatón is szinte végig sikerült ezt a benyomást keltenie, súgóra egyszer sem szorult.

Az előadás közel háromórás, egy szünettel.

Ennél részletesebb ajánló, a partnerekről és az alkotótársakról is:

A címben (remélhetőleg) pontosan idézett mondat akadt meg bennem a Madách Színház tegnapi előadása után, amelyre harmadik nekifutásra, csak tegnap jutottam el. A 2023-as októberi premier óta túl gyakran nem ment, és nem ebből tartják a leghosszabb szériákat (alkalmanként hat előadást, két szereposztással), viszont okosan szervezik, mert ezek teljesen megtelnek. Van rá igény.

A tegnapi is teltházzal ment, nagy siker volt és nem kizárt, hogy akik szerették, még majd a következő sorozatra is visszamennek. A héten még szombatig lesz négy alkalom (eladva), de a februári hat alkalom helyei között még lehet válogatni. Az online műsorfüzetben minden lényeges információ szerepel.

Két évet is túlélt ez az SZFE-vizsgaelőadás a Jurányiban - ez az egy mondat mindent elmond a sikerességéről. Rendre azonnal megtelt, így azoknak mondom, akik még (hozzám hasonlóan) korábban nem jutottak be Vilmányi Benett rendezésére és idő közben már le is mondtak róla: most már van esély, ezen a novemberi hétfői előadáson maradt is még néhány hely a FÜGE teremben.

Másfél óra játék, amelyről  jobb hangulatban jöttem ki, mint ahogy bementem, pedig ez is a színészek pillanatnyi helyzetéről szóló előadás (akárcsak az apertúrás Sirály és a Némacsend a Katonában), illúziók nélkül.

Akit általában is érdekel a színházi működés és szeret fiatal színészeket felfedezni, még mielőtt igazán felkapottá válnak, azoknak különösen javaslom.

Pszichothriller és magyarországi ősbemutató – két ok, ami miatt óvatosan érdemes ajánlót írni Nicolas Billon kanadai drámaíró darabjáról, amelyet Dicső Dániel rendezett.

Az előadás másfél órás és Kovács Máté, Józan László és Kalocsai Zsuzsa játssza, a bemutató október elején volt, így ezúttal még túl nagy késésben nem voltam a megtekintéssel. 

Röviden: aki a lélektani krimit és ezeket a színészeket kedveli, annak a színlap elolvasása is elég kedvcsináló, de akinek mégis többre lenne szüksége, annak néhány megjegyzést még hozzáfűzök.

Furcsa helyzet: a rendező, Göttinger Pál nem éri be azzal, hogy saját elképzelései szerint színpadra állítja Lars von Trier „munkahelyi komédiáját”, hanem kivetített feliratokkal is közbeszól, esetleges kritikai megjegyzéseink kivédésére is felkészülve. (Nagyon göttingeres a szöveg, szinte hallom a hangját közben, sőt azt is elképzelem, hogy milyen lett volna ő maga Főfőnökként…) Azt ugyan nem mondja, hogy akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés, viszont nyomatékosan figyelmeztet már az elején: ne várjunk túl sokat, ne gondoljuk túl a látottakat, ez egy ártatlan kis vígjáték, amelyből nem érdemes tanulságot levonni.

Fogadjuk meg a tanácsot! Az előadás feltehetően azoknak fog a leginkább beválni, akik tényleg nem várnak sokat, bár két és fél óra fájdalomcsillapító kikapcsolódás annyira nem kevés, és ha valaki sikeresen rákapcsolódik az előadás hullámhosszára, ezt megkaphatja. Sokat lehet nevetni közben.

A darab alaphelyzetét kellő mélységig ismertető színlapot érdemes elolvasni, amelyen az is szerepel, hogy 18 éven felülieknek ajánlott előadás.

A színészek beleadnak mindent, így bár elfogadtam ezt a „ne gondoljuk túl” felszólítást, néhány megjegyzést írok a látottakról, hátha valaki ez alapján el tudja dönteni, hogy esetleg éppen erre a könnyű kalandra van-e szüksége, amelynek a feledhetőségéről a rendező is biztosít minket. (Ebben is igaza lehet, ha komolyan gondolta, ha nem.)

Április végi bemutató volt az Apertúra Sirály-a, túl sokszor nem ment eddig, mert nem mehetett: a profi színészekből álló társulatnak nincs több ideje, más munkákból kell a megélhetésüket biztosítani.

A korábban megtartott hét előadás is elég volt hozzá, hogy a kritikusoktól szakmai elismerést kapjanak (Jövő díj a társulatnak, „Legjobb független előadás” díj a Sirály-nak), és ez a támogatás nélkül dolgozó művészeket remélhetőleg megerősítse abban, hogy jó úton járnak, SZÜKSÉG VAN rájuk. (Mondanám, hogy a hírverés több nézőhöz is hozzásegítheti őket, de mivel a nézőtér kicsi és ez az előadás igazán jó, suttogó propagandával is megtelne.)

Az előadás kétrészes, közel három óra, de nem éreztem az idő múlását, mivel elejétől a végéig lekötöttek a látottak, így ennél pontosabb becslésem nincs.

Röviden: akit a mai színház érdekel, annak ez kihagyhatatlan – én nagyon szerettem, melegen ajánlom.

Praktikus tanács: a decemberi időpont azonnal betelt, figyelni kell az Apertúra Facebook oldalát, ha valaki jövőre látni szeretné.

Ennél hosszabban: