Két nagy hírről is be tudok számolni ebben az ajánlóban: a Sárik Péter Trió 12 év után átalakult, a névadó zongorista és Gálfi Attila dobos mellett ezentúl nem egy másik nagybőgőst, hanem Péter Tamás basszusgitárost fogjuk látni. A Vigadó frissen alakult Jazz Clubjának harmadik koncertjén mutatkoztak be ebben az új felállásban Pesten először, mégpedig a Bartók műsorukkal, amely most már közel másfél éve nem is egy, hanem két CD anyagára alapul.
Először a szikár tények, aztán a kimerítő beszámoló:
Háy János darabot írt a kecskeméti színház részére, amelyet Sipos Imre rendezésében négy nagyon jól összeválogatott színésszel – Hajdú Melindával, Jankovics Annával, Sára Bernadett-tel és Kovács Krisztiánnal - március 14-én be is mutattak, én pedig ezen a májusi estén a 19. előadást láthattam a Ruszt Stúdiószínházban. (Van benne egy kecskemétieknek szóló kedves kikacsintás, a közönség értékelte is a gesztust.) Torokszorító élmény volt – részben a téma miatt (aki kicsit is ismeri a szerző műveit, az tudja, hogy egy Háy-mű nem is lehet „olyan felhőtlen, mint egy fagyitortás szülinap”), másrészt azért, mert tudtam, hogy lesz belőle még három alkalom és vége. Vidéki színházaknál rendkívül komoly ok kell hozzá, hogy valami megérhesse legalább a következő évadot, ha nem musicalről van szó. A színészek már megszokhatták persze, hogy olyan értéket hoznak létre, amely észrevétlen marad a szélesebb nyilvánosság előtt, nagyon ritka a pesti vendégjáték is, pedig a jelenlegi színházi krízis idején a koprodukciók kora kellene, hogy következzen.
Itt az elején, amíg még olvas valaki leírom kerek perec: ennek az előadásnak tovább kellene mennie nemcsak Kecskeméten, de Pesten is – például a Szkénében, amelynek a közönsége már nagyon jól ismeri Háy János életművét, és évekig szeretgetné ezt az előadást is. Minimális a díszlete és csak négy színész játszik benne, nem lehetetlen utaztatni – turnézhatna, akár Háy János székesfehérvári előadása, A cégvezető. Lehetne ez a másik kivétel.
Most már az előadásról:
A szolnokiak vendégjátékra jöttek a RaM-ArT Színházba, mégpedig a Sweet Charity-vel, egy ritkán játszott musicallel, amely egy olyan "ártatlan" prostituált történetét meséli el, aki mindvégig hisz a szerelem és egy jobb élet lehetőségében, és rávesz minket, hogy drukkoljunk neki.
Némi esély ugyan van, hogy az előadás átkerül a jövő évadra, de biztonságosabb az idei utolsó két alkalom valamelyikét még elcsípni Szolnokon: május 21-re és 23-ra is van még jegy a színház honlapján. (Jelenleg 30 és 68 db.) Budapestieknek jó hír: visszatér hozzánk is még egyszer, a Városmajorban megnézhető még augusztus 6-án is. Erre is kaphatóak jegyek, most még nagyon jó helyekre is!
Röviden: nagyon szerethető előadás, Bíró Panna Dominikát erről biztosan megjegyezhette az, aki korábban még nem találkozott vele. Pályáján ez a címszerep jelentős állomás, örülök, hogy nem hagytam ki.
Hosszabban:
Ebben az évadban ez volt kereken a 200. előadás, amelyikre eljutottam, miközben a Mammut épületében vagy bármely más plazában ez alatt az idő alatt talán ötször, ha jártam. Nagyon taszít a bevásárlóközpontok hangulata, a „mindenképp venned kell valamit” nyomása, mert gyerekként sem élveztem a vásárlást, csak akkor mentünk, ha már nagyon muszáj volt, és anyám ilyenkor elővigyázatosságból egy nyugtatót is bevett. (Kivéve, ha könyvekről volt szó, de az teljesen más téma). Az előadás egyik legfőbb hatásként ezt a traumámat felszínre hozta - nyomasztott már az alapzaj is. Sejthettem volna, hogy így lesz, de nem utasítottam el a lehetőséget, mert nagyon praktikusnak tűnik a potenciális nézők után menni. Ha ide járnak az emberek, akár itt is lehet nekik színházat játszani.
75 perc szünet nélkül.
Az Örkény most gyors egymásutánban két visszautasíthatatlan ajánlatot tett a nézőinek – Dohy Balázs hatféle változatban megrendezett Anyegin-je után közvetlenül itt vannak a Boldogtalanok.
Nagy adag cinikus humorba csomagolva kapjuk őket, Füst Milán 1914-ben befejezett tragikomédiájának szereplőit, amely az általam korábban látott hat színreállításánál jelentősen több nevetést provokált. Bodó Viktor, a rendező azt is eléri, hogy még a legtragikusabbnak tűnő pillanatokban is nevessünk.
Gyorsan elszállt az a száz perc szünet nélkül.
Március 14-én dőlt el, hogy áprilisban nézni fogom ezt az előadást és most már tudom, hogy még aznap jó lett volna látnom, és inkább lemondani az aznapi programomat – ez annyira az én előadásom volt. Bárkinek jól jöhet a megnézése és az előadásban felvetett problémák későbbi megbeszélése. (Az ilyen előadásokat kellene a Lázár Ervin programba bevenni, iskolai osztályoknak is remek választás lenne.)
Legközelebb június 1-én 17h-kor látható a MáSzínházban (Ráday utca 50), legyen tele!
Eljött a negyedik kaland, és Dohy Balázs hatféleképpen megközelíthető Anyeginjének (ld. bevezetés) a piros útvonalán indultam el a rózsaszín, kék, sárga után. Ez a legkevesebb mozgást igénylő útvonal, így ezt javaslom azoknak, akiknek komoly problémát okoz a helyváltoztatás. (Aki egyáltalán nem tudna lépcsőzni, annak csak ez, illetve a sárga és a lila útvonal jöhet szóba – viszont ezzel a hárommal 14 jelenetet láthat a 21-ből, elég jó arány.)
A pirosak a gazdasági hivatalban kezdik Erdős Lilivel, akinek a többi jelenetét már a kék csoporttal láttam, sőt az utolsót másodszor is (a sárgákkal) – már bőven meg voltam győzve, hogy ideális Tatjána. Most kiderült az is, hogy miként kezdi el a történetét.
Nekem ez volt a harmadik Anyegin-kalandom, elvileg a félút, valójában már a különböző jelenetek kétharmadát láttam (a 21-ből 14-et) Dohy Balázs rendezéséből. (Egy-egy a piros-kék, zöld-sárga és a rózsaszín-lila csoportok közül a „leggazdaságosabb” választás, ha három nézés nem is adja a teljességet, de ennyiből azért jól megismerhető minden színész karaktere és játékstílusa.)
Persze, egy nézésből is kiderül a lényeg: a többi út választásának lehetetlensége, miközben mégis érintkezünk két-három másik csoporttal, így lesznek közös élményeink további nézőkkel is, akiktől aztán gyorsan eltávolodunk. Ahogy ez a rendezés is sokféle módon mutat be egy történetet, ugyanúgy mi is folyamatosan választhatunk, hogy milyen úton-módon-társaságban töltjük az életünket, és azt, amit magunknak végül összehoztunk miképpen szemléljük. Lehet, hogy el kell fogadnunk a tökéletlenségeinket is közben...
Ebben a kísérleti színházi játékban előre kell a végleges döntést meghozni, közben nem lehet újratervezni (a hely hiánya miatt sem), de a saját életünkben bármikor igen, csak sokszor elfelejtjük. (Anyegin is ezzel próbálkozott, a harmadik váltása viszont mintha sikertelen lenne. Egészen biztosan az? - a harmadik nézésre kicsit kezdtem neki drukkolni, hátha mégis úgy lehetne, ahogy szeretné...)
Ez a krónika a sárga útvonalról szól, ahogy azt a vasárnap estiek bejárták – és persze már a fotók is szpoilernek számítanak a rózsaszín és a kék csoport útjának leírásához hasonlóan, mert kiderül általuk, hogy melyik négy színész látható, mindenki a saját felelősségére olvassa el. Ami biztos: az élményt úgysem pótolja, nekem sem vált kevésbé izgalmassá az este attól, hogy előtte már két másik utat végigjárva nagyjából tisztában voltam azzal, hogy mire számíthatok. (És ezen az estén már több olyan nézővel is találkoztam, akik ismételtek.)
Minden érdekes részletre így sem térek ki, bár a vége után másfél órával ültem le a beszámoló megírásához - ennél több apróságot is vissza tudnék idézni. (A bevezetés nem szpoiler, abban a mind a hat előadásra vonatkozó tudnivalók szerepelnek. Igyekszem magam a legkevésbé ismételni, így a leírások is idővel rövidülnek törvényszerűen.)
Manapság a legtöbb pesti előadás már csak havonta egyszer megy, bár van, amelyik még ritkábban. Erre gondolva, pláne különleges ez az Anyegin-sorozat (ld. bevezető) Dohy Balázs rendezésében: nyolc előadás zsinórban (a három főpróbával és premierrel, sőt vasárnapi duplázással) - így könnyebb berögzítenie a színészeknek. A közönség (egyszerre csak 12/24 néző) érintésnyi távolságra van, még a gyomorkorgás is hallatszik és minden moccanás is visszahathat a szereplőkre.
A harmadik főpróba után – a premier kihagyásával – a második „igazi” előadásra mehettem vissza. Pont ezt nem szokták javasolni, a feszültség a bemutató után elvileg csökken, a színészek pedig az intenzív próbaidőszak után leengednek. Ez van a köztudatban, de jelen esetben nyomát sem éreztem a színészek fáradtságának, ugyanolyan magas fordulatszámon pörgött az előadás, mint korábban.
A rózsaszín után most már a világoskék útvonalat is melegen ajánlom – másodszor is beleszerettem az előadásba.
Részletesebben:
A bevezetés után jöjjön az első kaland.
Először a rózsaszínt választottam, és ez jó kezdésnek bizonyult – ha nem így lett volna, akkor nem döntök az összes verzió megnézése mellett, így csak ajánlani tudom ezt az útvonalat.
(Mondanom sem kell, hogy aki nem akarja megtudni a megtekintés előtt a részleteket, az a képeket se tekerje végig, mert azok a rózsaszínek által látott négy színészről készültek. – Az élményt a bejegyzés elolvasása úgysem pótolja, ahogy a cselekmény wikipédiás összegzése sem az eredeti mű elolvasását.)
Tehát: