Mezei néző

Már többször leírtam ezen a blogon, hogy az átlagos  nézők, akik nem rendelkeznek megfelelő anyagi forrásokkal ahhoz, hogy a világ nagy operaházaiba elugorjanak az éppen kedvükre való operákat megtekinteni, tehát a pesti közönség 95%-a, nagymértékben ki van szolgáltatva a műsornak. Azt az operát és azokkal nézzük, akiket felkínálnak nekünk, és a választási helyzetünk néha nem is túl egyszerű, mert hol a darab, hol a rendezés, hol a szereplők egy része nincs kedvünkre. Én magam részéről egy éppen három évvel ezelőtt látott Sevillai óta, amelyről vegyes érzésekkel távoztam annak ellenére, hogy nem volt kifogásom a szereposztás ellen, nem éreztem különösebb vágyat arra, hogy mielőbb nézzem megint - talán azért, mert az első szép emlékemet 1986-ból azóta sem tudta semmilyen előadás utolérni, így a Toscához hasonlóan eleve csak arra számítok minden előadásánál, amelyiket mégis bevállalok, hogy csak részértékeket fogok majd felfedezni benne. (Komoly csalódás így kizárva...)

De hát van az az énekes, akire az ember kíváncsi, és így odamegy logikus módon ahol megtekinthető, és abban a szerepben nézi meg, amelyikre az illetőt felkérték, ha éppen rá van a zenére hangolódva, ha nem, és jó esetben az előadás maga kedvet is csinál a zeneműhöz. (Általában egy jó előadásnak van utóhatása is, nem ér véget akkor, amikor a karmester leinti a zenekart.) 

Sőt, jelen esetben azt mondanám: van az a zenekar, akire a nézők tömegei hasonlóképpen jegyet vesznek, akármit tűznek műsorra. A Dohnányi Zenekar olyan széles rajongótáborral rendelkezik, (ahogy a januári zsákbamacska-koncertjükön ezt megtapasztalhattam), hogy egy ennyire népszerű operából akár több előadást is játszhattak volna ugyanolyan telt házzal, mint ez a szombat esti volt . (Persze az egyeztetés és a Müpa foglaltsága itt közbeszólhatott, nyilván praktikus okokra vezethető vissza, hogy mégsem lett belőle több.)

Hat előadás:

Ronald Harwood megtörtént eseményt dolgoz fel színdarabjában, Willhelm Furtwangler, a világhírű karmester kihallgatását, amelyben a világháború alatti tevékenységéről kellett számot adnia egy amerikai őrnagynak, de a mű azon kívül, hogy eltölthetünk egy kellemes estét, elsősorban arra jó, hogy vele kapcsolatban átgondoljuk a művész helyzetét a társadalomban és ráébredjünk, hogy milyen szélsőségesen ítéljük meg erkölcsileg mi civilek "A MŰVÉSZT."

A múlt heti Don Giovanni után ismét visszatértem a tett színhelyére, és az RS9-ben az Utolsó Vonal előadását láttam, amely I. díjat nyert a II. Vallai Péter fesztiválon.

A keddi Köztársaság után egyből másnap nem sokkal szívderítőbb témájú előadás volt ez, azzal a markáns különbséggel, hogy most nem makro szinten tudtuk meg, hogy az élet nagyjából kilátástalan (legalábbis bizonyos emberek számára), hanem egy ember magánéletének boncolgatásával foglalkozhattunk másfél órán keresztül. Specifikus volt a helyzet, de mégis az volt az érzésem, hogy a főszereplőből mégis tizenkettő egy tucat és lenne olyan akár a környezetemben is, aki magára ismerne a lengyel Marek Modzelewski hősének sorsában, feltéve, ha látogatna "alternatív" előadásokat. A közönség sorában ülő férfiak feltűnően sokat nevettek menet közben, lehet, hogy volt ebben önirónia is, de könnyen meglehet, hogy kifogtam a boldog keveseket, akikre a történet egy mozzanata sem vonatkozik és azért tudták végig felszabadultan élvezni a színházi estét.

12 előadás, ami egy hétfőre nagyon is sok:

Ugyan nem kezdődik el a Tavaszi Fesztivál csak március 31-én, de a márciusi műsort végiglapozva a bőség zavarát érzékeltem. Lehet, hogy most azért is tűnik soknak a kínálat, mert a szokásosnál több előadást néztem meg februárban, hiszen így tudtam végre régen tervezett adósságokat törleszteni.

De jöjjön a márciusi áttekintés:

Tizenkét előadás:

Tizenhárom előadás, a hónap egyik legerősebb napja:

"Húsba vágóan aktuális, groteszk társadalmi szatíra – középpontjában a menekültkérdéssel." - foglalja össze frappánsan a Katona szórólapján feltehetően a dramaturg, Török Tamara mindazt, ami a darab leglényege. A további öt sorból azt is megtudhatjuk, hogy egy házaspár szomszédjába új lakók, egy másik pár költözött, láthatjuk kibontakozó kapcsolatukat, majd valaki jön és ez a valaki (akit nem ismerünk meg később sem), beindítja az események láncolatát.

Néhány éve nagy élvezettel olvastam a darabot és éppen ezért a lehető legpozitívabb várakozással mentem a budapesti második előadásra a mai estén. Nagyon vonzó volt a szereposztás is (Nagy Mari, Pál András!), régen voltam a Trafóban és az előadás megtekintése a blogom 4. születésnapján a legjobb ötletnek látszott, ráadásul beleillett a jelenlegi stratégiámba is: legyen minél több helyszínről bejegyzés, sokféle műfajú előadásról és minél rövidebben, inkább ajánló jelleggel, hogy minél kevésbé keverjék össze a "valódi" kritikával.