A múlt vasárnap volt az ötödik koncert, amit az utóbbi hetekben hallgattam, amelyikre várva vártam – a Müpában Hollerung Gábor dirigálta a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekart. Nagyszabású, 540 tagú kórussal és négy szólistával (Szakács Ildikó, Megyesi Schwarz Lúcia, Varga Donát, Cser Krisztián) véghez vitt produkció - örömzenélés - volt (Budavári Te Deum és Rossini „kismise”), de ami a koncert kapcsán eszembe jutott, az túl személyes volt és várhatóan még arra a húsz-harminc emberre sem tartozó, vagy-és számukra sem igazán érdekes, akik egy ilyen nem színházi bejegyzést elolvasnak. Egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt, ajánlásra nem szorul – egyébként azért sem, mert mint idén sokszor megtapasztaltam, nagyon népszerű a zenekar, erős törzsközönséggel rendelkezik. Aki teheti, hallgassa meg a youtube-on a Rossini misét, én ennek a koncertnek köszönhetem, hogy megismertem a művet, megszerettem. Az utóbbi két hónapot ezzel a zenével töltöttem jórészt. (Persze, a túlzott felkészülés némileg vissza is ütött, de mégis jóval több örömöt okozott a zene megismerésének a folyamata.)
Ezek után már a maira át is térek, amely immár a harmadik dalest rövid időn belül.