Mezei néző

Hihetletlen, de igaz. Csak most, ezen a héten melegedtem össze Ruszalkával, akit egészen eddig nem ismertem. Először operamatinéként, rövidítve, majd koncertszerű előadásban a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában találkoztunk. Nagy hatással volt rám, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha lemaradt ezekről a programokról, hozzám hasonlóan próbáljon egy felvételt keríteni és hallgassa meg Dvorák operáját. (Akinek persze esze volt, február 8-án megnézte a MüPa élő közvetítését Renée Fleminggel. Jó lenne ezt utólag pótolni.)

Egy héten belül három látogatás a MüPá-ban - egészen magától értetődő volt számomra. Ahogy melegszik az idő, egyre többet gondolok a közelgő Wagner-napokra, amelyeket beindulása óta még sosem hagytunk ki.

A Ligeti-koncert hasonlóan régi hagyomány,

Tíz előadás tíz különböző határon túli műhelyből öt nap leforgása alatt. A legelszántabbak is csak nyolcat nézhettek meg az ütközések miatt. Négy előadás, ahányat én láttam a kínálatból, semmiképpen nem elég ahhoz, hogy megalapozott véleményem lehessen az egészről, ugyanakkor futólag érdemes ezekről is szólni – hátha akad valaki, akinek módja és kedve lenne egyiket vagy másikat az eredeti helyszínen megnézni, ahova készültek.

Nagy esemény volt tavaly már az első Alföldi-rendezés is (Az utolsó óra), amelyben Jordán Tamással együtt játszik a színész-rendező. Töretlen nagy siker azóta is. Számomra pedig mérföldkő, mert az volt az első előadás, amelyről írtam erre a blogra. Az eltelt 15 hónap alatt most már a 485. posztnál tartok. (Mivel a korábban zárt körnek írt bejegyzéseimet is átdolgoztam, visszamenőleg 2012 januárjáig.)

Ha tavaly nem érzek akkora fájdalmat az éppen már beindult Nemzeti Színház társulatának megszűnése miatt és ha nem lett volna annyira tiszteletre méltó, ahogy Alföldi Róbert minden akadály ellenére imponáló eleganciával töretlenül végigcsinálja az évadot, nos, akkor ez a blog be sem indult volna. Szinte minden bejegyzés írásakor gondolok rá, aki azóta sem lazított le, folyamatosan dolgozik. Évad elején itthon, majd külföldön rendezte egyik előadást a másik után, most pedig a csütörtöki premier után jön nemsokára egy Platonov a Radnóti Színházban, egy operaelőadás, majd az Átrium megint.

Fogalmam sincs, hogy honnan merít ennyi energiát Alföldi, én most az „Előttem az élet” kapcsán csak azt tudom nyugtázni, hogy most is érdemes volt megnézni a munkáját. (ÉS persze azonnal kiemelendő a Émile Ajar szöveg átdolgozójaként: Lőrinczy Attila és a dramaturg, Vörös Róbert is.)

Ez most csak a játékszabályaimnak köszönhető bejegyzés. Annyi az információ-értéke, hogy a HOPPArt készített egy előadást Pilinszky János Urbi et orbi c. drámájából. Kovács Márton zenéjére született egy kamaraopera. Miután a bemutató időpontjában épp Figarót néztem, tegnap akartam pótolni.

 Ahhoz képest, hogy a múlt szombaton „eltettem” már ezt az előadást jövő áprilisra, mégpedig az első szereposztás kivételesen jól sikerült előadása után, most ismét néztem. Néhány napja „véletlenül” vettem észre, ránézve az opera honlapjára, hogy a januárban már eladott időpontra mégis van majdnem négyszáz jegy, mivel a kismamáknak lefoglalt helyeket egy mozdulattal felszabadították. A KismaMatinénak szánt előadáson végül volt néhány kismama is, sőt főigazgatói anyák napi köszöntő és még pelenka-sorsolás is a második felvonás előtt. Bízzunk benne, hogy a jelenlévő kismamákat elvarázsolta a zene ÉS megmaradtak a darab felszíni rétegénél, nem jutottak el a meglehetősen keserű mélységekig.

A pénteki újranézés után már erősen valószínűsítettem, hogy lesz ebből harmadik alkalom is. Nem mintha egy picit is javult volna a benyomásom a rendezésről, de minden előadás más, bármi megeshet, történhet egészen  nagy változás is  - ahogy ez meg is történt a vasárnap délelőtti Figarón. Az Erkelben egyszer már bejött, hogy másodszorra az előadást (Parázsfuvolácska) az erkélyről néztem, más látszószögből. Bizonyos megoldások onnan érvényesülnek igazán. Ez így volt most is.

 Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban, a következő hónap teljes programját előre napról napra megtervezni, vagy pedig az egész programot felrúgni és egészen mást nézni. Véget ért egy furcsa kéthónapos időszak, amikor nagyjából minden harmadik-negyedik estém előre beszerzett jegyekkel le volt rögzítve. Most május elsejével tértem vissza az improvizációhoz. (De a távolban ott a június, amikor szinte minden fix lesz megint.) Egészen más egy nap, amikor biztosan tudom, hogy mi lesz este, mintha az egész nyitott kérdés lenne fél7-ig. Ezzel az utóbbi módszerrel néztem újra május 2-án az Erkelben A trubadúrt.

Látható egy (viszonylag új) Bozsik Yvette-rendezés a Tháliában, amely a 3 évesnél idősebb korosztályt célozza. Tipikusan az az előadás,. ahogy több jelenlévő ismerősömmel egyetértésre jutottunk, amely a látvánnyal-mozgással-zenével a kicsiket elvarázsolja, viszont a szülőkre (ránk legalábbis) nem hatott túl kedvezően. De: egy néző valóban egy néző, és ha három egyetért, akkor sem igaz ez a vélemény az összes jelenlévőre, tehát csak a mi benyomásainkat rögzítem. Lehet, hogy az összes többi felnőtt néző mást gondolt az előadásról.

Aki ezt az 1996-os rendezést már látta valamikor (Palcsó Sándor állította annak idején színpadra Vámos László szegedi rendezése nyomán), ÉS színházi oldalról közelít meg egy operaelőadást is (ahogy én), annak színtiszta mazochizmusnak fog tűnni, hogy ma beültünk A trubadúrra. (Pedig mehettem volna az Átrium új előadására is, hívtak rá.) Ez a rendezés a „hagyományos” vonalhoz tartozik, amely kifejezés valószínűleg annak a szinonimája, hogy nincsenek a szereplők közötti kapcsolatok kiépítve, a díszlet nem funkcionális, pusztán illusztratív (így sem szép), a jelmezek azért valamennyire egységes stílust hordoznak (Vágó Nelly), „igazi” operai ruhák és a mozgás is inkább csak arra irányul, hogy a legtöbben előnyös szögből láthassák a karmestert.