Nagy esemény volt tavaly már az első Alföldi-rendezés is (Az utolsó óra), amelyben Jordán Tamással együtt játszik a színész-rendező. Töretlen nagy siker azóta is. Számomra pedig mérföldkő, mert az volt az első előadás, amelyről írtam erre a blogra. Az eltelt 15 hónap alatt most már a 485. posztnál tartok. (Mivel a korábban zárt körnek írt bejegyzéseimet is átdolgoztam, visszamenőleg 2012 januárjáig.)
Ha tavaly nem érzek akkora fájdalmat az éppen már beindult Nemzeti Színház társulatának megszűnése miatt és ha nem lett volna annyira tiszteletre méltó, ahogy Alföldi Róbert minden akadály ellenére imponáló eleganciával töretlenül végigcsinálja az évadot, nos, akkor ez a blog be sem indult volna. Szinte minden bejegyzés írásakor gondolok rá, aki azóta sem lazított le, folyamatosan dolgozik. Évad elején itthon, majd külföldön rendezte egyik előadást a másik után, most pedig a csütörtöki premier után jön nemsokára egy Platonov a Radnóti Színházban, egy operaelőadás, majd az Átrium megint.
Fogalmam sincs, hogy honnan merít ennyi energiát Alföldi, én most az „Előttem az élet” kapcsán csak azt tudom nyugtázni, hogy most is érdemes volt megnézni a munkáját. (ÉS persze azonnal kiemelendő a Émile Ajar szöveg átdolgozójaként: Lőrinczy Attila és a dramaturg, Vörös Róbert is.)
A szeptemberi sajtótájékoztatón már elhangzott, hogy a főszerepet a 11 (vagy talán 14) éves arab kisfiút, Momót Margitai Ági játssza majd. Ettől az egyetlen kijelentéstől már előre érdekessé vált az előadás, hiszen a művésznek nagyjából hatvan évet kellene visszafiatalodnia a szerephez. De éppen ez a jó: nem kell. Részben azért, mert ha van színésznő, akivel kapcsolatban harmadlagosnak érezzük a korát, aki mindig örökifjúnak tűnik és nagyon nőiesnek, az éppen Margitai Ági. A fiatalság nem probléma, főleg azért sem, mert a rendező nem erőltet rá semmit, nem kell illusztrálnia a kisfiút. Természetesen létezik a színpadon és ezt a bizonyos nőiességet, amely feltétlenül jellemzi egyébként minden mozdulatát, most erre az egy órára leteszi. A szöveg legnagyobb része neki jut, neki fog sokat számítani az, hogy milyen gyakorisággal fog színre kerülni az előadás, mert nem kis feladat ezt berögzíteni. Miután én a legelső közönség előtt játszott alkalomra mentem, még a próbafolyamat részének tekinthető előadásra, láthattam néhány pontot, ahol még nem érezte magát egészen biztonságban, de ez ebben a fázisban még egészen természetes, már a holnapi sajtóbemutatón nem így lesz. Illik hozzá a feladat, és ahogy néztem, élvezi is. Még éveken át módja is lesz játszani, mert a közönség is szeretni fogja.
Míg Margitai Ági az alappillére az előadásnak, addig van másik három szereplő is, akik eltérő súlyú szerepben, de igencsak erősítik. E három színész kisebb feladatot kap, viszont már erre a főpróbára is egészen magas készültségi fokra jutottak el. Első nézésre, összehasonlítási alap nélkül azt mondanám, hogy készen voltak egészen.
Különösen Csomós Mari, aki egy agylágyulásban szenvedő, kiöregedett prostituáltat játszik. Az előadás nagy részét a pódium közepére tett nagy karosszékben ülve tölti, csak néha mozdul el innen. Csomós Marit régen láttam már egy ilyen volumenű szerepben, és most is igazi élmény nézni. Minden másodperc, rezdülés ki van dolgozva, ugyanakkor egészen természetes is. Világosan el tudjuk választani a tiszta pillanatait az öntudatlanoktól, érzékeljük az átmeneteket. A rendezés a Szalon körülményei között nem tud látványos effektekre, nagy mozgásokra építeni, ugyanakkor ha valamit értékelni lehet, az az, hogy a szereplők és a közöttük lévő kapcsolatok milyen árnyaltak. Az utóbbi hónapban majdnem nyolcvan százalékos arányban zenés darabokat néztem, főleg operát és így némileg már ki voltam arra éhezve, hogy végre azt lássam egy előadáson, hogy a rendező segítségére van a játszóknak abban, hogy „élő” embereket mutassanak, akik valahogyan viszonyulnak is egymáshoz…
Csomós Mari ennek a prostituáltnak az egész sorsát láttatja, helyenként nosztalgiázás közben („hej, micsoda klienseim voltak”) felcsillanó szemében mintha a boldogság visszfényét látnánk. Elhisszük neki, hogy jól ment sora egykor, bár most romjaiból csak percekre támad fel, például akkor, amikor megajándékozzák egy piros ruhával.
Lukács Sándor Lola, a transzvesztita szerepében egészen lenyűgöző. Amennyire természetes Margitai, annyira megcsinált-művi ez a Lola. Lukács Sándor egy olyan férfit játszik, aki már szinte minden ízében nővé vált, de azért nagyon kell figyelnie a részletekre. Nekem imponált, ahogy a magas sarkúban mozog, ahogy a mini ruhájában a kerekes bevásárló táskáját maga után húzza. Egyértelműen ő a legnőiesebb az összes karakter közül. A tapsrendnél megszabadul már a parókától és a cipőtől, és már civilben jön ki meghajolni. Érezhető a különbség, most látjuk csak igazán, hogy mit tesz a mozgás. Hasonló élmény volt, mint évekkel ezelőtt Epres Attila nagyszerű transzvesztita-alakítása a Pesti Színházban egy Kamondi-rendezésben. Úgy tűnik, hogy Hegedűs D. Gézához (lsd. Jövedelmező állás) és Kern Andráshoz (Illatszertár) hasonlóan, a vígszínháziaknak nem árt, ha néha a saját meghitt körükből kitekintenek és más játszótársakkal is összekerülnek egy-egy produkció erejéig. Lukács Sándornak ez már a második kalandja a Rózsavölgyiben, a Távolsági szerelmet a bemutató idején nem láthattam, most kíváncsi lettem, hogy abban milyen.
Rajhona Ádámnak mindössze egy jelenet jut, amelyben a főszereplő (14 év után megkerült) apjaként lép színre. Ebben az egy jelenetben látunk végre egy férfiként viselkedő férfit, és bár az epizód némileg vicces is, belegondolva a történet mélyrétegeibe, ez a sors sem töltheti el túl nagy bizakodással a nézőt.
Józanul megfontolva a hallottakat, elég nyomorúságos kép tárulna elénk, és erősen kétségbe vonhatjuk a fiúcska optimista kijelentését: „előttem az élet”. Ugyanakkor a sok mínusz plusszá változik a végére, mert annyi szeretet érzékelhető indirekt módon a bemutatott kapcsolatokban. Itt az annyi mosoly, ölelés mintha nem akadna fenn a világ ág bogán, van olyan is, amelyik eléri a célszemélyt... És a zárszó is ehhez kapcsolódik, ezt az üzenetet vihetjük magunkkal az előadás után: „Senki nem élhet úgy, hogy ne szeressen valakit. Én Rosa mamát szerettem.” Mi pedig Margitai Ágit, Csomós Marit, Lukács Sándort, Rajhona Ádámot és nem utolsó sorban a rendezőt, Alföldi Róbertet szeretjük az előadás közben és után...