Mezei néző

A csütörtök elég jó nap most is. Ezen a napon kezdődik a hat napra elhúzódó nagyszabású tavaszi szünet - meg lehet ragadni a lehetőséget egy-egy színházlátogatásra is. Nyolc ajánlat:

Idén is lesz Parsifal az Operában és néhány passió-előadás is. Némi ajánlás következik.

Mindössze négy ötletem van azok közül, amelyeket kipróbáltam:

Elsősorban egy olyan eseményt ajánlok, amelyikre már megint nem tudok eljutni, bár ezen az estén legszívesebben vagy négy helyen is jelen lennék.

A címben idézett mondat természetesen a darabból való. Megtetszett. Igaznak találom. Egy ideig folyton az volt a benyomásom, hogy akármire is vágytam, az sikerült - ugyanakkor sosem olyan lett az eredmény, amilyenre számítottam. Jellemzően minden ilyen kívánságom beteljesüléséért elég jelentős árat fizettem, így egy idő után már nagyon vigyáztam arra, hogy mire vágyakozom olyan nagyon. Takaréklángra állítottam magam ezen a területen.

A mű elején úgy tűnik, hogy Polina, a jó módban élő diáklány nagyon szeretné, ha a nagy író, maga Fjodor Mihajlovics Dosztojevkszij figyelemre méltatná és foglalkozna vele. Peche van? Vagy szerencséje? Megtörténik. Meglátjuk.

Nem is túl régen láttam az utolsó Dumaszínház-előadást (40! avagy a véges élet címmel). A Kaputt kicsit kevésbé kényes témát pedzeget, nem az öregedésről van szó, csupán a mindenkit elérő halálról írt jelenetsort Litkai Gergely és Laboda Kornél. Rendezte: Dömötör András.

Az előzetes terveim szerint nem került volna ma sor arra, hogy Kovács D. Dániel rendezését, amelyet olyan nagyon szerettem, ma újra tudjam nézni. Egyszerű véletlennek köszönhető: visszamondta a jegyszedést egy másik önkéntes és mivel nem jelentkezett más, átvettem a helyét. Nagyon ritkán esik meg, hogy prózai előadást újranézek - operát is ritkán -, de ezek az alkalmak mindig emlékezetesek és jól esnek. Én elsőre is szerettem A heilbronni Katicát, másodszorra is kiállta a tűzpróbát.

A hétfő szokatlanul erős lesz ahhoz képest, hogy jellemzően szünnap sok színházban...Nyolc ajánlat:

A premierről szóló opuszomban (és a Don Giovanni-bejegyzésemben) egy hete már elemezgettem, hogy nálam miként működik az újranézés olyan előadások esetén, amelyeknek kisebb vagy nagyobb mértékben taszít (vagy mondható finomabban: ellenérzéseket kelt) a rendezése. Ezt ismét nem taglalnám, a Rajna négy megnézése is igazolta, hogy megfelelő mennyiségű energia befektetésével képes vagyok magam végül áthangolni és figyelmen kívül hagyni a nekem nem tetsző rendezői ötleteket és élvezni két dolgot: magát a zenét és azoknak a szereplőknek a játékát, akik vagy belső harcok árán, vagy akár anélkül (ez nem is tartozik a nézőkre), magukénak érzik egészen a produkciót. Vannak többen is a szereplők között, akik a számukra felkínált kisebb szerepbe igazán beleélik magukat, felnövelik saját jelentőségüket azáltal, hogy messzemenőkig kihasználják az adódó összes lehetőséget. Néhány rövid megállapítás következik még, idén utoljára a témáról...

Egészen meglepett a nagy ötlet: az Átrium Film-színház meghívására Pesten nézhető lesz mind az öt Parasztopera, Pintér Béla legnépszerűbb darabja. Ráadásul: nem ütközik az Operaház Primavera fesztiváljával sem. (Ez a vidéki színházak operaelőadásainak szemléje.) Ez nagy hír, nézzétek meg a részletes programot és szereposztást:

http://atriumfilmszinhaz.hu/parasztopera

Egyedül Pintér Béla saját előadására fogytak el eddig a jegyek, amelyik egyébként is rendszeresen műsoron van ugyanitt. De nézhető a miskolci, szombathelyi és temesvári előadás, sőt az Operettszínház is eljön szomszédolni a saját előadásával. A jegyek 2500-3000 forintba kerülnek. Tegnap még volt néhány.