Czajlik József rendezésében Kassán a helyi viszonyokra adaptálva bemutatták Kerékgyártó István Rükverc című regényéből a szerző által készített színpadi változatot. A Katona előadása jóval régebbi, arra a kezdetektől a mai napig, több mint három éve kihívás bejutni, köszönhetően annak, hogy az előadás rendkívül jól sikerült, jó Máté Gábor rendezése, jók a színészek, nincsenek benne üresjáratok és a szerző által kitalált világ a szemünk előtt testet ölt, bár kevés a kellék.
A kassaiak előadását nézve minden jelenetnél eszembe jutott, hogy is volt ez a Katonában, mit csinált Bán János és Bán Bálint Vidra Zsolt szerepében, de ugyanígy felidéződtek a mellékszereplők is sorra. Aki ezt nem látta, az nyilván nem hasonlít össze, talán jobban is jár ezúttal, előnyösebb színben tűnnek fel előtte a kassai előadás színészei és rendezői megoldásai. Annak ellenére, hogy lehetne hosszan taglalni, hogy mi mindenben jobb a pesti Rükverc, nem ez az amivel a kassaiak vendégjátéka kapcsán célszerű foglalkozni, hanem inkább a hozzáadott értékkel, amely kétségtelenül emlékezetessé tette ezt az estét is és nem érdektelenné a megtekintést. (És tegyük azonnal hozzá, hogy milyen kevés esélyünk van határon túli társulatokat nézni, sőt már annak is örülni kell, hogy működnek magyar nyelven játszó színházak.)
Valószínűleg Forgács Miklós dramaturg és a rendező együtt találhatta ki azt, hogy érdemes a Pesten játszódó történetet minél jobban átültetni Kassára, illetve a szlovákiai viszonyokra. Ez nem csak apró szöveges változtatásokkal valósul meg, hanem a 14 bemutatott jelenet között Szlovákia 1953-2013 közötti történelme is felidéződik Richtarcsik Mihály művészeti titkár narrátori közreműködésével, aki néptáncosként is megjelenik, az előadás elején és a végén is. Miután végignéztük Vidra Zsolt életét rükvercben, a halálától a születéséig, valóban erős hatása van a társulat által elénekelt népdalnak, átérezzük a sorok jelentését („hidegen fújnak a szelek”, „nem vagyok magamban szabad, kezemen-lábamon lakat”).
Az előadás bevezetője, amelyben a civilben megjelenő titkár figyelmeztet a káromkodásokra és elhangzik az is, hogy a színház repertoárján lévő többi előadásban viszont ékes magyar nyelven szólnak a közönséghez, látnivalóan a hazai nézőket célozta meg, hiszen itt Pesten mindez felesleges, szinte fel sem tűnik, ha egy előadásban csúnyán beszélnek a színészek, annyira általános jelenség. Ha végignézzük a későbbi betéteket, és ráadásul erre előadás után is van lehetőség, hiszen a kassaiak hoztak magukkal egy nagyon igényesen szerkesztett, informatív műsorfüzetet is, akkor észleljük, hogy a legtöbb esemény a kisebbségi léttel is kapcsolatos. Ezzel a megoldással Vidra Zsolt sorsa még bonyolultabbá válik, átszíneződik, ő maga is egy lesz a határon túli magyarok közül, azaz eleve hátrányos helyzetből startol.
Az előadás tempója jóval lassabb, mint a Katonában, de ezeket a betéteket mégsem bántam, mert egyértelműen jelezték a mű életképességét, általános érvényűségét, átültethetőségét. A pesti bemutató után arra számítottam ugyanis, hogy ahogy az gyakran megtörténik, ha előtűnik egy működőképes magyar darab, akkor abból „járvány” lesz és így a Rükverc is végig fog menni a magyar vidéki színházakon, és lesz miskolci, győri, kaposvári, szolnoki, stb változata is Vidrának. A szerep bármely színház sztár-színészének jó feladat lehetne, de akár vigaszt nyújthatna egy elhanyagolt, de még erőteljes karakterszínésznek is, bár a társulat többi tagjától kétségtelenül nagy alázatot követel az, hogy fregolizni kényszerülnek és több kisebb villanásban tudják csak képességeiket megmutatni. (A Katona példája mutatja, hogy így is nyomot lehet hagyni, két nézés után valószínűleg hiánytalanul fel tudnám sorolni az összes szereplőt, akikkel legutóbb 11 hónapja láthattam az előadást.)
A kassai előadásban Gál Tamás egyedül viszi végig Vidra szerepét, elég sikeresen vissza is fiatalodik egy pontig, bár a gyerek-szerepben már nemigen hiteles, de ne akarjunk túl sokat, belátható, hogy nem minden színház tud előhúzni egy apa-fiú kettőst, akik ráadásul mindketten jó színészek is. Ugyanazt a mutatványt nem hajthatta végre, mint a Bánok, akik esetén adta magát az is, hogy Bán János később a saját apját játszhassa el.
A többi mellékszereplő teljesítménye erősen hullámzó volt (Benkő Géza, aki elég sok rossz fiút játszott, volt talán a legemlékezetesebb, több ismerősöm is őt emelte ki, mint „leg”-et), ahogy voltak jobban és kevésbé jól kitalált jelenetek is, ugyanakkor az előadás összességében mégis működött, hatott. Fontosnak éreztük, hogy miként alakult Vidra sorsa és ez a lényeg – vele tudtunk menni, drukkoltunk neki az előírás szerint, hogy happy enddel érjen véget a történet. Ezt, a boldog élet ígéretét zárszónak meg is kaptuk, bár tudjuk, hogy ebből semmi sem válik valóra, sőt közben arra is gondolhatunk, hogy ez a lecsúszási történet velünk is megeshet.
Fontos epizód, amikor a már évek óta az utcán élő Vidra váratlanul felkeresi lányát és felidéznek közösen egy nyaralási emléket, amikor apa és lánya együtt akart átúszni egy homokzátonyra és csak azért nem fulladtak meg, mert segítségükre sietett egy gumicsónakos ember. Vidra életére inkább az jellemző, hogy ez a gumicsónakos, a deus ex machina, rendszerint mégsem érkezett időben, viszont helyette a fontos fordulópontokon még a fejét is a víz alá nyomták. Szinte minden jelenetben a dolgok rosszról még rosszabbra fordulását hősünk viszonylag jó kedéllyel, pozitív hozzáállással tűri el, mindig talál valamit, amibe bele tud kapaszkodni, túlélő alkat, nem kevésbé küzdő ember, mint a magyar drámairodalom jobban előtérbe helyezett szereplői, például Ádám Az ember tragédiájából.
Amikor nézzük az előadást, ez a hozzáállás lehet az, amibe bele tudunk kapaszkodni, de ha nem, akkor az a gondolat azért mindenképp megmarad, hogy ehhez a történethez képest valószínűleg a legtöbbünk élete ígéretesnek és szépnek tűnik és ez is valami.