Ha valaki a Hunyadi 2012-es bemutatója idején azt mondja, hogy a kétféle szereposztás megtekintése után még egyszer az életben visszaülök később, simán körberöhögöm, de a 11. alkalom lehetőségének nagyjából annyi esélyt adtam volna, mint annak, hogy rám bízzák a címszerepet. De ma megtörtént ez a bizonyos 11. megnézés, ez is jelzi, hogy akármi megtörténhet az életben.
Eleve nem kedveltem ezt a darabot, ez volt legelső (kellemetlen) opera-élményem (a debreceniek vendégszerepeltek Miskolcon 1984 táján), kegyetlenül untam. 1989-ben láttam másodszor, amely előadásból kizárólag a Szilágyi Erzsébetet éneklő Fekete Veronika maradt meg, rá viszont erősen emlékszem. Már akkor világos volt, hogy legjobban a fiáért aggódó anyával tudunk azonosulni és ez a főszerep, nem pedig Hunyadi László, aki naiv és tehetetlen, képtelen saját magát megvédeni és így pláne nem tűnik alkalmasnak az ország kormányzására.
A sok nézés közben azért mi tagadás, a zenét megszerettem és az is világossá vált, hogy nagyon is működhetne a történet, bőven van benne elég drámaiság, bár a romantikus operákhoz hasonlóan sok az állókép, és sajnos nagyon aktuális, akár úgy is el lehetne játszani, mintha tényleg a mai korról szólna.
A nyitány azt az illúziót is kelti, hogy a rendezőnek (Szűcs Gábor) volt ilyen szándéka, de a repülőtéri alapötlet ki is fullad szinte azonnal és következmények nélkül marad. De ezen már nem lovagolnék többet, a korábbi alkalmak kapcsán megírtam többször. (Ez éppen a nyolcadik írás, amelyik ezzel a rendezéssel foglalkozik.)
Aktuális a Hunyadi, vannak benne csak a saját érdekükkel foglalkozó politikusok, akik bárkin áttaposnak, és vannak benne megvezethetőek, akik a papírforma szerint be is esnek az előbbiek csapdájába. Amikor egyet ártalmatlanná tesznek (lsd. Cillei), jön helyette egy újabb (Gara nádor) és ha ő is csődöt mondana az intrikájával, kerülnének mások is. (Ezért lehetne érdekes egyszer, ha a két szerepet ugyanaz énekelné, ezzel is nyomatékosabbá válhatna ez az alapigazság.) Szövevényes a mű világa, könnyen beláthatjuk, hogy a fiatal király részéről több, mint érthető az, hogy a Hunyadiakat veszélyesnek hiszi és az is, hogy Hunyadi Lászlót a király esküje megnyugtatja. Hiteles lehetne akár a Cillei és Gara beállítása is, lehetne Hunyadi trónbitorló-jelölt nyugodtan.
A rendezés megoldatlanságai hol feledhetőek, hol nem – kizárólag a szereplőkön múlik, hogy mire jutnak, képesek-e saját tehetségükkel, energiájukkal számunkra e hiányokat pótolni.
Rendkívül jól esne most leírnom, hogy „minden vágyam teljesült, szememben mámor s öröm ragyog”, mert a mai Hunyadi minden szereplője a topon volt, át lehetett élni az összes jelenetet és a hátralévő mindkét előadáson (márc. 17., 19.) feltétlenül ott leszek, minden más színházi és nem színházi elfoglaltságomat félretéve. De sajnos nem megy.
Ha röviden akarnék (és tudnék) fogalmazni: ezen a délelőttön (is) a Szilágyi Erzsébetet alakító Kolonits Kláráé lett az előadás. Ennyi a lényeg. Vele tudtunk menni, az ő oldaláról néztük a drámát. Ha a tapsok mennyisége számít, akkor abból világos, hogy az első felvonást Cillei dominálta, azaz Cser Krisztián, mégpedig a szerzői szándéknak megfelelően (a felvonás alcíme: „Cillei halála”), és miután Cilleit eltették láb alól, a továbbiakban az özvegy van a fókuszban, aki az első felvonásban még csak statisztál.
A fiáért aggódó anya az, aki leginkább bevésődik majd a néző emlékezetébe, és csak részben azért, mert a szerző neki írta a leghálásabb szerepet (ez így van), a rendező pedig ezt támogatta és még a fináléban is az ő reakciói a leghangsúlyosabbak. Lehetett volna másként is, ebből az anyagból összerakható lett volna olyan előadás is, amelyik netán a címszereplőt emeli ki leginkább, vagy netán a két „lúzer” Lászlót együtt.
A színpad kegyetlen és az dominál, aki legjobban meg tud minket fogni és még nem is feltétlenül azzal, hogy a legjobb technikával énekel. „Mezei” nézőkre az énekes színpadi jelenléte, kisugárzása sokkal jobban hat, megérezzük, ha valaki igazán belülről hozza a szerepet és nagy energiákkal van jelen. Az az igazi, amikor azt érzékeljük, hogy valakinek az éneklés már nem jelent erőfeszítést, hanem „jön magától” és nem gondolunk arra, hogy itt bravúros technikai tudás van a háttérben (pedig igen), hanem a megjelenített karakternek nézzük, elhisszük neki – jelen esetben azt, hogy Szilágyi Erzsébet aggódik a fiaiért.
Már az első felvonásban, amikor a rendezés legjobban sikerült részéhez érkeztünk, megközelítőleg az előadás 25. percében, V. László (Szappanos Tibor) és Cillei Ulrik nézőtéri beszélgetéséhez, amely rendkívül hatásos valóban, a rendező színpadra állítja (lényegében illusztrációnak) a Hunyadi-családot. (Lehet, hogy csak azért, hogy az ne legyen egészen üres, de lehet, hogy azért is, hogy a tudatlan nézők is felfogják, hogy pontosan kikről is van szó.) Ebben a jelenetben rápillantva a Hunyadiak arcára, közömbös – gyanútlan, békés, mit sem sejtő – tekintetek mellett egy személy néz ki a képből, az pedig a fiaiért mindenre kész, „anyatigrisre” leginkább hasonlító Szilágyi Erzsébet, aki mintha kisugárzó gyűlöletével próbálná megölni éppen a fia életére törő Cilleit és nagyon úgy tűnik, hogy nem esélytelenül. Egyáltalán nem tűnik védtelen özvegynek, az intrikusok ott tévednek, hogy nem őt akarják eltávolítani az útból. Ez a tekintet annyira szuggesztív, hogy előbb elvont a jelenettől, aztán már-már elkezdtem aggódni a cselszövő életéért, aztán rájöttem, hogy elvileg nekem Hunyadi pártján a helyem és percek kérdése, Cillei vértócsában köt ki elkerülhetetlenül. (De minek a vér? – kérdem 11. alkalommal is. Ha elhiszem a várat látatlanba, elhinném a vért is, amelyet valószínűleg a távolabb ülők semmiképp nem látnak, de a második részre mégsem sikerül nyom nélkül feltakarítani és moshatják a jelmezt is.)
És volt egy másik, fontosabb probléma is: míg a korábbi előadásokon Fekete Attila, a szerep rutinos birtokosa, jelentős orgánumával nem spórolva az első felvonásban is azonnal méltó ellenfele volt a cselszövő Cilleinek, hiszen egy erős tenort és egy erős basszust hallottunk, a mai napon csak azt tudtam megállapítani, hogy László Boldizsár még nem ura a helyzetnek, nem övé még a szerep,valószínűleg nem kaphatott elég próbát ahhoz, hogy énekesként vagy-és színészként magával ragadjon minket, így egyenlőtlenné vált a küzdelem. Cillei Ulrikot ugyan megölték, de ezek után Cser Krisztián távozását valószínűleg többen is sajnálták a nézőtéren és nem örvendeztünk annyira, hogy "meghalt a cselszövő", mivel általa a legerőteljesebb jelenlétű férfi távozott a színről. László Boldizsár Hunyadijának jelenleg (!) Kolonits Klára hozzá való viszonyulása több súlyt adott, mint amennyire felkészültségi állapotának ebben a stádiumában saját maga volt képes. (Nem reménytelen az eset, de még muszáj lenne dolgozni rajta. A súgóból viszont sajnos túl sok hallatszott, a nézőtér elején feltétlenül.)
A második felvonásban Kolonits Klára a korábbi némajáték után ki is bontakozhatott az anya szerepében. Áriái nagyon erősen hatottak, az előadás legjobb percei azok voltak, amikor teljesen egyedül állt a színpadon. Az elsőnél még kap balett-körítést, amelyre nincs szüksége, mert eszközök és látvány-effektek nélkül is képes arra, hogy a figyelmünket teljes egészében magára vonja, így nem csoda, hogy olyan erős a taps, amit kap, hogy még távozása után is percekig zúg. Ez az, ami igazán ritkán történik meg, a közönség csak a kivételesen erős teljesítményeket honorálja ilyen szűnni nem akaró ovációval, amely le is állítja az előadást. A szereplők közül Mátyás fiát játszó gyerekszereplővel (Végh Dénes) van a legélőbb kapcsolata. Én ugyan évek óta sajnálom Simon Krisztinát, aki most is és már korábban is megkapta a szerepet, elénekelheti, miközben úgy tűnik, mintha a nevelőnő lenne a gyerek mellett (akik nem ismerik a rendezést, azokat ez rendszerint össze is zavarja), pedig el is játszhatná, sőt el is tudná. (Ez is csak olyan nadrág-szerep, mint Cherubino.) Ez esetben viszont az a viszony, amelyet látunk anya és fia között annyira valódi, hogy kárpótol minket ezért a zavarért, ugyanakkor nyugtalanító is, mert aláhúzza a többi emberi kapcsolat ürességét. Nem zárom ki, hogy az én készülékemben van a hiba, de semmit, egyáltalán semmit nem érzékelek például a Miklósa Erika által énekelt Gara Mária és Hunyadi László között, pedig elvileg nagyon szerelmesek egymásba. Attól tartok, hogy mindketten az áriák eléneklésével vannak elfoglalva és ez önmagában kevésnek tűnik ebben a nem-koncertszerű előadásban, különösen ha ahhoz viszonyítunk, hogy mégis látunk rá példát, hogy mások képesek voltak ugyanebben a rendezésben életre kelteni a szereplőjüket. Az mentségükre szolgálhat, hogy az énekesek nem sok támpontot kaptak a rendezőtől, lyukak vannak, amelyeket ki kellene tölteni saját erőből. Kevesen tudják ezt megtenni, de ez lenne a kihívás.
Szappanos Tibor a király szerepében kellően befolyásolható és bizonytalan, önbizalom-hiányos. Cillei is meggyőzi, Gara úgyszintén. A legerősebb pillanata az, amikor a templomban hezitál, hogy tegyen-e esküt vagy sem. Ezt felerősíti, hogy Kolonits Klára végig rajta tartja a szemét és feszülten figyel, hogy megnyugodhat-e végre, ugyanis az eskü nem jelent kevesebbet, mint fiai biztonságát. Mintha a gyanakvása aztán sem szűnne meg, ő nem naiv, mint Hunyadi László.
Kovács István Gara nádorként kevésbé került jó helyzetbe, mint korábban intrikus-elődje Cillei, a darab nem indokolja eléggé azt, hogy lánya feláldozására miért van szükség és miért utálja annyira a Hunyadiakat. Csak – rivalizálásból, hatalomvágyból, ki tudjuk ezt magyarázni. Hosszú távon ennek a szereplőnek a számítása sem válik be, ha akarunk, örülhetünk ennek. Én mellékesen elgondolkodtam azon, hogy baritonok (Kálmándy Mihály, Kelemen Zoltán) után most egy basszistát hallok ebben a szerepben, tehát a teóriám a két intrikus szerep összevonhatóságáról mégis működhetne…
A zenekart ezúttal is, mint tavaly, Kocsár Balázs vezényelte, ne felejtődjön el ez sem, illetve a kisebb szerepekben megvillanó Egri Sándor és Káldi Kiss András sem.
A félig üres-félig tele pohár esete volt ez a mai Hunyadi, nagyon erős pillanatokkal és hosszú üresjáratokkal. De ilyen az élet is, minden hozzáállás kérdése, egészen rajtunk múlik, hogy mi az, amit észreveszünk, mi az, ami feltűnik nekünk – a „szörnyű sejtelmeket” vagy a „szép reménysugarat”, mindkettő benne van.
Aki nem látta még az előadást, az mégis próbálkozzon meg vele, ez lenne az én végső konklúzióm.
