Mezei néző

A Jászai Mari Népházban ezt a Parti Nagy Lajos által átírt Tartuffe-változatot 2015. október végén mutatták be. Ami szöget ütött a fejemben, nem sokkal ez után több „igazi” kritikus ismerősöm is ezt említette a szokásos „és láttál mostanában valami nézhetőt?” kérdésemre elsőként. Néhányan még hozzátették, hogy nehéz beismerni, de az Örkény Színház Tartuffe-jénél jobban szerették. Ezeket a megjegyzéseket letároltam, és kedden erős kíváncsisággal néztem meg a Városmajorban, a nyári fesztiválon az előadást, amely közben persze a POSZT-ra is eljutott, sőt Szikszai Rémusz aki rendezőként és dramaturgként is jegyzi az előadást, utóbbi minőségében díjat is nyert, sőt elhozták a legjobb mellékszereplő díjat is (Danis Lídia Dorine-ként).

Éppen ezért, mert a bemutató óta kellő szakmai visszhangot kapott az előadás, én csak néhány rövid megjegyzést fűzök hozzá, és mielőtt valaki kilép, jelzem, hogy szeptemberben a Thália színház szokásos Vidéki Színházak Fesztiválján nyolcadikára áthelyezve (!) a nagyszínpadon (és nem a stúdióban) lesz látható. Ez a lényeges információ, érdemes megnézni.

Régen volt az, amikor még széleskörűen tájékozottnak gondoltam magam színházi és koncert programok dolgában, így nem lepődtem meg, amikor tegnap délután háromkor valaki egy olyan koncertre hívta fel a figyelmem, amelyikről nem hallottam, pedig érdekelt és végül el is mentem rá.

Még annál is jóval több lehetőség áll rendelkezésre Pesten, mint ahogy első látásra tűnik. Van zenei élet a Zeneakadémián, Müpán és az Operaházon túl is, ráadásul sokszor ugyanazokkal a művészekkel lehet találkozni ezeken az egyéb – jellemzően templomokban zajló és ingyenes– eseményeken is. Aki azért nem jár koncertekre, mert drága mulatságnak találja, olvassa el alaposan a Koncertkalendáriumot (havonta megjelenő ingyenes kiadvány), nézzen szét a port.hu-n is és szinte minden napra találhat magának valami érdekeset.

És most az ajánlás után néhány megjegyzés, még véletlenül sem zenekritika – csakis nyomhagyó szándékkal a tegnapi újpalotai koncertről. Örülök, hogy mentem.

Eötvös Péter célzottan Bartók Kékszakállújához írta Alessandro Baricco novellájára alapuló Senza sangue (Vértelenül) című egyfelvonásos operáját, amelyet a szerző vezényelt a Nemzeti Színházban, csakúgy mint magát a Kékszakállút is, amely az este második részében hangzott fel.

Néha sikerülni látszik a lehetetlen, bár ha túl sok mindent akar az ember, akkor csak félig-meddig. A tegnap estémre ez kevésbé volt igaz, mert csak ezt a komédiát akartam látni, viszont arra az egész évados törekvésemre, hogy a prózai színházat és az operai évadot is egyformán tudjam követni, már egyértelműen. Éppen tegnap számoltam össze, hogy csak 94 prózai előadás jutott 140 operára, a 33 operaházi bemutató hatására felborult az egyensúly, amely – a jövő évi műsor ismeretében – kétségtelenül vissza fog állni. De éppen ez az adat serkentett arra, hogy még most igyekezzek szépíteni és legyen szó még az évad legutolsó pillanataiban is néhány nem-operáról.

2013 júniusában nagyon szerettem Michael Schulz Mesterdalnokok-rendezését. Ha végiggondolom az összes produkciót, amely a Müpában a Wagner-napok keretében készült, a tavalyi A bolygó hollandi mellett ez volt az, amelyikkel a legboldogabb voltam, annak ellenére, hogy nem vagyok Mesterdalnok-rajongó, korábban csak egyszer (1990-ben) láttam élőben. Lehet, hogy más sem tudna jobb statisztikát felmutatni, de azoknak valószínűleg nem lenne mellette 21 Rajna kincse megtekintés is.

Az előadást megnézve egészen határozott nemmel tudunk felelni a címben feltett kérdésre, viszont az is biztos, hogy amíg az Operaházban vagyunk "a sötét világ ragyogni kezd", hogy ismét a mű szövegéből idézzek -  feltétlenül jobban érezzük magunkat Almási-Tóth András rendezésének a hatására. A Tündérkirálynő idén mindössze négyszer volt látható, de már most várjuk visszatértét.

Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy megfelelő állapotba tudjam magam hozni egy előadásra, bár az idei Ring esetén az idő felszabadításáért is küzdeni kellett. Egyedül Az istenek alkonyát tudtam biztosan betervezni előre, ehhez képest láttam egy Rajna és egy Walkür főpróbát és három teljes előadást (Rajna, Siegfried, Istenek) is. Ez a mérleg kevéssé adhat okot panaszra, még akkor sem, ha nyilván úgy szép a Ring, ha teljes.

Mivel ilyen sikeres fejleményekre valóban nem számítottam, a Rajna főpróbáról már előzetesen írtam, viszont ezekről a terven felüli előadásokról csak néhány benyomást osztok meg. Miután egy 9 éve futó sorozatról van szó, amelyről már kétszer én is beszámoltam, értelme sincs többre törekedni. (Olyan a rendezés, amilyen - megszoktuk.) Aki még nem látta, azoknak jó hír, hogy lesz jövőre is, a főbb szereplők nevei már ott is vannak a Müpa honlapján, jó dolgunk lesz, úgy tűnik. Nemcsak az énekesek, de a nézők nagy része is visszatérő, akik már mostanára megvették a jövő évi előadásokat bérletben, már most legalább hetven százalékos a telítettség. Ez is jelzi, hogy van rá igény.

Június 5-én az utolsó nyílt próbával véget ért Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavató programja és ezek után már élesben, az előadások (hat, június 24-ig!) következnek a beavató-jelleg megtartásával. A rendező magyarázatai szakítják meg a történéseket, amelyek alatt a színpad átrendezése is végbemegy.

Régen volt, tán igaz sem volt, amikor 2007. júniusában a Rajna kincse premierje után a teremből kirohanva egy szegény müpás ajtónállónak kezdtem el magyarázni, hogy miért rossz a rendezés. Azóta minden évben minden egyes Rajnára sikerült eljutnom, néha még főpróbákra is, és a többi ringes előadás közül is csak néhányról hiányoztam.

A Salamon király szorong a többféle álnéven is publikáló Émile Ajar (Romain Gary) 1979-ben kiadott regénye. Kicsit másként nézzük a történetet, ha tudjuk, hogy ebben az évben lett öngyilkos az író volt felesége, és egy évre rá a szerző is véget vetett életének. Ebből a nézőpontból a mű még inkább tündérmeseként tűnik fel, amelyben létezik ugyan depresszió, szorongás, sőt (az előadásból kihagyott) öngyilkossági kísérlet is, de kapunk hozzá egymással valóban törődő embereket, akik ráadásul nemcsak a Jó Barát S.O.S. önkéntes segítő szolgálatot működtetik, de egymásra tényleg odafigyelnek és bónuszként egy igazi rózsaszínű dupla happy endet is. Előfordulhat olyan helyzet, amikor leomlanak a falak két idegen ember között. Ezzel az illúzióval ajándékoz meg minket az előadás.