Mezei néző

Sikerült a legnyakatekertebb módon megbonyolítani az idei operai "Late Night" program megtekintését. A korábbi három év bemutatóiból kettőt láttam egy-egy alkalommal, most a négy estéből 2,5 a mérlegem.Elmondhatom most itt azonnal, hogy jobban szerettem mindkét előadást, mint amire előzetesen számítottam és ezen a hétvégén emiatt mentem vissza péntek után még szombaton is.

A tavalyelőtti A sárga hercegnőt szintén Székely Kriszta jegyezte, akkor még egyetemi hallgatóként. Szerettem azt az előadást, és kellően izgalmasnak tartom a fiatal rendező egyéb prózai munkáit is, így különösebb aggodalom nélkül vártam ezt, mert éreztem, hogy karakteres zenés színházat fog csinálni, bár a Lendvay-opera zenéjét ismerve voltak fenntartásaim a művek élvezhetőségével és befogadhatóságával kapcsolatban.

Összességében elmondható, hogy az előadások így minden összetevőjükkel együtt igazán élvezhetőek voltak, bár fel nem merülne, hogy gyaloglás közben ebből a zenei világból akarjak erőt meríteni. (Arra ezerszer alkalmasabb a régizene, amely derűt sugároz, nem pedig a világunk élhetetlenségére világít rá. Mindkét funkciónak van létjogosultsága, csak jól kell tudni, hogy mikor mire van szükségünk.)

Hat előadás:

Nyolc előadás:

A Hunyadi jelenleg futó Szűcs Gábor-féle rendezését a 2012-es bemutató óta eddig 11 alkalommal láttam, nyolcszor írtam róla, annak ellenére, hogy egyes rendezői ötletek miatt  igazán kiakadtam a főpróbán. Egy 146 perces operát repülőtéri flash mobként elképzelni - hát igen, nem szokványos, bár ahogy az lenni szokott, az ilyen ötleteket azonnal ledobja a mű, és a nyitány után a koncepcióból néhány öltönyös statiszta és az előadás emblematikus tárgyait tartalmazó bőröndök maradtak. De mindegy is ez, már a második alkalommal is csak azért mentem vissza, hogy az újabb szereposztást nézzem, aztán pedig a még frissebb beállókat, illetve természetesen a szorosan megfigyelt énekeseimet. Mit tehet a mezei néző? Alkalmazkodik a műsorhoz, és ha valakit látni akar, akkor belenyugszik a darabba, a rendezésbe és nem utolsó sorban a nem mindig kedvére való és nem mindig színvonalasan teljesítő partnerekbe is. Valamit valamiért, ritka kivétel, hogy egy műnek minden összetevője igazán kedvünkre való, a túlélés érdekében meg kell tanulnunk azokat a részértékeket megbecsülni, amelyek számunkra feltárulnak egy előadásban. (Mondonom sem kell, hogy ez egyéntől függ. Lehet, hogy valaki épp azért az énekesért ment, akit a mellette ülő nehezen visel el...)

Most ezúttal a pozitív gondolkodás jegyében és a nyomhagyás céljával a pénteki előadás csúcsairól teszek említést. Biztos vagyok abban, hogy egy énekes amúgy is tudja, ha nincs jó művészi állapotban, hibázott, netán a betegsége miatt adott ki hamis hangokat, lépett be rosszul mondjuk egy tercettbe - minek ezt még egy nézőnek is hánytorgatni? Elég büntetés lehet a tudat, ha valaki elé állítottak egy lécet, amelyet levert - miközben a közönség így is ünnepel, ezzel bebizonyítva, hogy sokak számára igazán érdektelen, hogy milyen minőségben szólal meg egy zenemű, szó nincs arról, hogy értő füleknek énekelnének...

Éppen ezért, illetve mivel az előadás rendezéséről, koncepciójáról már mindent leírtam, a bejegyzés meglehetősen rövid lesz. (Akinek kevés, olvasgathatja a korábbi nyolcat.)

A tavalyi Primavera előadásokat nagyon eltaktikáztam, lemaradtam szinte mindenről, a debreceni Traviátát az eredeti helyszínen egy felejthetetlen deus ex machina segítségével  ugyan utólag pótolni tudtam, de a miskolci Toscát egyáltalán nem. Idén, előre számítva az április eleji időpontok problémás voltára (az általam kiválasztott négy előadásból három ütközik mással), így most vacakolás helyett a tettek mezejére lépek és még a fesztivál előtt igyekszem előre megnézni ezeket az eredeti helyszínen, és így a majdani ajánlóimba is bele tudom őket foglalni. Ennek a három lépéses tervnek (Szegeden Trubadúr, Pécsett Macbeth) első állomása volt ez a március 2-i nap, amely ugyan végül két prózai előadásról is szólt (A kutya különös esete, Elza, avagy a világ vége), de mégis A bolygó hollandi megtekintése adta az apropóját, hiszen Miskolcon most került először színpadra, sőt ez volt a színház első Wagner-bemutatója is a lassan kétszáz éves fennállása alatt. Ez a tény önmagában is figyelemre méltó.

Hét előadás:

15 előadás:

Ma egy hete 14h-22h között  négy programon vettem rész a Miskolci Nemzetiben, amely számomra a legfontosabb színházak közé tartozik, és így önmagában is óriási élmény volt, hogy mind a négy télen használható játszóhelyen megfordultam egyetlen délután és este alatt. Kellett ehhez súlyos kompromisszumokat kötni, mivel néhány előadás összeért, választanom kellett, de még így is igazi kaland számba ment a nap és teljesnek éreztem, és az élményfürdőt másnap egy Bükk-átszelő túrával még be is tetéztem (Répáshuta-Eger viszonylatban), hogy ezek után a Radnóti főpróbájára érkezhessek meg. Az azóta eltelt héten is még mindig ebből a napból táplálkozom. Négy programról (A kutya különös esete az éjszakában, Operabeavató a Bolygó Hollandiról, A bolygó hollandi, Elza, avagy a világ vége) négy részben lesz szó, lehet ugrálni benne.

Igazi szép tavaszi nap volt a múlt pénteken, amikor én már reggel hattól arra törekedtem, hogy este időben elérjem a Radnóti főpróbáját. (Az előző nap Miskolcon megnézett három előadás levezetéseként répáshutai kiindulóponttal átkeltem a Bükkön az egri vasútállomásig, és ez az egyedül töltött közel harminc kilométer jó ráhangolódás volt az előadásra. Az utolsó még alkalmas vonatot épp elértem, és ezek után a lehető legjobb hangulatban ültem be Vilmával a főpróbára, majd - nem mintha két nap alatt négy előadást keveselltem volna - még a Zeneakadémiára is átmentem, hogy a Hungarian Late Night második egyfelvonásosát elcsípjem. (Mellékszál: ez az utóbbi előadás még kétszer ezen a hétvégén látható, megnézem az első részt is, és vasárnap este remélhetőleg már a róla szóló bejegyzést is ki tudom tenni.) Most viszont Valló Péter rendezéséről lesz szó, amely valószínűleg néhány évig biztosan a Radnóti repertoárján fog maradni.

15 előadás: