Mezei néző

Tegnap két Orlai-előadást is néztem, és a második (Tagadj, tagadj, tagadj) szövegében megragadott az edző mondata, valahogy így: „az embereknek vagy tündérmese, vagy vérdráma kell”. Ez igaznak tűnik, és míg az a másik előadás inkább a vérdráma-kategóriába illett, a Vőlegény egyértelműen tündérmese, legalábbis azzá akarna válni a végére. (A Szentendrei Teátrummal közösen készült, a nyáron ez volt az egyik olyan előadás, amelyiket megnéztem volna, de nem sikerült.)

Az Orlai Produkciónak sűrű hete volt – két premier a Belvárosi Színházban (Kétely, Vőlegény), amelyeknek mindkét esetben a második előadását láttam, viszont Jonathan Maitland darabjának a premierjét nézhettem meg, amely ráadásul a Színházak Éjszakája eseménysorozatba is beletartozott. Ez volt egyébként az első látogatásom a frissen alapított Hatszín Teátrumban, amely jó hangulatú, modern helynek látszik, csak az a kár, hogy nem emelkedő a nézőtere. A jegyek nem fix helyre szólnak, így érdemes időben a helyszínre érkezni, ha valaki előre szeretne ülni.

Erősen kezdi az évadot Orlai Tibor, aki színészei közül tizenkettőből egy kis társulatot is formált „együtt szabadon!” jeligével. (Készült egy rendkívül igényes évad- és színészismertető füzet is, amelyet nagyon érdemes elolvasni a törzsnézőknek. Már ebből is világos, ami az előadásokból is folyamatosan leszűrhető, hogy a producernek VALÓBAN nagyon fontosak a színészei, törődik velük.)

Ma Orlai-napot tartok, először erről az utolsóként látott előadásról írok, de jön a másik kettő is. Mindhárom előadás közönség- és színészbarát produkció, azt nyújtják, amit ígérnek: nagyszerű színészi alakításokat elgondolkodtató problémákkal.

Tehát – ’Tagadj, tagadj, tagadj”

Három nap - összesen kilenc ajánlott előadás:

A héten teljesen elborítottak a Figaro 2.0-beavatásra tartott előkészületek, 14 felkészítő foglalkozást tartottam, írtam újabb 19 posztot az iskola (JAG) FB_oldaára, hogy a néhány érdeklődő még jobban ráhangolódhasson, és emiatt a hétfőn éjjel félkészre írt bejegyzésemet a tatabányaiak vendégjátékáról csak most szombaton tudom befejezni. Mivel négy éve az a tapasztalatom, hogy vidéki vendégjátékokról valóban csak a „kemény-mag” olvas, hiszen egyszeri esemény, nem merül fel később, hogy valaki a megnézést fontolgatva rákeressen, és maguk az alkotók sem osztják meg soha, most ettől a várhatóan mégis érdeklődő kb harminc embertől elnézést kérek a késedelemért, és némi csúszással, de kiteszem most a rövid és hevenyészettre sikerült bejegyzésemet.

Röviden összegezve: nagyon érdemes volt megnézni a tatabányaiak produkcióját, még jobb lett volna az eredeti helyszínre lejutni – de most ennek a lehetőségnek is örültem.

A BMC és az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány összefogásának köszönhetően, kéthetes próbafolyamatot követően fiatal zeneszerzők öt mini-operáját nézhettük meg pénteken este a BMC-ben.

A szerzők mind külföldiek, az énekesek mind a Zeneakadémiához kötődnek, és februárban választották ki őket a feladatra (Meláth Andrea irányításával), amikor ezekből a most elhangzó művekből még csak 5-5 perc volt készen. A felkért rendezők pedig Ascher Tamás zenés rendező osztályában tanuló egyetemi hallgatók, köztük ráadásul két lány is.

Öt előadás - szeptemberi hétfőre nem is rossz:

Hét előadás vasárnapra:

A premierre való felkészülésként, Vidnyánszky Attila rendezői koncepciója és nem kevésbé a fellépő szólisták iránti kíváncsiságból már csütörtök este odavetődtem az Erkelbe, hogy megnézzem a Bánk bán főpróbáját. Akkor még nem tudtam, hogy a fiam csak szombat este fog ráérni, így mivel a héten nemigen futottunk össze korábban, az ő megtekintése miatt a premiert sztornóznom kell, és így csak ajánlót tudok írni.  (Nem mintha egy percig is terveztem volna, hogy zenekritikusi ambíciókkal jelentkezem az 1770. bejegyzésemben, a rendezői elképzelések pedig ebből az előadásból is világossá váltak, mindössze a közönség visszajelzése hiányzott- persze az nagyon.) Főpróba ide vagy oda, az énekesek érezhetően mindent beleadtak abba az estébe is, hiszen tévéfelvétel készült, és ez mindig serkentően hat.

Ha Freud és a Rózsavölgyi Szalon, akkor eszembe jut azonnal Az utolsó óra, amely a színház második évadának azóta is futó, talán legnagyobb érdeklődést kiváltó előadása volt Alföldi Róbert és Jordán Tamás főszereplésével. Nekem azért is fontos, mert a legeslegelső bejegyzésemet erről, a 2013. február 14-i előadásról írtam. Azóta ezt követte újabb 1770, köztük éppen 44 amely szinte teljes egészében lefedi a Rózsavölgyi azóta megtartott bemutatóit. A munka a Szalonban azóta is töretlenül folyik, annyi változás van mindössze, hogy a Kávézó csak este hatkor nyit, viszont este tizenegyig lehet maradni és beszélgetni előadások után.

Egy ideig gondolkodtam, hogy ne az „irigykedés, lustaság, közömbösség” címet adjam ennek a bejegyzésnek. Ezeket a szavakat kiragadtam az előadást megelőző beszédből, ugyanis, ezeknek köszönhető, hogy Rossini halála után nem készült el a sokzeneszerzős összefogással tervezett halotti mise, csupán Verdi írta meg a maga részét, majd évekkel később Manzoni halála után, az ő emlékére is gondolva, a már kész utolsó tételhez hozzáírta a többit.

Nem tudhatjuk, hogy jobban jártunk volna-e, ha mindenki teszi a dolgát és Verdi kollégái betartják ígéreteiket, de megállapítható, hogy ez a Verdi-Requiem azért ennyi késlekedés után sem sikerült rosszul. Nekem történetesen az utóbbi 31 évemet ez végigkísérte, amelyet képes voltam diákként is hetekig hallgatni a szomszédok nagy örömére, és amely mostanában is megszépíti a városi közlekedéssel töltött óráimat, de szeretek rá akár a Bükkben is eltévedni.