Az Orlai Produkciónak sűrű hete volt – két premier a Belvárosi Színházban (Kétely, Vőlegény), amelyeknek mindkét esetben a második előadását láttam, viszont Jonathan Maitland darabjának a premierjét nézhettem meg, amely ráadásul a Színházak Éjszakája eseménysorozatba is beletartozott. Ez volt egyébként az első látogatásom a frissen alapított Hatszín Teátrumban, amely jó hangulatú, modern helynek látszik, csak az a kár, hogy nem emelkedő a nézőtere. A jegyek nem fix helyre szólnak, így érdemes időben a helyszínre érkezni, ha valaki előre szeretne ülni.
Erősen kezdi az évadot Orlai Tibor, aki színészei közül tizenkettőből egy kis társulatot is formált „együtt szabadon!” jeligével. (Készült egy rendkívül igényes évad- és színészismertető füzet is, amelyet nagyon érdemes elolvasni a törzsnézőknek. Már ebből is világos, ami az előadásokból is folyamatosan leszűrhető, hogy a producernek VALÓBAN nagyon fontosak a színészei, törődik velük.)
Ma Orlai-napot tartok, először erről az utolsóként látott előadásról írok, de jön a másik kettő is. Mindhárom előadás közönség- és színészbarát produkció, azt nyújtják, amit ígérnek: nagyszerű színészi alakításokat elgondolkodtató problémákkal.
Tehát – ’Tagadj, tagadj, tagadj”
Jonathan Maitland korábban rádióriporter volt, az ötvenes éveinek elején kezdett írni, és a londoni Park Theater szinte azonnal a megírása után bemutatta első, Margaret Thatcher bukásáról szóló színművét, majd a másik kettőt, köztük ezt a legújabbat is, amely nem valódi emberek történetét dolgozza fel, hanem teljes egészében fikció.
Ahogy a színlapról is kiderül, elvileg a jövőben, a 2026-os olimpián zajlik, de ennek nincs jelentősége az előadás szempontjából. Még a darab kétségtelen angol vonatkozásai sem olyan lényegesek, lehetne szó akármilyen sportolókról, akik mindenáron nyerni akarnak. A kérdés: a felkészülésben meddig lehet elmenni, ami explicit módon nem ütközik a leírt szabályzatba, az megengedett-e vagy sem.
Az előadás után a szerzővel, Zöldi Gergely fordítóval és Szabó Máté rendezővel közönségtalálkozót is tartottak. Kiderült számunkra, hogy a mű írója – facebookon keresztül - végig segítette az alkotói folyamatot. Elmondta, ami egyébként az előadásból egy mezei nézőnek is eszébe juthatott, hogy a sport csak téma, de általános emberi kérdésekről szól a történet – például arról, hogyan csapjuk be magunkat is másokat is, miként hazudunk folyton folyvást.
Kitűzzük a nagy célt, beáldozunk (sok)mindent, majd bebizonyítjuk magunknak, hogy érdemes volt. Ez lenne a folyamat, amelyben sok alkalom van a hibázásra, azonnal a cél/álmok megválasztásánál, majd a megvalósítás közben szinte minden döntési helyzetben. ((Az voltaképp nagyon emberi, ha a már meghozott döntésekről bizonygatni akarjuk, hogy helyesek voltak, és biztos van olyan is, amelyik hosszú távon is jónak bizonyul. Én is egészen biztos vagyok, hogy érdemes volt az életemet 3180+ előadás megtekintésével dúsítani, még nem győzött meg semmi az ellenkezőjéről…))
Az általánosítás lehetőségén túl, a darab mégis az élsporttal foglalkozik elsősorban, amely a darab szerint önmagában jobban árt, mint a dopping, elhasználja a szervezetet a túlzott és természetellenes igénybevétel, a pótszerek csak tovább rontanak ezen. Az arany csábítása (akár érem, akár készpénz formájában) jelentős, így mindig lesz aki a szükséges áldozatokat meghozza – egy ilyen esetnek lehetünk a tanúi ebben a két órában.
A szerző többször is említette: művét nagyon megemeli a szereposztás.Nyilván először látta ezeket a színészeket, de ezt én is megerősíthetem, aki viszont a lehetőség szerint mindenben megnéztem őket az elmúlt években.
Lovas Rozi a főszereplő, akivel végig tudunk azonosulni, követjük, hogy mi történik vele onnantól kezdve, amikor futóként kitűzte az olimpiai arany elnyerését célul. Most is nagyon szerethető, keményen beveti magát, az előadásban is intenzíven ugrál, ugrókötelezik – nem lepődnék meg, ha edzene is, hogy bírja az előadás fizikai terhelését. Elejétől a végéig vele tartunk, neki drukkolunk.
A közönségtalálkozón nem voltak ott a színészek és fel sem merült, hogy miként reagáltak az érintettek arra, hogy nagy fizikai igénybevételnek teszi ki őket az előadás, amelyet imponálóan jól bírt nemcsak Lovas Rozi, de a kifejezetten sportoló-alkatú Sztarenki Dóra is. (Sportolt-e korábban versenyszerűen, vagy sem, nem tudom. De ha nem, akkor ez is azt bizonyítja, hogy van olyan jó színész, akik ezt velünk könnyen el tudja hitetni.)
Sztarenki Dórának épp a múlt héten is volt premierje (Az ismeretlen), most megint lehetett örülni annak, hogy nagyon természetesen jelenlévő színész, jó ellenfelei egymásnak Lovas Rozival.
Kulcsfontosságú szereplő az edző, aki céltudatosan, de kíméletlenül irányítja a lányokat, és Ullmann Mónika úgy játssza, hogy érezzük, neki is megvan a maga igaza. Azt ígérte, hogy győzelemre segíti a főszereplőnket, de azt nem, hogy mindez fájdalommentes is lesz. Stílusának érdességéből, arról, ahogy védekezésként minden helyzetben támad, érezhetjük, hogy sok csalódás áll már mögötte. (Őt nézve már kinek jutna eszébe az egykori édes kislány? – egy nagy színésznő újabb nagy dobása ez az alakítás, és sokáig fogja még játszani, nem úgy, mint a korábbi miskolci szerepeit.)
Nagy Dániel Viktor személyében egy empatikus társat látunk, akinek megvannak a saját céljai, a saját újságírói karrierjét építgeti, és ezt nem rendeli egészen alá az élsportoló barátnője álmainak. Egymagában mégsem elég jó támasznak, főszereplőnknek döntenie kell, hogy a barátját vagy az edzőjét választja. Egyszerre nem lehet két emberrel bensőséges, bizalmi kapcsolatot kiépíteni, ez is a levonható tanulságok közé tartozik.
Ficzere Béla három kisebb szerepben is fellépett, nagyon jól támogatta a főszereplők játékát, általa látunk még egy újságírót is. (Igen, szűkített világ ez, főleg sportolók és újságírók vannak benne – ez is jelzi, hogy aki versenyzésre adja a fejét, mennyire beszűkül körülötte az élet, bár ez konkrétan a szövegben is benne van.)
Tényleg nagyszerű szereposztással dolgozott Szabó Máté rendező, aki a történet mögöttes rétegét is hagyta érvényesülni, anélkül, hogy ránk erőltette volna gondolatait. Azt, hogy itt dráma és veszteség lesz, azért a színlapról is sejthetjük előre, de a rendező finoman előre is jelzi, nem tagadva meg operarendezői énjét sem. Boito Mefistofeles c. operájából beidézi Margit áriáját, amelyben elmondja gyermeke halálát.
((Csak azért tudtam egészen pontosan, hogy mi ez, mert 10+ alkalommal néztem 2014-15 folyamán az Operaházban Kovalik Balázs egészen kimagasló rendezésében, és mivel a legjobb előadásnak tartottam, elvittem rá 450 diákot is.Remélem, hogy lesz valamikor újra, mindenkinek látnia kellene..Aki gondolja, meghallgathatja ezt a hat percet ráhangolódásnak előre, mégpedig Létay Kiss Gabriellával, aki legtöbbet énekelte a szerepet.))
Talán az ária hangulata azoknak is sejtet valamit, akik ezt nem tudják beazonosítani, de nekem így a Faust-történetet is azonnal bevillantotta, amire a szerző maga is gondolt bevallása szerint. Hajlamosak vagyunk eladni a lelkünket, egészségünket, kapcsolatainkat valamiért, ami talán abban az időszakban fontosabbnak látszik.
Edita Gruberova énekelte a részletet az előadásban, akinek a neve is felmerül az egyik szövegben, és a korábbi zene kiválasztása is stílusos, a rendező jó érzékét dicséri, hogy Offenbachtól a Hoffmann meséiből idéz, mégpedig Olympia áriáját (a mesterségesen készített babáét), ami már így is jó megoldás, de mivel az edző neve ráadásul szintén Hoffmann, még találóbb a párhuzam.
A rendező megoldásai közül nagyon szerettem még azt is, hogy a futás és edzés sokszor előkerülő helyzetét sokféleképpen tudta megoldani, nem vált monotonná az előadás, bár annyira szűk téma körül forogtak a beszélgetések, hogy ennek a veszélye fennállt. Engem végig lekötöttek a párbeszédek, annak ellenére, hogy nem a téma vonzott be az előadásra, hanem a rendező és a szereposztás.
A szerző ezen a közönségtalálkozón azt is említette, hogy a londoni Park Theater-ben minimalista díszletben játszódott az előadás, itt viszont sokkal izgalmasabbnak látta a teret is (Ondraschek Péter jegyzi), és benne szenvedélyesebbnek a játszókat, és sokkal jobban illeszkedőnek találta saját művét a kelet-európai viszonyokra, mint az angliaiakra. (Egyáltalán nem hangzott megnyugtatóan az, hogy inkább nekünk való ez a darab, „hiszen Magyarország is hozott rossz döntéseket a múltban”, és mi ehhez a mondathoz azt is hozzátehetjük, hogy ezen kívül milyen sikeresen meg is tudtuk ezeket a rossz döntéseket magyarázni.)
A díszlet valóban látványos, emlékeztet egy tévére is, amikor éppen le van eresztve a fehér függöny, illetve ebben a dobozban a rivalda vonalával párhuzamosan kialakított futópályák vannak, még beszűkülő alagútnak is felfogható. (A piros, fehér és zöld színek akár arra is emlékeztethetnek, hogy a mi problémáinkról van szó, de nem hiszem, hogy ez valóban szempont volt a díszlet kialakításánál.)
A beszűkülés veszélye persze nemcsak a futókat érinti, nemcsak ők kötnek alkut akár az ördöggel, hogy céljaikat megvalósíthassák. Hazafelé épp ezen gondolkodtam miközben masszívan szétáztam, hogy voltaképp bármikor szívesen kötnék egy olyan alkut, hogy amennyiben valaki garantálja, hogy minden előadás, amelyikre elvetődöm, legalább ennyire jó lesz, mint ez, akkor cserébe hajlandó vagyok utána 25 percet szakadó esőben hazagyalogolni.
