A Royal Opera kedd esti Figaro-közvetítése után a legrövidebb ajánló: aki klasszikus változatban, egyetlen modern vagy modernkedő ötlet nélkül szeretné Mozart operáját jó énekesekkel látni mostanában, annak célszerű döntés valamelyik ismétlést megnéznie. Több moziban is megy a darab, de minthogy én még életemben ilyen kényelmes fotelben nem hallgattam operát, mint amilyenek a MOM-ban vannak, az ő vetítésüket javasolnám elsősorban (29-én 11.30-tól), de már most vasárnap (szept.15-én 15h) is van erre alkalom a Lurdy Házban, a Gobuda és a Pólus termeiben.Bartolo szerepében: Kálmán Péter!
Négy órát kell szabaddá tenni hozzá, lehet érte Mozartot hibáztatni (azért van fél óra szünet benne) viszont legalább nem lesz szó éjszakai hazamászásról, mint az élő közvetítés után, amely 23.25-kor ért véget. Az előadás hosszára szeretném fogni azt, hogy olyan kevesen jöttek el rá...
Miután sokszor láttam ezt az operát (először 1985-ben, legutóbb 2022-ben, de idén áprilisban is a Figaro3 címen futó változatot is), különösen értékeltem, hogy minden szereplő szép érthető olaszsággal énekelt, nem volt szükségem az angol feliratokra, amelyek egyébként némileg összegző jellegűek - nem pontos fordítás. (Akit ez sem segít ki, az elolvashatja a kinyomtatott cselekményleírást, amelyet a mozi alkalmazottai mindenkinek átadnak a vetítés előtt. A szereplők neveit is megtudhatjuk róla legalább...)
Részemről a megtekintés ezúttal kizárólag Kálmán Péter szereplésének szólt, aki Bartolo szerepét játszotta, viszont neki köszönhetően ismét rájöttem, hogy mennyire csodálatos a Figaro, milyen jó épp ebben a zenében elmerülni - az utóbbi időben ugyan épp nem hiányzott, de most beleszerettem újra.
Mivel 86 korábbi bejegyzést írtam már a darab kapcsán, most csak annyit: 2006-ig nekem is hosszúnak tűnt, bár valami okból így is rendszeresen megnéztem, megértem azokat, akik jelenleg a "minek ennyi bonyolítás?" fázisában vannak. Az előadást követően egy néző emiatt kicsit morgolódva távozott a már a takarítók által birtokba vett plazából - a kritikát Mozartnak és Da Ponténak kellene továbbítani.
Ha hosszú is, a körülmények optimálisak - MOM Cinema - 1. terem
Ami a mi énekesünket illeti: büszkék lehetünk, hogy (egyébként már évekkel ezelőtt) eljutott a nemzetközi mezőnybe, ráadásul ebben az évadban két közvetítésben is láthatjuk. Mindent kihoz ebből a szerepből, amit csak lehet - már így volt ez 2015-ben is, amikor Gentben láthattam.
Már most mondom: 2025. május 31-én a MET-ből közvetítik A sevillai borbély-t, amelyben szintén Bartolo lesz - abban ez jóval nagyobb szerep és a másnapi ismétlésre most még akadnak jegyek is, ha valaki a Müpa előadótermét választaná erre az alkalomra.
Kálmán Pétert először 2006-ban láttam, azonnal a "sárga Figaro" grófjaként. Kovalik Balázs rendezése elementáris hatást tett rám, az életemet változtatta meg (de még írtam is egy olasz nyelvű szakdolgozatot róla - most már tudom, hogy csak a felszínt kapargattam 70 oldalban), Kálmán Pétert pedig kiemelten megjegyeztem és azóta sem veszítettem szem elől. Nem volt olyan szépfiús alkat, mint a jelenlegi közvetítésben szereplő Huw Montague Rendall, akinek az alakítása nem hagy kívánnivalót, sőt... - el lehet a Grófot így is képzelni, ennyire jóképűnek, de Kálmán Péter alakításában mégis volt/van valami különleges többlet, valami olyan férfias vonzerő, amely megmagyarázta azt a tényt, hogy miért akarna neki egy nő folyton megbocsátani akkor is, ha tudja, hogy kutyából nem lesz szalonna - esély sincs arra, hogy hűséges legyen hozzá néhány napnál tovább.
Aki még abban a nézői fázisban van, hogy tud benne reménykedni, hogy a darab végi csodás pillanat édessége - "il dolce contento del momento", ahogy korábban éneklik egy másik helyzetben - tartósan megmarad, az örüljön. Ennek az előadásnak a készítői ezt a hitet szeretnék bennünk megerősíteni - ez erősen látszik.
Ez a londoni előadás elsősorban a látványos, hagyományos előadások kedvelőinek akar megfelelni, mondhatjuk azt is, hogy gyönyörködtetni szeretnének minket - nem lehetett elsődleges célja az alkotóknak, hogy a nők helyzetét vagy az emberi kapcsolatok törékenységét emelje ki. Ebben az előadásban Bartolo hol szabadulna régi házvezetőnőjétől, hol meg azonnal elfogadja, hogy nősülnie kell, és a gróf sem érzékelteti, hogy a függöny legördülése után azért bosszút áll majd meghurcoltatásáért... - itt sincs minden szál egészen végiggondolva, lehet majd más olyan pesti néző is, akiben felmerül, hogy volt olyan Figaro-élménye, amelyik mélyebbre ment.
Szépek a jelmezek, impozáns a díszlet (bár a negyedik felvonás sötétben téblábolós jelenetét ez az előadás sem oldotta meg igazán, lehetetlent senki ne várjon!), jól énekelnek a szólisták és sok a statiszta is.
Utóbbi nemcsak azért említendő, hogy átérezzük, hogy mennyivel több pénzből készülhetett, mint a mi előadásaink, hanem azért is, mert ez az első Figaro, ahol olyan jelenetekben is látjuk a grófi ház személyzetét, amelyben csak egy szereplő van jelen a libretto szerint. David McVicar rendező lehet, hogy azt feltételezte, hogy egy énekes hat percig nem lehet elég érdekes, és emiatt vált rendezésének nagyon lényeges elemévé az egyénített szereplőkből álló háznép. Folyamatos a mozgás, nincs magánszféra. Jó-e ez, vagy sem, ehhez kell jó képet vágni, nincs más választásunk - társadalomban élünk, nem elszigetelten mások véleményétől és reakcióitól. Ezt nyomatékosítja ez a beállítás.
A takarítónőnek is jut reflektorfény, de még annak a titokzatos leányzónak a sorsán is elgondolkodunk, akit valahol hátul a jobb oldalon csendben sírni látunk - mintha nem örülne annyira Figaro lakodalmának. Ne feledkezzünk meg olyan nagyvonalúan a Marcellina-ügyről, ahogy a szerzők és még Susanna is teszi, Figaronak lehetnek itt további ügyei a szőnyeg alá seperve.
Persze annak a lánynak, akit csak elvétve látunk, akár más baja is lehet, még van négy hasonlóan jóképű további inas is az előadásban, akik a nyitány közben látványosan udvarolgatnak egyes szobalányoknak. (A Gróf helyében nem ilyen személyzetet bérelnék fel - konkurenciát jelentenek neki, akárcsak Figaro.)
Mind a már említett Gróf, mind Figaro - Luca Micheletti - sármos énekes kitűnő hanggal, alkatuk alapján valóban nem lenne köztük egyszerű választani, de mivel mindketten mutatnak agresszív vonásokat, így akár az is felmerülhet bennünk, hogy Susanna három év után a Grófné sorsára juthat, ha a rózsaszín köd felszáll.
Az előadás közvetítése nyilván fokozta a szereplőkre nehezedő nyomást, de ezen túl még Susanna szerepébe be is ugrott a produkcióban korábban résztvevő Siobhan Stagg. Szerencsés fordulatként éltem meg, hogy alkatilag hasonlított a Grófnéhoz. Maria Bengtsson szintén szőke, a két énekesnő összekeverése sem lehetetlen (tök sötétben persze nem lenne kérdés, de egy operaelőadásban ez nem valósulhat meg), ugyanakkor a hasonlóság azt is kifejezte, hogy a Gróf voltaképp mindig ugyanolyan nőt keres, csak azért legyen más.
Erről akár az is eszünkbe juthat, hogy mi is csak a saját Figaro-elképzelésünket szeretnénk látni, csak mindig más és más rendezésben, új énekesekkel.
ps. Ami engem illet: én nagyra értékeltem a produkcióban felvonultatott kitűnő énekeseket, élveztem a szép előadást, büszke voltam Kálmán Péterre. Melegen ajánlom a megtekintést, de most kicsit még jobban várom a júliust, amikor ha jól megy minden, akkor a saját, évtizedek alatt megszokott "felmosórongyos" Figarót fogja hosszan játszani az Operaház, két szereposztásban - régi és frissen beálló énekesekkel. Ami a felmosórongyot illeti, az ebben az előadásban is szerepelt, de nem árulom el, miként - nézzétek meg, legyen összehasonlítási alapotok.
