Teljesen más élmény ötven körül Csehovot nézni, mint annak idején, amikor még gimnáziumi kötelezőként először került a kezünkbe. Muszáj szembesülnünk (többek között) Ványa bá életközepi válságával, de a Thália Színház a maga részéről mindent megtesz, hogy a szerzői instrukcióknak megfelelően komédiának IS nézhessük a történetet, és az előadás után ne zuhanjunk azonnal mély depresszióba, miután szükségszerűen átgondoltuk saját életünk zsákutcáit is…
Czakó Julianna, Görög László, Csarnóy Zsuzsanna, Martos Hanga, Bede-Fazekas Szabolcs, Szervét Tibor és Szabó Győző
Egy jó Csehov előadás közben a mérlegkészítés nem megúszható, és akár még hasznunkra is válhat, pláne akkor, ha hajlunk némi „átkeretezésre”. Ványa bának is csak ezt javasolhatnánk, nézőpontja ismételt megváltoztatását („de milyen jó, hogy van fedél a fejem felett és van mit ennem”), és akkor lenne esélye, hogy még egy darab ideig kedélyesen igazgathatná a birtokot.
Az előadást a bemutató másnapján láttam a Thália Télikertben, és ahogy telnek a napok és írogatom ezt a bejegyzést, egyre jobbnak érzem. Nem a bejegyzésem, hanem az előadást. (Már akkor is tetszett, de tíz nap után már hiányzik, és az jut róla legelőször eszembe, hogy ezt jó lenne még egyszer látni.)
Teltházat vonzott egy Csehov egy olyan színházban, amelynek a fő profilja a szórakoztatás, és önmagában már ennek is lehet örülni – csak azt kívánom, hogy ez hosszú éveken át maradjon műsoron. Ez a szereposztás persze már a színlapon reményeket ébreszt, sőt ezeket be is váltja.
Kelemen József rendező Hamvai Kornél fordítását használta, amelyről végig az volt a benyomásom, hogy nem szó szerinti fordítás, hanem bele is írtak nem is egy helyen olyan mondatokat, amelyek a szereplők viszonyait elemzik. Ezt jó esetben magunk is megértjük, ha a színészek játékát alaposan figyeljük, de ezúttal biztosra akart menni a rendező, és el akarta oszlatni a lehetséges kételyeket. Dramaturgot nem tüntet fel a színlap, így feltételezem, hogy a rendező egyedül döntött a szövegről, vagy az írótól ezt a szöveget kapta meg, és változtatás nélkül használta.
Persze lehet, hogy csak nekem tűnt átiratnak, hiszen annyira mai a szöveg és nagyon eltér attól, amihez hozzászoktunk. A cím már önmagában is nagyon erősen felhívja a figyelmet erre, már ezt látva is meg kell a nézőnek éreznie, hogy ez a történet rólunk szól, nem kipipálás céljából vett elő a színház egy klasszikus szerzőt.
Az előadás sikerességét és a színészek játékát a mai szöveg mellett Bagossy Levente díszlete is nagyban támogatja, amely Cselényi Nóra jelmezeivel együtt képesek az alaphangulatot megteremteni – remélhetőleg ez a mellékelt fotókon is jól látszik.
Nagy erőssége a produkciónak, hogy nem sikkadnak el a kevesebb szöveggel rendelkező karakterek sem, sőt mintha erősebbek lennének, mint általában. Bede-Fazekas Szabolcs Tyelégin szerepében is nyomot tud hagyni, emlékezni fogunk rá, ahogy próbál némi figyelemhez jutni, bár jól érzi: ebben a társaságban jelenléte vagy a hiánya egyre megy, már csak azért is, mert szinte mindenkit lekötnek a saját bajai.
Csarnóy Zsuzsannáról (Marija) koránál, nem hihetjük, hogy Ványa anyja lehetne, de ez már csak azért sem baj, mert egyébként is ő a legelégedettebb, a többiektől mintha eléggé függetlenül élne a saját gondolatai, emlékeibe burkolva. Most különösen jól van, amikor egykori, de még most is imádott veje látogatóba érkezett a birtokra. Őt kicsit sem kell sajnálnunk, a rajongás egészen megfiatalítja – elvileg a hetvenhez közel is úgy viselkedik, mint egy tini.
Hamvai Kornél fordításában tanár úrrá fokozza le a korábban professzorként említett Szerebrjakovot, akire egyedül a vele közel azonos korú anyósa tud őszinte csodálattal nézni – rajongásában a férfi újranősülése sem zavarta meg. Őket látva átfutott bennem a gondolat: milyen ideális is lehetett volna, ha a férfi annak idején az anyósát veszi el.
...és Molnár Piroska (nagyon remélem, hogy őt mindenki be tudná azonosítani felirat nélkül is)
Molnár Piroska a dada szerepét kapta, és nyilvánvalóan eléri, hogy rá is emlékezni fogunk, még akkor is, ha egyetlen korábbi Ványa bácsiból sem maradt meg ennek a mellékszereplőnek az alakja. A dada kiemelten fontos, a család összetartója, a szeretet és megértés jelképe, aki mindenkit elfogad. Hozzá még a kevéssé érzelmes Asztrov is ragaszkodik, és ezt még el is ismeri. Ez a dada lenne a jó minta, de a többi szereplő annyira képtelen saját állapotát és helyzetét elfogadni, hogy nem nézzük ki belőlük, hogy bármikor is elérhetik ezt a kiegyensúlyozottságot, ami belőle árad.
A maradék öt szereplő pedig szinte egyformán válik lényegessé, mindannyian mástól, vagy valamiféle rendkívüli eseménytől várnák sorsuk jobbra fordulását – hiába. Egyikük sem boldog – a mellékszereplőkről pedig túl keveset tudunk, hogy ezt így kijelenthessük.
Ásztrov, az orvos-erdész szerepében Szabó Győző megérezteti velünk, hogy egy jobb sorsra érdemes embert látunk már a zenitjén túl. Rendkívüli életereje kellően vonzó lehet egy húszéves kislánynak még így is, hogy a férfi már masszív alkoholista, aki ugyan még nem adta fel az orvosi hivatását, de a hite már nagyjából elfogyott, és lehet, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy a Három nővérből ismert orvoshoz hasonlóan viselkedjen. Őt nézve biztosak lehetünk abban, hogy Szónya reménykedése akkor is alaptalan lenne, ha nem érkezik meg a vetélytárs – ebben a férfiban talán még csírájában elfojtották a romantikára való hajlamot a körülmények.
Szónya szerepében Martos Hanga egyetemi hallgató kap esélyt arra, hogy véglegesen megjegyezzük-megszeressük. Ideális választás a szerepre, fiatal, ártatlan, nagyon okos és kicsi az önértékelése – ezeket a tipikus vonásokat hozza, sőt azt is elhisszük neki, hogy hónapokon át egyedül működteti a birtokot. Csak az hiányzott neki, hogy valaki ráébressze, hogy nagyon szép, más ruhákat adjon rá és csináljon neki egy frizurát. Őt nézve elgondolkodhatunk akár azon is, hogy végrehajtható-e egy ilyen beavatkozás, vagy ez egyben azt is jelentené, hogy feladja önmagát… Ha Asztrov nem is veszi észre, hogy milyen lehetőség megy el mellette, mi nézők biztosan megszeretjük a fiatal színésznőt, megjegyezzük a nevét és visszavárjuk későbbi előadásokba is.
Szervét Tiborra még Asztrovként emlékszem a Radnóti 1996-os bemutatójából, de most már Szerebrjakóvvá változott. Az idő múlik, de sármja megmaradt, és nem nagyon szorul magyarázatra, hogy miért rajong érte töretlenül egykori anyósa, és hogyan tehetett szert harminc évvel fiatalabb feleségre. Eléri, hogy az ő szempontját is megértsük, pontosabban: elhisszük, hogy hermetikusan elzárva megmaradt saját buborékjában, és egyáltalán nem gondolta át soha egyetlen környezetében élő ember szempontjait sem.
Sokak számára az előadás fő vonzereje lesz, hogy a Miskolcon nagyon jó szerepeket játszó színész-házaspár, Czakó Julianna (Jelena) és Görög László (Ványa bá) vendégként most Pesten is látható. Játszottak már együtt többször (ld. Játék a kastélyban- ezt még 2017-ben láttam, de erős nyomot hagyott bennem), és most a címszereplő és annak reménytelen szerelme az, akit megtestesíthetnek – meglehetősen hálás mindkét szerep.
Jeléna ebben az előadásban is kallódó ember, aki nem találja a helyét, a hivatását, akinek a szépsége csak rombol. Nem elég bátor, de legalább van annyi realitásérzete, hogy egyik zsákutcából nem megy át egy másikba. Valamennyire is értékes emberi kapcsolat egyedül a belé szerelmes Ványához fűzi, de ez részéről nem szerelem és a férfi ennél többre vágyna, így még ez is csak akadály.
Ványa bá az, aki egyértelműen életközépi válságban van, minden bajának okát a „tanár úrban” találja meg, nem a saját gyávaságában – Jelena megjelenése az utolsó csepp a pohárban. Ugyan mindenkit megértünk, a legtöbb szereplőhöz közel is kerülünk, de mégis Ványa bá sorsa az, ami leginkább érdekessé válik számunkra, és ez már csak azért is szerencsés, mert mégis ő a címszereplő.
Mindkét színésznek jól állnak ezek a szerepek, jól ez a köztük felépülő igazi emberi kapcsolat – egy nagyon jó csapat erős játékosai ők is.
Szeretni lehet ebben az előadásban mindenkit, örülni annak, hogy Csehovot játszik a Thália, mégpedig úgy, hogy kedvet csinál a szerzőhöz általában is. A szereplőket persze közben sajnálhatjuk elrontott és ki nem teljesedett életükért.
Ványának legszívesebben elmagyaráznánk, hogy jobban tenné, ha más szemmel nézne vissza az életére: fel tudja mutatni a több évtizede tehermentes birtokot, amelyet sikerült megvédenie az elárverezéstől. Van fedél a feje fölött, vannak körülötte, akiket szerethet – nincs minden veszve. (Ki hiszi el, hogy Ásztrov majd ezen túl valóban kibírja nélküle? – Marad minden a régiben.)
A játékból mindennek ellenére derű áradt, vagy legalábbis én érzékeltem így – az alkotóknak sikerült ezt valóban komédiának játszani. Ezt különösen értékelnünk kell, hiszen Ványa bá helyzeténél még lehet ennél is rosszabb, amikor a birtok sem marad meg. Két hét múlva jön egy újabb Csehov, a Cseresznyéskert-et a Katonában el fogják árverezni (Tarnóczi Jakab rendezésében) - félek, abban még ennyi fogódzót sem tudunk majd találni…De ennyire ne szaladjunk előre, még reménykedhetünk.
PS. Nagyon nehéz volt Szokodi Bea remek képeiből válogatni. Sokkal többet is megtalálhattok FB-oldalán, érdemes rákeresni. Úgyhogy még egy utolsót csak nem hagyok ki:
