Nem sok kortárs író mondhatja el, hogy egy napra két színházi bemutatója is esik – nem is emlékszem hasonló esetre. (Egy nap két Shakespeare nyilván többször is volt már…) Sajnos Borbély Szilárd sem büszkélkedhet már ezzel a péntekkel, hiszen már 2014-ben meghalt, „tragikus hirtelenséggel”. Ez a halál nem választható el az életműtől, és a szerző ismerőinek az sem meglepő, hogy ez az új előadás szintén a halállal kapcsolatos játék, másfél órában, szünet nélkül.
Nem könnyű és nem nézőcsalogató téma, de a Forte Társulat bemutatóján mégis teltház volt és nagy siker.
Míg Dunaújvárosban a Nincsteleneket adaptálták színpadra, a Szkénében egy bizarr jelenetsort látunk, eleinte hétköznapi(nak tűnő) szöveggel, amelyen azért helyenként erősen átüt a verses lüktetés, így azért mégsem merül fel, hogy ilyen párbeszédeket akármikor tudnánk mi is írni. Az előadás minden szereplője legalább egyszer meghalt – többé vagy kevésbé emlékezetes módon. A harmadik eset után ezt már előre várjuk is – most nyilván nem részletezem, hogy ki hogyan -, de ennek ellenére legtöbbször még így is váratlanul ér minket. (Ez a valódi haláleseteknél is épp így van, biztosra vehetőek, de a hely, idő és a mód mégis kiszámíthatatlan.)
Fortés előadás, és aki ismeri őket, azoknak ennél több információ nem is kell ajánlónak. Aki viszont nem ismeri a csapatot és Horváth Csaba korábbi munkáit sem, annak viszont teljesen elég lehet a színlapon szereplő igényes ajánló – ennyiből is fogja tudni, hogy ez számára érdekes lehet-e vagy sem. Aki pedig szereti a „fizikai színházi” irányzatot, kedveli, ha néhány kellék minél sokoldalúbb felhasználására épül egy előadás formanyelve, ahogy ez a fortés produkciók egyik „kötelező” eleme, az pontosan tudja, hogy mire vált jegyet. Nem hagyhat minket hidegen a már-már táncosnak is számító színészek ügyessége, muszáj elgyönyörködni bennük. A kellékek használatához nagyban kötődő humor, a szereplők virtuóz mozgása, éneklése (a vokális átiratokat Widder Kristóf készítette) és erős színpadi jelenléte olyan megbízhatóan erős pillére minden Horváth Csaba-rendezésnek, amely miatt egyre se mondanám, hogy érdektelen lehet, bár az elmúlt évekre visszanézve, az sem lenne igaz, hogy mindegyik egyformán kihagyhatatlan. (Nekem még mindig A nagy füzet maradt a kedvencem, aki még mindig nem látta, gyorsan kapja magát össze, ki tudja, hogy még meddig lehet.)
Az Akár Akárkiről szóló történet címéből is sejthetjük, hogy a halál lesz a főszereplő, de azonnal az előadás elején az is kiderül, hogy a színház és a teatralitás legalább ilyen fontos tényezővé válik. Az előadás lazán összekapcsolódó jelenetekből áll, amelyek között meg lehet a közös pontokat találni, de ezek nem mindig nyilvánvalóak.
Az előadás jellege engem némileg megtévesztett, végig abban a hitben voltam, hogy ezt a rendező szerkesztette össze Borbély Szilárd szövegeiből és a saját konstrukciója. Csak később, amikor már utánanéztem, akkor láttam, hogy ez így ahogy van, a szerző saját műve, amelyből részleteket már 2012-től felolvastak, eljátszottak, és több teljes bemutató is volt (Debrecenben és a Pesti Magyar Színházban is) a szerző halála utáni évben,
Először egy Hamletet játszó színész – Fehér László - beszél hozzánk, sőt később néhány fordulat után ismét visszatérünk a színházi közeghez, amelyben a korábbi jelenetekre is visszautalnak. Az előadás kritikája is megjelenik egy díszítő és egy fiatal színész beszélgetésében, az önreflektív megjegyzések nem maradnak hatás nélkül, a közönség felélénkül - jól időzítették ezt a beszélgetést, amelyhez több közünk volt, mint a korábbi jelenetekben elhangzottakhoz. (Legalábbis ezt éreztem, mintha itt tért volna vissza a szürreálisnak tűnő szférából az előadás a megfoghatóhoz, pedig voltaképp végig az is világos volt, hogy közben mi történik, csak mind a szöveg stílusa, mind a szereplők egyénisége nagyon erősen eltért a megszokottól.)
Fehér László és Földeáki Nóra
Mivel ezúttal premiert láttam, azaz közönség előtt még be nem gyakorolt előadást, feltételezem, hogy a jelenetsor tempója később még sokat alakulhat aszerint, hogy az egyes szöveg- vagy mozgás-poénra milyen visszajelzéseket kapnak a közönségtől.
Bár eleve sem merült fel bennem, hogy tájékoztatásként valamiféle leírást adjak az általam összerakott történetről, egy héttel a látottak után egyébként is leginkább erős benyomásokról tudnék beszámolni. (Még két héttel később is annyira foglalkoztatott a darab, hogy el kellett olvasnom, hogy megerősítse ezeket.)
Földeáki Nóra, aki minden női szereplőt eljátszik, kiemelt helyzetbe került, de mind az öt férfi partnerének is adódnak jó szerepek, mindenki tud villantani. A legnagyobb ziccer ezúttal Pallag Mártoné, akinek bér-sorbanállóját (!) még sokáig fogjuk emlegetni. Az előadásban is említődik, így ebből is egyértelmű, hogy maga a szerző is tisztában volt azzal, hogy ez a jelenet sikerült talán a legjobban. Ettől persze Krisztik Csaba (akit Cassiusként nagyon szerettem legutóbb Székesfehérváron) minden megmozdulása is hat ránk, és ugyancsak a helyén van Widder Kristóf és Horkay Barnabás is.
Krisztik Csaba
Ha valaki látja a névsort és ismeri a korábbi Forte-előadásokat, akkor magától is tudja, hogy ezeknek a színészeknek nagy erőssége, hogy egyenként is jól érvényesülnek, markáns egyéniségek, de mivel hosszú évek óta együtt hoznak létre előadásokat, régen ráhangolódtak egymásra, a csapat egésze is erős - a Forte név találó választás volt több szempontból is. (Erős témák - erős színészekkel.)
Az előadásban megjelenő figurákon és jeleneteken ugyan sokat nevetünk, rámondható az "Akár Akárki"-re, hogy ez egy szórakoztató előadás, de mégis folyamatosan érzékelhetjük a szerző (nem alaptalanul) sötét világlátását, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az előadás egyik fő célja a szembesítés azokkal a társadalmi problémákkal, amelyek Borbély Szilárdot is nyomasztották. A szegénység, lepusztultság most is megjelenik a legtöbb képben, és a jeleneteket - a humor ellenére - gyakran nyomasztónak érezhetjük. (De erre is számítunk, ha tájékozódtunk előtte, szó nincs zsákbamacskáról.)
A szinte üres térben minden, ami van, fontossá válik (díszlettervezők: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf, fény: Payer Ferenc), elsősorban persze az útjelző bóják (ez a helyes kifejezés?), amelyeket akár képletesen is nézhetünk. Jellemzően rendeltetésüktől eltérő módon hasznosulnak, nemcsak öncélúan, bár arra is jók, hogy felhívják a figyelmet, hogy Horváth Csaba előadásról előadásra mindig meg tud lepni minket. A jelmezek is fokozottan fontossá válnak, Benedek Mari munkái most is színt visznek az előadásba.
Az Akár Akárki jelenetsorába még sokféle fordulatot beilleszthetnénk, sőt kis fantáziával magunkat is beleképzelhetjük - az utóbbi évekre visszanézve ez szinte automatikusan meg is történik. Persze erősen nézőfüggő ez is, minél több ismerősét vesztette el valaki a covidnak köszönhetően az elmúlt időszakban, annál valószínűbb, hogy a halálhoz való viszonyunk átgondolásához már nincs szükségünk színházi előadásra, a téma már nem rendkívüli, hanem a mindennapjaink részévé vált. Borbély Szilárd haláltáncának bizarr jelenetei így annyira már nem is meghökkentőek, lehet, hogy sokakban hosszú távon valóban a bér-sorbanálló és a bójákkal való zsonglőrködés marad belőle a legerősebb emlék, nem pedig maga a főtéma.
Ps. Továbbra is várom a megjegyzéseket, örülnék, ha valaki kommentben a saját benyomásainak is nyomot szeretne hagyni.
PS. A fotókat Éder Vera készítette, a Forte Társulat oldalán több is elérhető.
