Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tegnap megnéztem a Thália új produkcióját, amelyet Valló Péter rendezett „Egy jobb világ” címen David Mamet eredetileg „Oleanna”-ként futó, még 1992-ben írt darabjából, amely egy egyetemi tanár és tanítványa közti konfliktusról szól, amelyből egy (manapság még gyakoribb) zaklatási botrány keletkezett. (A szerző megtörtént esetet dolgozott fel, amely nagy port kavart a megírás idején.)

Engem nem ez a gyakran előkerülő téma, hanem a két remek színész, Zayzon Zsolt és Mentes Júlia érdekelt, csakis azért mentem, hogy az ő játékukat láthassam. Nem csigázom az idegeket: maximálisan be is váltották a hozzájuk fűzött reményeimet. Nézzétek meg őket. Abszolút megérdemelték volna, hogy kapjanak egy teljes bejegyzést csakis szerepformálásuk részletezésével.

plakát

De ez a bejegyzés alapvetően mégsem erről fog szólni, hanem azt a kérdést feszegetem: mitől eredeti egy mű? Mi választja el az átirattól?

Nézés közben ugyanis ráébredtem, hogy tavaly szinte ugyanezt a darabot láttam (a magyar viszonyokra adaptálva) a Manna Produkció előadásában a Magvető Caféban Kicsi címmel, ahol Horváth János Antal volt szerzőként is feltüntetve. Nem átdolgozóként és rendezőként. Egyetlen nyilatkozata nem említette futólag sem, hogy volt egy ihlető forrása. Azt az előadást is nagyon szerettem, különösen a színészek munkáját, melegen ajánlottam.

Nézőként és színházi bloggerként örömmel vennék ebben a tárgyban egy szakmai vitát az illetékesektől – színházi dramaturgoktól és kritikusoktól, illetve színdarabírással foglalkozóktól. Érdemes lenne tisztázni, hogy hol húzódnak a határok. (És honnan kezdődne az inspiráló forrásnak, a valóban eredeti szerzőnek a jogdíj folyósítása...)

Azt hiszem, hogy egy mezei néző számára egy előadásban nem jelent igazi vonzerőt, ha kortárs magyar műként hirdetik meg, nem egy amerikai színdarab átirataként, úgyis leginkább a játszó személyek vonzanak be minket. A létrejött előadás értékéből semmit nem vont volna le a mi szemünkben, ha Horváth János Antal csak átdolgozóként kéri a kreditet a munkájáért.

De vissza a Thália előadásához:

Valló Péter rendezésében és az általa tervezett játéktérben (dolgozószobában) mindkét karakter igazsága átérezhetővé vált, és akár saját ismerőseinknek is érezhettük őket, annyira éltek. Ahogy Mentes Júlia az első jelenetben a lábát rázza, vagy ahogy Zayzon Zsolt fontoskodva járkál…- igazi. Sőt még igazi indulatokat is átélhetünk a feljelentő diák kapcsán, a provokatív-öntelt tanárt pedig inkább megszeretjük, mint elítéljük. Átláthattuk a hibáit, és azt is megérthettük, hogy ennek a szexuális zaklatási ügynek miért kellett így végződnie. Ahogy látszik, ha valaki őszinte és elárulja a gyenge pontjait, akkor így jár. Nem lehet egy intézmény részeként működni és eközben megkérdőjelezni a létjogosultságát. Hosszú távon nem. (Hiába, a hübrisz mindig bajba sodor…)

mentes

Mindkét színész miatt nagyon ajánlom ezt a tanár-diák sztorit, de persze alkalmat ad még arra is, hogy az oktatás hiányosságain elmerengjünk. (Nem mintha ez színház nélkül nem történhetne meg.) (Ennek kapcsán leírhatnék egy saját történetet, de máskorra hagyom, alkalmas színdarab-történet is lehetne – teljesen eredeti.)

Az előadás nézése közben deja vu érzésem volt, és visszaemlékeztem mind az általam a Budapesti Kamarában 1995. február 13-án látott Oleannára (Deák Krisztina rendezésében Bálint András és Kerekes Viktória játszotta, Bálint András művelt és elegáns professzora erősen meg is maradt), de nemcsak erre, hanem a tavalyi Kicsire is, amelynek az alaphelyzete, a szereplői, a történet váza, a csattanója is mind azonos. Ami nem: ebben a magyar viszonyokra átigazított történetben a tanár és a diák között szerelmi viszony is kialakul, míg az amerikai eredetiben a tanár teljesen biztosan egyáltalán semmiféle szexuális érdeklődést nem mutatott a diákja iránt, így a szexuális erőszak vádja vérlázítónak tűnik.

A két előadásban még az is közös, hogy a színészek nagyszerűen játszanak – Gémes Antos és Hartai Petra maradandó emléket hagytak, így aki tavaly őket látta és most beül erre a másik remek kettősre, szintén ugyanígy fel fogja ismerni a két darab legalább 70%-os azonosságát. (Az Oleannát Magyarországon 2008 táján az RS9-ben játszották utoljára, tavaly igazán friss emléke senkinek nem lehetett, csak ködös emlékképei.) Csak javasolhatom a Thália előadását emiatt is, a színház kedvelőinek érdekessé válhat a „variációk egy témára”.

zayzon

Miután a darab nagymértékben szól arról, hogy meddig mehetünk el saját hatáskörünkben, meddig terjed a szabadságunk (tanárként – íróként) bennem így a megtekintés után minden más kérdést és témát felülírt ez: miért nem lehetett a színlapra tavaly odaírni, hogy „David Mamet művének átirata?”, vagy legalább „D. M. művének hatására írta…” Már nem vagyunk Shakespeare korában, akiről tudható, hogy minden művéhez vagy tíz forrást használt és jeleneteket vett át szó szerint másoktól. Akkor ez természetes volt, és senki nem akadt meg rajta. Most ez egy jobb világ? Ez az írói hozzáállás megkérdőjelezhető? Vagy még elmegy? Ennyire nem lehet saját történetet találni? És egyáltalán: mit jelent manapság, ha valaki szerzőként szerepel egy színlapon?

Címkék: Valló Péter Thália MaNNa Kicsi Egy jobb világ Gémes Antos Zayzon Zsolt Hartai Petra Horváth János Antal Mentes Júlia Oleanna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr116748952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása