Ma két hete láttam az előadást, amelyik számomra a legjobb kettőben van benne eddig az idei 37-ből. MINDENKÉPPEN NÉZENDŐ. Miután egy félreértésnek köszönhetően (nem jutottam hozzá az itt mellékelt fotókhoz, melyeket Juhász Éva készített) azóta is vártam az ajánló befejezésével, minden egyes nap újra fel is idéztem az élményt – az előadás számomra még nem ért véget.
Már többször kiderült, hogy a késlekedés néha jót tesz, így a friss lelkesedéssel elkezdett szövegemet még mindig ebben az állapotban fejezem be. (Nagyon szeretek előadásért lelkesedni, és ezért most lehetett is – ezért különösen hálás vagyok az egész csapatnak.)
Jelen esetben a teltház 30 fő, kétórás, mászkálós előadásról van szó – legközelebb okt. 19-re van még MOST jegy. Aki szereti a színházat, ráér és kihagyja mégis, az magára vessen, én szóltam időben.
Kurta Niké - Ingeborg Holm
Hosszabban kifejtve:
Hétfő este, a Pinceszínház előadása után hívta fel egy kedves ismerősöm a figyelmem erre a produkcióra, amelyet magamtól valahogy nem vettem észre, bár több olyan szereplője is van, akiknek a pályáját igyekszem rendesen követni, köztük Zsótér Sándorét, akinek október 16-án bemutatója lesz Székesfehérváron is. (Ajánló utána várható.)
Zsótér Sándor
Ugyan gimnazistaként is már legalább kétszer olvastam a Tonio Krögert, majd magyartanárként az elmúlt 27 év folyamán még nagyon sokszor, de az előadás közben még így is azt éreztem, hogy át lehet ezt a szöveget még alaposabban gondolni, és ez az élmény rengeteget segíthetne a diákoknak a megértésében.
Mászkálós színház ez, a szereplők a nézőkkel együtt bejárják a Fészek Művészklub tereit - az előcsarnoktól a lépcsőházak, a pince és az emeleti helyiségek érintésével szinte mindenhova eljutunk. A ház önmagában nagyon alkalmas tér, könnyen el tudjuk képzelni német patríciusháznak, ahonnan Tonio Kröger is elindult.
Fehér András - Tonio Kröger
A rendező, Fehér Balázs Benő és csapata - Devich Botond, látványtervező, Dohy Balázs, dramaturg és Józsa Tamás, aki zeneszerzőként jegyzi a produkciót, és még zongorázik is, amikor kell - jól kitalálta, hogy hol és mennyi időre érdemes megállni. Az előadás némileg interaktív, de nem kényszeríti cselekvésre mindenáron azokat, akik nem akarnak kötélnek állni. Én nem bántam meg, hogy részt vettem az adott jelenetben, bár megint megtapasztaltam a gyenge pontjaimat, ahogy az éveken át történt az Operaház éjszakai vetélkedőin is… Azt, hogy mit kellene csinálni, nem mondom el, mert a meglepetés-elem is fontos része a produkciónak, és egyáltalán nem jönne jól a potenciális nézőnek egy igazán részletes beszámoló. (Én előadás előtt azt se tudtam, hogy lesz helyváltoztatás, de mivel a rendező ezzel kapcsolatban már nyilatkozott, ezt az információt már nem tekintem szpoilernek.)
Miután a Tonio Kröger kötelező olvasmány, és elvileg mindenki ismeri, akinek van érettségije, ennek a történetével és problematikájával, a művész és polgár lét közti vergődéssel nem foglalkoznék, két kattintással található magáról a kisregényről elemzés a neten, egyébként meg 70 oldal. (Aki az egészet elfelejtette, mert már annak idején is elbliccelte, az most már ne olvassa el, jobban jár, ha megnézi az előadást.)
A kisregény színpadi szövegként való használata nem triviális választás, különösen ebben a formában pláne nem az, és feltétlenül jelzi, hogy a fiatal színész-rendezőnek van vele kapcsolatban közölnivalója, szeretné megmutatni ezt a kívülálló, két világ között őrlődő, sehova se tartozó figurát.
Miután tőlem sem idegen a kívülálló megfigyelő szerepe, bloggerként nem vagyok a színházi közeg része, sőt kritikus sem, de már egészen civil sem, nem csoda, hogy megérintett az előadás.
A történet eleve nem sokszereplős, inkább Tonio Kröger gondolataival és visszaemlékezéseivel szembesülünk, akit Fehér András, a rendező öccse játszik. Bele tudjuk képzelni a figurát, és alkatilag is szerencsés kontrasztot képez a „szőkékkel és kék szeműekkel”. (Miután őt főleg az „szfés” vizsgákban láttam, csak eszembe jutott, hogy az Ódry Színpad ma már a múlt, így némi keserűség csak nem maradhatott ki ebből a nagyon kellemes élményből sem.)
Az előadáshoz a rendező megtalálta a legideálisabb szőkéket, akik együtt is, külön is képesek azt az elérhetetlennek tűnő „polgári” boldogságot kisugározni, amire Tonio elérhetetlenül vágyakozott.
Bán Bálint
Bán Bálint még évekkel ezelőtt mintha a skandináv lottó reklámjában is szerepelt volna, annyira hozza ezt az ideálisan kinéző és vonzó szőke fiatalembert. Még mindig nagyon fiatal és elhihetjük neki Hans Hansent gimnazistaként is, az első barátot, akivel kapcsolatban Tonio Kröger a legelső csalódásait beszerezhette („aki jobban szeret, az van alul”).
Miután az egész előadás során Tonio Kröger nézőpontjából szemléljük a világot, ugyanúgy felületesnek látjuk ezt a tökéletes alakot, ahogy ő is – az előadás a mellékszereplőknek csak azokat a vonásait mutatja, amelyek Tonio szemszögéből érdekesek.
A varázslatos Ingeborg Holm kisugárzása minket is megérint Kurta Niké által, aki fiatal, gyönyörű és tökéletessége miatt megközelíthetetlennek látszik a gátlásos fiú számára.
Évekkel ezelőtt a színésznőnek volt olyan szerencséje, hogy egy különlegesen jól sikerült előadásban válhatott eggyé a Heilbronni Katicával, és ugyanakkor olyan szörnyű pechje, hogy az előadást a létrehozó társulat döntése miatt nem játszhatta tovább, pedig még mindig műsoron lehetne. Most erősen remélem, hogy ez az előadás jó csillagzat alatt született, nemcsak a Staféta program támogatja, és ki tudják majd játszani.
A kisregényben szintén kulcsszereplő Lizaveta Ivanovna alakja. Mivel ez a szereplő úgyis csak amiatt lényeges, mert ő az, aki kívülállóként igazán jól rálát hősünkre, és „eltévedt polgárnak” minősíti, nem feltétlenül fontos, hogy nő játssza el. Egyetlen dolog fontos vele kapcsolatban: ez az alak nem lehet súlytalan, hiszen szavai legalább annyira meghatározzák Tonio későbbi életét, mint ahogy a görögökét a delphoi jósda ítéletei. Emiatt ideális választás Zsótér Sándor a szerepre, aki a rendezőt is tanította az SzFE-n, így annyira nem okozott meglepetést, hogy most bevonja mentorát. Talán mondanom sem kell, hogy Zsótér Sándor nem imitál nőt abban a jelenetben, amikor találkozik velünk és Tonio Krögerrel. Természetesen van jelen, önazonos személyiség, érdemes meghallani, amit mond.
kortárs művészet a pincében
(Semmiképp nem akarok szpoilerezni, de előre mondom, hogy ez lesz az a jelenet, amely a közönség egyrészének tűrőképességét próbára fogja tenni. Megismerjük Tonio formabontó művészetét…Ez már az előadás vége felé van, a jelenet hossza az adott estétől függ. Amikor én láttam, ketten voltak, akik közben távoztak, és az előcsarnokban várták meg az előadás folytatását, de nem mentek haza. Ez érvényes döntés lehet, semmit nem von le az este hatásosságából az sem, ha valakinek épp ez a mozzanat mégis sok lesz.)
Ha már a praktikus tudnivalók felé kanyarodtam: még itt említeném, hogy azoknak is ajánlom ezt a Fészek bejárását is magába foglaló előadást, akik esetleg nem nagyon bírnának lépcsőzni. Volt egy olyan néző, aki a jelenetek között lifttel közlekedett – ez is egy lehetőség.
Fekete Ádám, a narrátor
Ugyan minden szereplő említődött már, egyedül a legfontosabb nem, aki mégsem a címszereplő, hanem a narrátor, Fekete Ádám, akinek mindenki másnál több szövege van. Lényeges eleme az előadásnak az, hogy egy olyan ember vezet végig minket Tonio Kröger útján, akinek (betegsége miatt) éppen a mozgás és a beszéd okoz nehézséget. Ez a két óra így győzelemként is felfogható, általa fejeződik ki legjobban, hogy Tonio számára az élet folyamatos küzdelem. Sosem válhat olyanná, mint a szőke kékszeműek.
Fekete Ádámot számos előadásban láttam színészként, máskor dramaturgként, íróként vagy rendezőként működött közre, az ő pályáját is szorosan figyelem a kezdetektől. Ez az előadás megerősített abban, hogy a jövőben is így tegyek.
Megrendítővé válik szájából egy-egy kulcsmondat, még két hét után is hallom az ő hangján, ahogy többször is elmondta : „Tonio boldog volt. Mert akkor élt a szíve.”, illetve később: „Tonio Kröger azonban még egy ideig ott állt a kihűlt oltár előtt, eltelve álmélkodással és csalódással amiatt, hogy a hűség nem lehetséges a földön. Akkor vállat vont, és továbbhaladt az útján.”
Ha már Tonio továbbhaladása: nagyon remek, ahogy a rendező az egész közönség mozgatásával oldja meg, hogy átérezzük Tonio útjának hullámzását, kifejező már az is, hogy a történet egyes fordulatainál felfelé vagy lefelé haladunk. Aki megnézi, remélhetőleg érzékelni fogja, hogy egyik helyváltoztatás sem öncélú.
Ez az előadás sokat tehet azért, hogy valaki, aki már elkezdett kételkedni abban, hogy tényleg van-e köze a színházhoz, most újra erőre kapjon, és egészen biztos legyen benne, hogy itt a helye és jobban teszi, ha ezeket az embereket nézegeti és nem otthon, a képernyője előtt ücsörög. Számomra felért egy vérátömlesztéssel, amely rám is fért.
