Az Ördögkatlan-sorozatomból ez már a 10. bejegyzés, most járunk a fesztivál felénél, de a legvégére hagytam a szöveg véglegesítését. Az első pillanattól tudtam, hogy ezt az AJÁNLÓt megírni a legnagyobb kihívás és egyben a legfeleslegesebb is, mivel aki s szerző és a közreműködők neveire (Kerekes Éva! Mucsi Zoltán!) nem megy be magától a Szkénébe, pedig ráérne, azt nem is tudom, hogy meg lehet/kell-e egyáltalán győzni. A pesti két előadás után már több szakkritika is született róla, ezt mindenki meg fogja nézni, aki ír színházról, nincs kétségem, és magától is mindig tele lesz, ki fogja alakítani újranéző bázisát is.
Katartikus, gyönyörű előadást láttunk, mindketten nagyon szerettük, és bennünk is egyértelműen felmerült, hogy még látni kellene többször.
Bővebben:
Ezen a csütörtök délután is zsúfolásig megtelt a beremendi színházterem, az eső ellenére is sokan várakoztak hosszan sorszám nélkül az épület előtt.
A hetvenöt perces előadás még egészen friss, a bemutatója június legvégén volt a Szkénében, amikor mi éppen az Őrségben kékeztünk a fiammal, így csak távolból gondoltunk arra, milyen lehet egy új Háy János bemutató Bérczes László rendezésében, Mucsi Zoltán szereplésével.
Ahogy a Katlanban látható legtöbb színdarab, ez is egészen friss volt, talán a harmadik előadás az, amit láthattunk. A szöveg gondozásába a Katlan másik szervezője, Kiss Mónika dramaturg is beszállt, nehogy kifelejtődjön. Cziegler Balázs látványtervező fehér téglatesteket képzelt el a fekete térben. Ágyat, széket, asztalt helyettesítenek. Ennek a hangsúlyozott elvontságnak fontos szerepe van, csak a gondolatok számítanak, a beszélgetés maga, nem akarnak minket bármerre is terelni azzal, hogy egy szoba, vagy egy kórház hangulatát megteremtsék. Ezekkel a fehér színpadi térelemekkel bármit elképzelhetünk, ahogy egy lepedő is jelképezhet egy haldokló beteget - nincs szükségünk több támogatásra.
Három embert látunk végig, az előadást zeneszerzőként is jegyző és cselló-játékával kísérő Rozs Tamást, aki hozzánk hasonlóan csak megfigyelő, a covid időszakban lebonyolított próbákon talán ő lehetett az egyetlen közönség. (Két nappal később a Béke! c. előadásban is láthattuk hasonló funkcióval, de Pál András Petri-estje is beugrott azonnal a láttán. Aki nem volt még azon, most is még egyszer ajánlom.)
Az előadás központi szereplője a kórházban haldokló asszony, akinek belelátunk a múltba visszavándorló gondolataiba, láthatjuk beszélgetni már rég meghalt férjével. Kerekes Éva ez az asszony, akit ugyan a dráma előzményeként írt novellában pusztán néninek minősít a szerző, de pont ugyanúgy nem néni, mint ahogy nem bácsi a Mucsi Zoltán által játszott férfi sem. Két idősödő embert látunk, akik viszonylag békésen tudnak beszélgetni a múltjukról is, mert már rég túl vannak a gondok megemésztésén, elfogadták egymás hibáit. Ez a nyugodt beszélgetés talán azért is lehetséges, mert mindez az asszony fejében történhet, akinek a szemében a rég halott férj talán meg is szépült, még talán az egykori problémák is idillnek tűnnek.
Látjuk ezt a harmonikus kettőst, és csodálkozunk, hogy Háy János hirtelen mintha nem mutatná ezerszázalékosan reménytelennek a férfi-nő kapcsolatot, lehet, hogy ő sem kivétel, a rég letűnt múltat hajlamos megszépíteni. (Lehet, hogy ez eddig a legoptimistább drámája? Egy házasság nem feltétlenül pokol?)
Az előadásban némi csavart jelent, hogy a két színész nemcsak a múlt néhány jelenetét játssza el, amelyből kiderül, hogy milyen is volt a kapcsolatuk korábban, hanem egy másik párost is, a beteg asszony látogatóba érkező lányát és vejét. A ruhák változatlanok, a színészek testtartásából és persze a szövegből lehet kitalálni, hogy most éppen ki kicsoda. A haldoklót láthatjuk mindenesetre még két további nézőpontból is, életszerűbbnek. (Még meghökkentebben viszonyulnánk a darabhoz, ha még az is kiderülne, hogy az asszony még a vejét is képes volt megszeretni, ez aztán végképp valószínűtlen lenne.) Nem, az asszony nem hibátlan, ahogy a korábban meghalt férje sem volt az, nem tudták igazán megszeretni a kívülálló "tohonyát", aki elragadta tőlük az egy szem lányukat.
Meglehetősen tipikus helyzet, több, mint tucatjelenség.
Az viszont egyáltalán nem olyan köznapi, hogy mindkét színész biztosan el tudja választani egymástól az általa játszott két alakot. Mucsi Zoltán mind a szeretett és megbecsült férjjel, mind az anyósa által meg nem szeretett "tohonyával" azonosulni tud, ugyanabban az öltönyben két különböző karakterű és életkorú férfit látunk. (Egyik szerepében sem bácsi.)
Az előadás kapcsán elgondolkodhatunk a halálról, ha erre egyáltalán most a covid időszakban kell apropó, amikor másfél éve már mindennap hallgatjuk a halálozási statisztikát, és ennek kapcsán is elelmélkedhettünk saját halálunkon. A szerencsésebbek nem veszítettek el hozzátartozót ez alatt, és nem merült fel bennük, ahogy például bennem, hogy ténylegesen milyen lehetett az anyámnak teljesen egyedül meghalnia a karantén időszak kezdetén a kórházban, amikor látogatási tilalom volt. A meghalt férjét ő is odaképzelhette persze.
Mégsem a halál a fő témája az előadásnak, sokkal erősebbé válik a Kerekes Évából kisugárzó életöröm. Ezt kifejezetten jó nézni, és azt is, ahogy Mucsi Zoltán támogatóan szinte alájátszik, magát szemérmesen háttérbe állítja, ahogy ez egy megidézett, de már halott férjhez illik is.
Ezt az életörömöt és azt a reményt visszük magunkkal, hogy mégis lehet valamiféle normális párkapcsolatot kialakítani, bár azt ez az előadás sem ígéri, hogy könnyen. Jó ezt nézni, és jelentősen olcsóbb erre elmenni, mint egy párterápiára.
Ps.1.Jánosnak feltétlenül még időben volt, aki most fedezte fel magának Kerekes Évát. Jobb későn, mint soha, még remélhetőleg bőven lesz módja, hogy megismerje jobban is a színészetét.
Ps.2. A rendező, aki nemcsak ezt az előadást hozta össze, de az egész Ördögkatlan Fesztivál megteremtője és társigazgatója is már 14 éve, egy interjúban nemrég kinyilatkoztatta, hogy ezt szánta utolsó magyarországi munkájának. A korára hivatkozott, és ennek köszönhetően vettem észre, miután a wikipédián rákerestem, hogy idén betöltötte a hetvenet. Ez számomra igazi meglepetés volt, nemcsak azért, mert alapvetően senkinek a korával nem szoktam foglalkozni, de Bérczes László munkabírása, ahogy minden általam látott eseményen pár perc erejéig feltűnt a fesztivál öt napja alatt, majd elillant, nagyon imponáló. Nem érezni, hogy megöregedett, ő sem árasztja a "bácsi" benyomást, ahogy a szereplői sem.
PS. 3. Szokodi Bea képei láthatóak a bejegyzésben
