Ha valaki várat vagy akár kastélyt emleget, alaphelyzetben is a Kékszakállú jut eszembe, ezen a héten pedig különösen így volt ez, amikor Sárik Péter jazzesített Kékszakállú-átiratának lemezbemutatóját közvetítették a Bartók Rádióban (július 8-ig elérhető a mediaklikk.hu-n).
Ez a történet jutott eszembe persze hétfőn egy másik független előadást nézve a Bethlen Téri Színházban, és minden esetben, ha férfi-nő játszmázást látok (a valóságban vagy színpadon) és ez a helyzet jelentősen többször fordul elő, mint ahány előadásban konkrétan egy kastély bemutatása a téma, ahogy most, Viktor Balázs rendezésében.
Béres Miklós és Domokos Zsolt
A párhuzam még élőbbé vált ezen a szerdai délutánon, és megindult a fantáziám, milyen lehetne itt az Óvóhelyen Menszátor Hérész Attila prózai Kékszakállúja, amely nagyjából az utolsó ilyen vándorlós előadás volt, amire emlékszem még bőven a vírus előtti időszakból, közel három éve. (Olyan túl sok hasonló nincs Pesten, még a Stúdió K „Peer Gynt”-je merülhetne fel sokakban ezen kívül, amelyet éppen négy évvel korábban láttam, szintén főpróbán. Ennyire rohan az idő.)
Jelenleg Solymos Tamás drámája tényleg kastélyban játszódik, az az alaphelyzete, hogy mi, a nézők csoportja látogatóba érkeztünk ide, járjuk a szobákat, hallgatjuk Béres Miklós idegenvezetését, amelyet sokszor (de nem elégszer) megszakít Domokos Zsolt feltűnése különböző alakokban, aki hol énekel és gitározik, hol verset mond, hol pedig egy emlegetett szereplőt személyesít meg illusztrációként.
Feltehetően az Óvóhely egyetlen törzsnézője sem nézte meg sosem ezt a bunkert olyan alapossággal, ahogy ezt mi most tesszük, egyes helyekre többször is visszajutva. Látjuk a pince puszta falait, helyenként a falra rajzolt dekorációkat, máshol a csöveket, a lyukakat, a kelléknek kitett tárgyakat, és erre a két órára valóban csoporttá szerveződünk.
Látjuk a helyet, de mássá KELL képzelnünk, ez a mi munkánk az előadásban.
Béres Miklós feladata nagyon nehéz, végig kell minket terelgetni, követni a reakcióinkat, és igazodni a csoport igényeihez. Ha sikerül ebből több előadást is tartani, akkor jól belejön majd abba, hogy mikor kell gyorsítani, lassítani – egyes helyszíneken pörgetni, máshol talán lassítani.
Mivel ez nem kis mértékben interaktív előadás, alkalmanként meg is szólít minket, egy-egy nézőt apróbb feladat végrehajtására kér. Az este sikere a szokásosnál jobban függ a közönség hozzáállásától, aznapi hangulatától is – nagyon nem mindegy, hányan lesznek jelen egy-egy alkalommal és mennyire fogékonyan érkeznek a programra.
Az általam látott szerdai főpróbán hét, míg a másnapi premieren 22 néző volt – utóbbi ebben a kis térben igazi tömegnek érződhetett, hiszen az Óvóhelynek csak a „nagyterme” elég tágas ennyi vendéghez.
Az előadás szünet nélküli, és a ritmusát valóban a helyváltoztatás, az idegenvezetés folyamatosságának szinte szabályos megtörése határozza meg.
Helyhez kötött előadásnak látszik, de mivel kénytelenek vagyunk a fantáziánkra hagyatkozni, és egyáltalán nem olyannak látjuk a teret, amilyennek az idegenvezető leírja, akárhol játszhatnák. Jelenleg egy pincét kell kastélynak néznünk, de egy tejüzemben körbejárva is ugyanígy képesek lennénk magunkban átalakítani a látványt.
Ez a feladat sokszor a való életben is ki van szabva ránk, nem egyszer tapasztalhatjuk a valóságot egészen másnak, mint amilyennek valamiféle propaganda láttatni akarja – az előadásnak ez a párhuzam ugyancsak lehet a mellékterméke.
Amit látunk, jelentősen több, mint egy idegenvezetés-paródia vagy annak a tesztje, hogy egy színész meddig tudja egyedül lekötni egy csoport figyelmét, bár ebből a szempontból is hasznos lehet, fejleszt egy ilyen kaliberű feladat. Béres Miklós közel két órányi szöveget tanult meg, és mondd el úgy, hogy többnyire el is hihetjük, hogy saját szavait használta.
A középpontban az erdélyiség, a határon túli magyarság és az anyaországiak viszonya áll. A politikusok már jó ideje nagyon sokban tehetnek arról, hogy ebben a kapcsolatban nem kis feszültség húzódik meg, és ezt az előadás is érzékelteti. Egyes megjegyzéseket, amelyek a romániai helyzetre utalnak persze magunkra is érthetjük, mindez attól függ, hogy kinek milyen élettapasztalatai állnak a háttérben, ismer-e erdélyi magyarokat és milyen viszony fűzi hozzájuk.
Ez a közös vándorlás és figyelés kellemes élmény volt, azért is, mert nem egy szituációban volt humor, elég érdekesen beszélt Béres Miklós, Domokos Zsolt szuggesztív nagymama IS volt, kifejezően mondta el angolul a Hamlet-monológot (most hasznát vettem, hogy ezt egyszer házi feladatként meg kellett kívülről tanulnunk), és megint kiderült, hogy jó zenei érzéke is van – széleskörűen hasznosítható színész.
Az előadást követően maradtak bennem kérdések, érdekelt volna, hogy a kastély kapcsán elhangzó tények mennyire fiktívek, vagy éppen valóságosak. Később arra jutottam, hogy ez egyáltalán nem is érdekes, az előadás által keltett hangulat, ahogy lent voltunk a pincében együtt, ez számít igazán. Két óra alatt sikerült átmenetileg kicsit összekovácsolódni, és ez a karantén-időszak után önmagában is felettébb jó élmény volt.
A „Nélküled” várhatóan fel fog bukkanni itt meg ott, el lehet majd képzelni ezt a káprázatos kastélyt a legkülönfélébb színhelyeken. Ezt remélem a csapatnak.
Ps. Érdemes az Óvóhely műsorát általában is figyelni, már az is nagyon jó, hogy túlélte a hosszú bezárást ez a viszonylag frissen alapított független játszóhely annak ellenére is, hogy tulajdonosa, Kiss Balázs a járvány áldozatává vált.
PS.2. Slezák Zsuzsa próbafotói láthatóak a bejegyzésben, köszönet értük.
