Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szombathelyen a legelsők között nyitott ki, és már több, mint egy hete működik a Weöres Sándor Színház. A Mohácsi-testvérek Farsangja után hetente jönnek a menetrend szerint bepróbált bemutatók, bár jelenleg még csak azoknak, akik bérlettel/jeggyel ÉS védettségi igazolvánnyal is rendelkeznek, sőt a személyi igazolványukat/útlevelüket sem felejtik otthon.

Pénteken a második premieren jártam, Beckett „A játszma vége” c. darabjának előadásán a Márkus Emília (kamara)teremben, amelyet Zsótér Sándor és évtizedek óta összeszokott alkotói közössége (Ambrus Mária, Benedek Mari és Ungár Juli) hozott létre négy társulati taggal: Nagy-Bakonyi Boglárkával, Major Erikkel, Szerémi Zoltánnal és Németh Judittal.

Helyfoglalás érkezési sorrendben, szünet nincs, menetidő 90 perc. Ez pedig egy igazi Beckett.

WS9Major Erik - Nagy-Bakonyi Boglárka

Ez volt számomra 2021 első ÉLŐ színházi élménye, erről következik nyomhagyó-ajánló, amelyet némileg (?) megviselt, hogy három napon át többször átírtam.

Beckettnek ebből a művéből két korábbi (felejthetőnek bizonyult) verziót biztosan láttam, de erős előképpel nem kellett ennek a rendezésnek megküzdenie bennem. Nem a kedvenc szerzőm – a Godot diákként talán ötödik nekifutásra sikerült elolvasnom, nem tudok még egy másik darabot mondani, amelyikkel ennyit kínlódtam, és igazán egyedül csak Szirtes Ági egészen zseniális „Szép napok- ja ragadt magával, amelyet sajnos már levett a Katona a repertoárjáról. Ha ezt nem Zsótér Sándor rendezi, feltehetően nem vonzott volna be az előadás – az igazsághoz ez feltétlenül hozzátartozik.

WS3

A (Merlinre emlékeztető, hasonlóan emelkedő és nagyjából azonos méretű) kamaraterembe az utolsó pillanatba léphettünk be, de ennek oka van. Nem érdemes nyugtalankodni és túl korán a fenti előcsarnokba tömörülni is felesleges. Mindenhonnan jól látni, a szokásosnál lazábban lerakott széksorok között van elég lábhely, és nem ütközik bele a könyökünk a szomszédéba.

Néhány percünk van azért így is a kezdés előtt, hogy felfogjuk: MEGINT SZÍNHÁZBAN LEHETÜNK!

Csak ezután gördül fel a narancssárga háló-függöny, Ambrus Mária műanyagokra alapozott, aprólékosan kidolgozott díszletének része, amelynek alapos megszemlélésére szerencsére hagy időt a rendező.

Lenyűgöz ennyi kreativitás, megint magától értetődő ÉS meglepetés a tér kialakítása - ez a kettősség a legfőbb jellemzője Ambrus Mária minden díszletének. (Milyenek lehetnek a házak, amelyeket tervez? – díszleteit nézve ez a kérdés erősen foglalkoztat már néhány éve.) Ebben az előadásban fordítóként is működött, Ungár Juli dramaturg mellett.

Ezt a színpadképet látva a színházmentes hat hónap elfelejtődik, és azonnal természetesnek tűnik, hogy megint egy bezárt térben ülök együtt másokkal.

WS1

Az előadás csírái feltehetően a covid előtti időszakból származnak, de a látottak több ponton így is emlékeztetnek erre a folyamatos krízishelyzetként megélt időszakra, amikor a halálozási statisztikával naponta szembesülve folyamatosan eszünkbe juthatott saját halandóságunk is.

Eddig is bármikor meghalhattunk volna, de most ez gyakran szóba kerül a médiában és privát beszélgetésekben - a színpadi cselekményben pedig az első perctől kezdve a véget emlegetik. (Eszembe jutott Ionesco darabja, a Haldoklik a király, amelyben ráadásul néhány percenként be is jelentik, hogy még mennyi időnk van az előre bejelentett halálig. Itt az idő egészen elmosódik, nem tudhatjuk, hogy a játszma pontosan mennyi idő alatt zajlik le.)

Történhetne mindez akár üres fekete térben is, de így hatásosabb. A szereplőkkel együtt egy vibráló narancssárga dobozba bezárva érezhetjük magunkat - ezt az elvileg vidám színt brutálisan túladagolja a tervező. Láthatjuk, hogy hányféle (jellemzően hófogó célra készült) háló kapható – most feltehetően előttünk van a teljes magyar választék. (lsd. a mellékelt fotókat) Látványos és viszonylag olcsó megoldás ezek használata, hiszen nagy a felületük, de könnyűek, hajlékonyak és feltételezhetően könnyen kezelhetőek. A háló el is határol, de átlátszó, így jól átvilágítható - már az anyag- és színválasztásban is kifejeződik a kettősség, az egyetlen mozgásra képes szereplő („menni-maradni?”) bizonytalansága.

WS5

Ebben a térben a legerősebb hatást a szerző által egyértelműen előírt kukák keltik (eredetileg szelektív papírgyűjtőnek készülhettek?), amelyek ragyogóan kékek. Ez a legtöbb, mi adható: a balesetben végtagjukat vesztett szülőknek egy-egy saját kuka. (A szerző talán szürkét írt elő? Lehet, de ez most kék. Nem undorító, nem koszos, sőt talán szándékosan újszerű, de semmiképp nem otthonos. Még attól is messze van, hogy valaki ezt akár hajléktalanként is elég jó búvóhelynek érezze. Koporsóra asszociálhatunk róla, minduntalan lezárják a fedelét.

Snop

A kevés kellék között van egy snoopys hintőporos fémdoboz. A Snoopy képregények/filmek által képviselt (sokak számára kellemes) világ ezáltal spontán megidéződik (ha megfigyeljük a doboz mintáját) ellenpontként (?), esetleg kapcsolódva a szintén narancssárgás háromlábú kutyához, amely itt kézzel varrott játék, bár a szöveg mintha igazi kutyát említene…(Egy élő kutya nagyon nem hiányzik, az egész előadást alapvetően formálná át.)

Az, hogy ezeket a tárgyakat derűs színfoltnak, képi poénnak, vagy jelképnek értékeljük, amennyiben foglalkozunk velük – rajtunk múlik. A Zsótér-csapat előadásai mindig megadják a rejtvényfejtés lehetőségét, és ez most is így van. (Az sem zárható ki soha, hogy egy-egy tárgy spontán kerül bele az előadásba, így lehet, hogy minden mégsem szimbólum, amit annak nézünk.

WS10

Benedek Mari ruhái szintén nem szokványosak, de úgy illeszkednek az Ambrus Mária által megteremtett világba, ahogy kukába a szemeteszsák. A négyből három szereplő jelmezei különféle szemeteszsákokból készültek. Clov, az egyetlen mozgásképes szereplő hord textileket, aki menne is, maradna is.

Ez a rengeteg műanyag sokat segít a „valami csak lesz, vagy ha nem, az is mindegy” – hangulat kifejezésében. Teljesen érdektelen, hogy mi történik, a játszma véget ér-e, vagy újra fog kezdődni másnap. Egyáltalán nincs tét.

A szerzői instrukciók nagyon részletezőek, már a kezdő némajáték koreográfiáját is pontosan megszabják, leszűkítik a rendező mozgásterét, és ez illik is a bemutatott világ zártságára.

A színpadi akció nyomokban bohóctréfára emlékeztet, ahogy a Godot is, a darabot kezdő szereplő neve is ezt sugallja: – Clov – clown.

WS11Major Erik dinamizmusa egyensúlyban tartja az előadást ( a másik három mozgásképtelen szereplőt, aki a gondoskodására szorul)

Látványos vegetálást nézünk, amelyet mintha a szereplők elviselhetőbbnek élnének meg, mint mi. Elkerülhetetlen már előadás közben (de utólag feltétlenül) saját megalkuvásainkra is gondolni, és mindarra, ami mások számára tűrhetetlennek látszik a mi életünkben, és mi még mindig bírjuk.

Aki történetesen „szárazra került” az elmúlt időszakban, de mégis eljött színházat nézni, azok talán még nyomasztóbbnak érezhették a színpadi vegetálás látványát, és esetleg felismerhették saját képtelenségüket a szükségszerűnek érzett változtatásra.

Az előadás nem kíméletes, mert még csak azt sem mondja, hogy "ti gyávák, lépjetek már!", a belőle sugárzó „mindegy mi lesz” egyben azt is megkérdőjelezi, hogy a színpadon bemutatott mikrovilágon kívül létezik-e bármi, ami ennél észrevehetően jobb.

Zsótér rendezése igazán hű Beckett szelleméhez, aki minden darabjában a vegetálás-témát járja körül, talán az emberek viselkedésében valóban felfedezhető sablonszerűségnek köszönhetően.

A játszma vége egyetlen, viszont feltehetően szabályosan ismétlődő napját mutatja be a négy egyetlen szűk térbe összeszorulva élő szereplőnek.

WS13

A négy színészből a két pályakezdő játssza a nagy szerepeket, és róluk eszembe jutnak SzFÉ-s előadásaik. (Az SzFE sorsa viszont nem a mindegy-kategória, ellentétben a darabban látható játszma végkimenetelével.) 

Az, hogy ilyen reménytelen sorsú szereplőket ennyire fiatal emberek játszanak talán még keservesebb hatással lehet ránk, mintha két "szupersztár" kapta volna a szerepeket.

Annak mellékesen így is lehet örülni, hogy a két fiatal színész jó helyre került, nagy feladatot kaptak, megvan az esélyük a fejlődésre, és mind a nagyon jó mozgáskultúrájú Major Erik (a „cselekvő”, aki a távozásán gondolkodik), mind Nagy-Bakonyi Boglárka (Hamm, akinek a legtöbb szöveg jut) érezhetően teljes mivoltukat belevetik a játékba.

Nagyon nem mellékesen ott van mellettük két érett színész, akik a szemetesekben ülnek, keveset játszanak, és akkor is csak a fejük és a válluk látszik ki. A rendező szerencsére törődik velük, és valami hamis illúziókeltés nevében nem tartja őket bezárva az előadás második felében. Színházban vagyunk, tudjuk, hogy a színészek csak játsszák, hogy nem tudnak mozogni. Ebben az előadásban így nem okoz törést, amikor Németh Judit, majd később Szerémi Zoltán is civilben távozik - Major Erik (néha a kukákba pillantva) így is elhiteti velünk, hogy még ott vannak.WS6Szerémi Zoltán

SZÍNÉSZI ALÁZAT – nagybetűvel – ez jutott eszembe kettőjük munkájáról. Különösen igaz ez a még kevesebbet játszó Németh Juditra, akit nem ismertem (bár néhány korábbi előadásban kisebb szerepben már láttam). Most igazán nagy benyomást tett rám, azonnal vágy ébredt bennem, hogy AZONNAL másban is megnézzem. (Ez a név nekem eddig is jól csengett, bár egyértelműen egy nagyszerű operaénekeshez volt eltárolva, akiről nem kevés említést tettem már.)

WS12Németh Judit

A két középkorú színész kevesebb ideig, de nagyobb súllyal volt jelen, kapcsolatukban fel-felvillant a múlt, amikor talán még lehetett egymáshoz közük és nemcsak a rutin tartotta őket össze. Összességében mégsem kezdtük el siratni az elmúlásukat, a szerző a szöveggel, a nekik szánt gesztusokkal mindezt tragikomédiává hajlította, a rendező pedig ennek szellemében irányította a játszókat.

WS8

Ez a Zsótér-féle „mindegy mi lesz” feltehetően a legnegatívabb üzenet, ezzel kell valamire jutnunk. Talán mégsincs akkora jelentőségünk, sem nekünk személyesen, sem annak, hogyan folytatjuk tovább az életünket a karantén után – váltunk-e, vagy visszatérünk ugyanarra a rosszul bejáratott nyomvonalra, amelyen korábban vegetáltunk – ez is leszűrhető a látottakból. Akár felmentést is adhatNA a darab, hiszen, ha nincs tét, minek küzdeni?

Ezzel az elmélettel valami azért nem stimmel: ez a „mindegy” magas művészi minőségben, precíz és áldozatos munka árán jött létre. A világ nem működik jól, de itt Szombathelyen egy stúdióba zárva mindent megtettek azért, hogy egy színházi előadás a lehető legtökéletesebb legyen a körülményekhez képest.

WS7

PS. NÉHÁNY SZEMÉLYES KIEGÉSZÍTŐ MEGJEGYZÉS:

Ez az este számomra ünnep lett volna bármelyik korábbi évadban is mind a rendező (lsd. a korábbi 74 db Zsótér-bejegyzést), mind a helyszíne miatt.

Szombathelyen színházat még sosem néztem korábban, a társulat néhány produkcióját viszont vendégjátékként láthattam, ahogy ennek nyoma is maradt ezen a blogon. (Ahogy kiderült utólag számomra, a Ványa bá-t pl. nemrég leadta az M5, éppen azt vették fel, amelyiken jelen lehettem.)

A városban összesen csak öt-hat alkalommal fordultam meg életem folyamán, kifejezetten a korábbi összesen most már négy befejezett kéktúra teljesítésem kapcsán (2 OKT+2 DDK – ha mond ez nektek valamit), és még egyszer (2016-ban) egy saváriás Kékszakállú miatt, amelyre vittem magammal negyven diákot beavatódni, így ez utóbbi emiatt is különleges élménnyé válhatott.

Ebben a városban a Kékszakállú más előadás esetén is a posztba kívánkozott volna, de Beckett művéhez méginkább illik az asszociáció. A két Béla tanmeséje szintén egy rutinszerűen lebonyolódó vesztes-vesztes játszmáról szól. (Korábbi KSz-bejegyzések tömege itt, és jön nemsokára még egy június elején, Sárik Péter jazz-verziója alkalmából.) - NAGYON várom már, hogy ezt az operát Zsótér Sándor is megrendezze – akár éppen Szombathelyen, ahol a darab már nem egyszer színpadra került a nyári fesztiválon…

Ennyit erről a szinte új évadkezdésnek számító pillanatról.

Most már jöhetne az első élő koncert, majd az első opera is, és az az időszak, amikor a színházban sem kell maszk, és valakit, aki szembejön, akár nyugodtan meg is ölelhetünk, és nem kell félnünk, hogy épp tőlünk kapja el esetleg a nyavalyás vírust…

WSX

PS.2. Mészáros Zsolt fotói a színház FB-oldaláról származnak, további harmincra rákereshettek ott.

Címkék: Szombathely Zsótér Sándor Ungár Júlia Ambrus Mária Szerémi Zoltán Benedek Mari Nagy-Bakonyi Boglárka Major Erik A játszma vége Németh Judit színész

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8816564264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása