Amint látszik, János képekkel oldotta meg ezt a napot. Adott nekem esélyt a hozzátételhez.
Kilátás a Pes-kőről
Az első tanulság - az időkezelés kérdése. Végig abban a hitben voltunk, hiszen már Pestről indulva is többször teljesítettük a Bélapátfalva-Répáshuta szakaszt, hogy VAN IDŐ. Ehhez képest 45 percet késtünk a megbeszélt hat órához képest, miközben tudhattuk, hogy a barátnőm szülei, akik kölcsönadták erre az éjszakára a nyaralójukat, nyilván hamarabb fognak odaérni, azaz célszerűbb lett volna inkább ennyivel korábban megérkezni. A kirándulás utolsó két órájában a késés eshetősége zavart, korábban fel sem merült persze...
A két megázás nyilvánvalóvá tette, hogy esőnadrág nélkül esélyünk sem lett volna, illetve persze azt is, hogy talán egy rendesebb esőkabát se lenne rossz...Mindenesetre meleg volt, így a szakadó esőben menetelés nem tűnt veszélyesnek, bár egy idő után már unalmassá válik folyton az esőre gondolni...(már szinte olyan volt, mint a vírus - bár erdőben érthető módon nem mászkált senki maszkban, így kevesebbet is foglalkoztunk ezzel a kérdéssel)
A Bükkben a látókövek talán a legszebb részen vannak, és most jutott el a tudatomig, hogy a "Bükk hegység koronája" nevű útvonal is létezik, lehet, hogy érdemes lenne külön arra elmenni egyszer.
Ami a barátnőm szüleit illeti: miután négyéves korom óta ismerem őket, közvetlen szomszédaink voltak évtizedekig, de vagy 2 éve nem találkoztunk, már az is jó volt, hogy kicsit tudtunk beszélgetni a miskolci helyzetről, a színházról (bérletesek), és a távlati kilátásokról. Jól esett a nagyon finom házi pogácsa, pörkölt és a gondoskodás is. Jánosnak is tetszett a házikó, ahonnan ráláthattunk Répáshutára, csak annak nem örült, hogy még kitűztem, hogyha már nincs színház, akkor nem itt fejezzük meg a túrát, hanem Miskolc-Tapolcán, a nyaraló kulcsának leadásával. De ez mégsem történhetett meg.
A legutolsó napról még holnap jön egy bejegyzés...
