Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az életünkben különösen nagy szerepe van a vágyakozásnak, és talán nem mindig tudatosítjuk magunkban, hogy milyen jó, ha arra késztet minket valami/valaki – akár a hiányával -, hogy a hétköznapokból kizökkenjünk. Így válunk néha bátrakká, irracionális döntéseket hozunk, tehát valóban élünk és nem vegetálunk.

Persze néha egyenesen pusztító, ha megkapjuk azt, amire vágyunk, de a végkimeneteltől függetlenül maga az intenzíven megélt vágyakozás-várakozás jó élmény, még akkor is, ha szinte lehetetlen ilyen állapotban nyugodtan dolgozni (vagy akár blogbejegyzést írni).

A fenti gondolat a bécsi Ruszalka kapcsán merült fel bennem, amelyet kedden este láttam, de hónapok óta terveztem, és már hétfő délelőtt óta izgalomban tartott. Még most pénteken is ezzel foglalkozom, nehéz elengedni, kárpótlás a mostanában kényszerűségből kihagyott és a közeljövőben kihagyandó más előadásokért.



csm 04 Rusalka 127517 BEZSMERTNA PARK 3a9569c850
Ruszalka még az átváltozás előtt - I. felvonás (Olga Bezsmertna és Jongmin Park)

Erről az élményről következik most bejegyzés, és agitációs célzattal írok a poszt végén a körülményekről is. Érdemes Pesten kívül is előadásokat nézni, Bécsben különösen, ahonnan legalább azonnal előadás után haza is lehet utazni tömegközlekedéssel, nem úgy, mint a vidéki városainkból – ez a végső tanulság azoknak, akik nem jönnek tovább velem.
Nagyon vágytam a Ruszalka megtekintésére, bár tudtam, hogy mindössze 3,5 óra alvással kell majd az előadást követő munkanapomat lenyomni, és még napokig kimerült leszek. Hálás vagyok a Staatsoper társulatába tartozó Vörös Szilviának a segítségéért és nem utolsó sorban az inspirációért: a mű ugyan a kedvenc operáim egyike, amelyet összesen csak háromszor láthattam eddig élőben (2014-ben keresztmetszetben és koncertszerűen a Müpában és színpadra állítva 2015-ben Prágában), de ha nem lépett volna fel benne, akkor mégsem vállaltam volna be ezt a keddi utazást.

(Nem először jegyzem meg: ezt az 1901-ben bemutatott Dvorak-művet még soha nem játszották a mi Operaházunkban, a témája miatt még Operakalandnak is szerencsés választás lenne, de akár valamelyik vidéki operajátszó helyszínünk is a műsorára tűzhetné. Nagyon könnyen megszerethető darab.)

A történet is két vágyakozót állít középpontba, akik szerelmükért képesek feladni önmaguk egy részét, és ezzel a döntéssel végül mindkettejük pusztulását okozzák. Megéri vagy sem? – eldönthetjük magunkban.

Felmerülhet, hogy mennyire korszerű ez, 120 évvel a mű keletkezése után, mennyire választanánk az életünket is feldúló szerelmet a biztonság helyett. Egy biztos: egy igazán dallamos opera formájában a lehető legjobb ezt a dilemmát megélni, amikor a szereplők sorsa ugyan megérint minket, átéljük a katarzist, de három és fél óra leforgása után – lehet, hogy kicsit ziláltabban, de -  mindenki nyugodtan visszatérhet a hétköznapi életébe.

Miután létezik wikipédia, nem érzem feladatomnak, hogy apróra elmeséljem Ruszalka, a vizitündér történetét, aki szenvedélyesen beleszeretett a tavában rendszeresen fürdőző hercegbe, és miatta vállalkozik az emberi életre.

Az ötlete nem látszik rossznak, sőt kivitelezhetetlennek sem, de mégsem válik be, sőt tragédiába torkollik, mégpedig nem véletlenül, hanem szükségszerűen.

Ez a történet – hiába látszik tündérmesének – nekünk szól, és egy nagyon alaposan megfontolandó figyelmeztetés rejlik Dvorak dallamos zenéjébe csomagolva. Látunk két jelentősen eltérő kulturális hátterű személyt, akik hiába szerelmesek egymásba, hiába jutnak el az önfeladásig/önmegtagadásig – minden áldozatuk értelmetlen. A szerelemért sok mindent érdemes áldozni, de saját magát mégsem adhatja fel valaki. Még ezen az áron sem hidalható át az a szakadék, amelyik a másik embertől választ el, sőt ráadásul annak is csak árt vele.

Aki megnézi ezt a három felvonást, elmerül a címszereplő végtelen (és igazán rokonszenves, ámde szívet tépő) szenvedéssel és szenvedéllyel teli vágyakozásában, amely folyamatos panaszkodás formáját ölti, meg lesz győzve arról, hogy ez a lelkiállapot egyedül egy opera formájában kívánatos, de a való életben pontosan olyan destruktív jelenség, mint amilyennek már az ókori görögök is tartották a szenvedélyt általában.


csm 03 Rusalka 127516 BECZALA 95570e940f
A herceg a szétszaggatott menyasszonyi ruha és az üres nászágy-ravatal társaságában

Megszeretjük, megsajnáljuk a címszereplőnket, akit Olga Bezsmertna játszik, és ugyanígy az imádott hercegét is, akit Piotr Beczala igazán szeretetreméltónak és vonzónak mutat be. (Egy ilyen tenor hang hallatán feltehetően a Staatsoper nézőterén is többen szívesen átváltoznának, akár vizitündérré, ha kell.) Ez a férfi ugyan herceg, de hétköznapi embernek látszik, aki viszont nagyon vágyik a különleges, szenvedélyes szerelemre, és ezért kockáztatni is képes. Miután szerencsésen épp egymásra vágyakoznak, és még mindketten bátrak is, elvileg egy „sima” happy end is kinézhetne nekik, hacsak nem tátongana köztük a másságuk miatti hatalmas szakadék, amelyet a környezetükben élők is áthidalhatatlannak látnak, és így semmilyen tényleges segítséget nem nyújtanak a párnak, hogy közös életüket sikeresen kezdhessék el.

Ruszalka a hangját áldozza fel, ez később akadálya is lesz a kapcsolat megerősödésének, a kommunikáció hiánya pedig bármit megöl. A kapcsolatteremtésre való képtelenség tragédiájának is felfoghatjuk mindazt, amit látunk.

Miután egy operáról van szó, és a címszereplő a második felvonás döntő részét némán tölti, a hang feláldozása nagy hangsúlyt kap. Énekesek érthetik meg igazán, hogy milyen nehéz – akár egy torokgyulladás miatt -  kis ideig is elviselni a némaságot, eszembe is jutott, hogy mi lenne az, amiért egy operaénekes a hangját (azaz a pályáját) hajlandó lenne odaadni. (Felmerült bennem egy modernizált rendezés alaphelyzete: Ruszalka énekesnő, és épp a hangjáról kell lemondania a hercegért, miközben az éppen ebbe szeretett bele.)

Szoktam szeretni, ha egy rendezésben minden szereplő motivációja egészen világos, és átlátható, hogy ki mit miért csinál.

Jelen esetben elmondható, hogy hangi adottságait tekintve, sőt még alkatilag is mindenki a helyén van, és nagyon jó szereposztás készült Sven-Eric Bechtolf rendezéséhez, amit persze fel is tételezünk a bécsi operaházról, de ami az előadás színházi megvalósítását illeti: nem hódított meg azonnal, csak fokozatosan barátkoztam meg vele az első ellenérzéseim után. A második felvonás közepén éreztem, hogy inkább szeretem ezt a rendezést, mint nem, majd a végére persze megadtam magamat neki, összeállt a kép, és elfogadtam visszamenőleg is a markánsan kivehető rendezői koncepciót.

Egy előadásnak kiemelten fontos eleme a díszlet, és a tervezőnek, aki jelen esetben Rolf Glittenberg, tisztában kell lennie azzal, hogy milyen érzés 50 percen (vagy néha egy teljes előadáson át) bámulnunk ugyanazt a képet, amely nem mindig változik, de netán még eleve rossz ránézni is.

Rusalka 59343 STOYANOVA BAECHLE 1 -web

Fohászkodás az első felvonásban: fent a boszorkány, lent Ruszalka

Az első díszlet, amely Ruszalka tágabb élőhelyét jelezné, az erdőt és a tavat a benne élő nimfákkal, és a víziemberrel, leginkább egy babaház formájára létrehozott üres akváriumot juttatott eszembe, amelyben olyan fatörzseket látunk, amelyek láthatóan hosszan álltak vízben. Számomra kellemetlen látvány volt ez, illusztratív megoldásnak tűnt, és azonnal eszembe jutott, hogy ezt a díszletet nálunk rengeteg támadás érné, és a vezetőség is azonnal megkapná, hogy ennyire poros rendezést mégsem kellene már engedélyezni. Ráadásul Ruszalka a leghíresebb ária közben is egy fa tövében ült, szinte elveszett a színpadon, és a hangja is kevésbé érvényesült.

Az első felvonás után megjegyeztem, hogy talán mégis túlságosan biztonsági játékot játszik a bécsi Operaház, annyira élő ez a történet, húsbavágó az emberi dráma, itt meg semmi nincs kitalálva, „csak” meggyőző énekesekből és a jól működő zenekarból élnek (mielőtt elfelejtem: a cseh Tomás Hanus vezényelt).

Ami az énekeseket illeti, ezt a felvonást azért erősen felhúzta, hogy valóban nagyszerű volt a három erdei nimfa, a mi Vörös Szilviánk és két társa – Diana Nurmuthamekova és Margaret Plummer - valóban nagy összhangban léteztek már itt az elején, és még a mű több későbbi pontján is előjöttek időről időre. Hozzájuk tartozna Ruszalka is, aki nem tudja az életet hasonlóan lazán felfogni, pedig akkor lenne több szerencséje. Ez a három nimfa részben éteri, részben nagyon is kegyetlen ösztönlény, és ez a két gyökeresen eltérő sajátság jól megfér bennük egyszerre. Az utolsó felvonásban van egy rendezői ötlet, amelyben a három nő vért iszik, itt azért elég rendesen megdermedünk, és utólag megértjük, hogy miért féltek olyan nagyon a látszólag ártalmatlan Ruszalkától is a palota alkalmazottai. Erről a három lényről eszükbe juthat néhány vérszomjas nőalak a görög mitológiából is, de akár a cseh mesék világa is. (A Rumcájsz történetek ismerői most kamatoztathatják tudásukat.) Fontos ez a három nőalak: ilyen nem szeretne lenni a címszereplőnk, pedig nincs más útja neki sem.

csm 12 Rusalka NAFORNITA GROISSBOECK BELKINA KHAYRULLOVA 3ad1dd0Erdei nimfák és a víziember egy korábbi előadásból

Ugyancsak ebbe a világba tartozik még Ruszalka apja, aki előszeretettel csábítgatja a többi nimfát. (A mű eleje rendkívül hasonló felépítésű, mint a Rajna kincsének a kezdete, lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot, bár a két alkotás zenei világa korántsem olyan hasonló.) Gyönyörű mélybasszus hangja van Jongmin Parknak, akit már hallottam felvételről. Örülni lehetett annak is, hogy átélhetővé tette a korábban feltehetőleg könnyelmű életet élő apa drámáját. Kicsit könnyebb lenne mindenkinek, ha Ruszalka nem vágyna arra, hogy kilépjen saját világából, és ettől az apától már az is jelentős tett, hogy nem hagyja magára.

csm 07 Rusalka 127558 BOHINEC f99630e7e2

Monika Bohinec hangját két éve éppen ezen a napon hallottam Chemnitzben a Rajnában, így már ismerős volt. Hálás feladat a boszorkányt énekelni, akinek van egy „varázsdala” is, amely első hallásra is a fülünkbe ragad. Ugyanakkor a szerepnek van egy jelentős hiányossága: öncélú gonoszságot látunk, és azzal nehéz valamire jutni. Nem tudjuk meg, hogy bántották-e, bosszút akar-e valakin állni. Mivel megszerettük Ruszalkát, a boszorkány már az elejétől fogva zavar minket, és akkor még nem tudhatjuk, hogy a karakter milyen extrém cselekedetekre vetemedik majd a harmadik felvonásban. Annyira nem üdítő látvány, ahogy döglött varjak borítják el körülötte a színpadot, mi is félni kezdünk ettől a temperamentumos asszonytól, nemcsak a vadőr és a kukta.

Ha már átléptünk a herceg világába, folytassuk a személyzettel, és először éppen a vadőrrel.

Nem nagyon találtam semmi komoly okot arra, hogy a jelmeztervező, Marianne Glittenberg miért hagyta meztelen felsőtesttel rohangálni az előadásban Gabriel Bermúdezt, a vadőrt megszemélyesítő baritont. Az énekes arca szép, hangja gyönyörű, és ez akkor is hatott volna ránk, ha netán egy inget ráhúznak, és nem látjuk tökéletesen kigyúrt izmait és hájat nyomokban sem tartalmazó felsőtestét. Ezt a megoldást öncélúnak éreztem már azonnal, de két teljes nap sem volt elég arra, hogy bármi elfogadható színházi indokot találjak magyarázatként. Ha már le akartak valakit vetkőztetni, akkor a tóban fürdőző herceget lehetett volna, arra adott volna indokot a librettó maga, hiszen éppen fürdése közben szeretett bele Ruszalka. (A vadőrnél azért is leragadtam, mert kizökkentő hatása volt félmeztelenségének, és mellékszálon eszembe jutott, hogy tényleg sportolni kellene már…- meglepne, ha a rendező éppen ilyen gondolatokat szeretett volna bennünk kiváltani.)

csm 09 Rusalka 127535 BERMUDEZ FRENKEL ce41c8069f
Vadőr és kukta a palotában

Rachel Frenkel, mint kukta eszményi volt, és szerethetően aggódott a hercegért. Rövid megnyilatkozásai hatására is megjegyeztük, és éppen ezért a mű legelborzasztóbb mozzanatának az ő feláldozását találtam. A herceg is meghal, de legalább saját döntésből, és néhány mámoros percet azért kap cserébe. Persze megértettem a rendező szempontjait, ahogy a döglött madarakkal, úgy a gazdája megmentése érdekében a boszorkányhoz forduló kukta halálával is hangsúlyozta, hogy ez egy valóban veszélyes közeg, nem babra megy a játék, életek múlnak minden döntésen.

Humor is élénkíti a nimfák és a víziember jelenetét, illetve az utóbb említett két szereplő kettősét, Ruszalka keservei miatt kialakult enyhe depressziónk így némileg tompul.

Számomra az előadás a második felvonásban kezdte igazi arcát felfedni, és itt gyanítottam már, hogy nem véletlenül olyan kiábrándító Ruszalka világának díszlete sem, hanem nyilván a lány lelkivilágának kivetülése: ilyen kietlennek látja a világban betöltött helyét, és így azt is megértjük, hogy miért menekülne el. Ezt a díszletet nézve könnyen lehet, hogy a herceg csak eszköz lenne a kilépésre, leginkább saját életmódjából lett elege.

Nem sokkal otthonosabb az emberek világát jelentő palota díszlete sem, ahova a tündér került – ennek kifejeződése is igazán lényeges. A háttérben lévő hatalmas ablakon át a vízi világ képviselői is betekintgethetnek, illetve a kórus által a két világ együttes jelenléte is megvalósulhat. Ennél is több történik: a Ruszalkára váró esküvő megidéződik, és hangulatilag egy temetésre emlékeztet, pontosabban: mindkettőre egyszerre. A nászi ágy egyben ravatal, a virágok pedig krizantémok. Ezt a bizarr képet erősíti fel a rendező azzal, hogy a szokásos táncbetét nem egy udvari bál lesz, ahogy például Prágában volt, és amit a librettó alapján várnánk, hanem egy nászéjszaka paródia, amelyhez mindössze két táncosra van szükség. Ez a karikatúra-menyasszony is próbál menekülni az újdonsült férjtől, ahogy azt legszívesebben Ruszalka is tenné, aki a nagy vágyakozás után most már inkább fél a közös élettől. A férfi táncos nagy hastöméssel játssza a szerepet, és mindkettejük virtuozitása Ruszalka ambivalens érzéseinek kivetítését szolgálja. Mivel ez tényleg vicces jelenet, ez is fellazítja a komor történetet. A nevetés lehetőségéért hálásak vagyunk mindig, ez esetben különösen.

Ruszalka a boszorkány utasításai szerint ugyan nem beszélhet, de gesztusokkal kifejezhetné szerelmét, ha képes lenne rá. Ehelyett lefagy, és semmilyen szeretetről árulkodó, közeledést kifejező mozdulata nincs választottja irányában, aki ennyi csalódás után képtelen ellenállni az idegen hercegnő csábításának. A herceget is megértjük, és semmiképp nem ítélnénk halálra ezért a flörtért, amelybe éppen a Ruszalkával kapcsolatos kudarcélmény hatására sodródik bele. Mivel nem kap tőle pozitív jelzéseket, akár azt is hiheti, hogy a lány már nem szereti. Nem mellékesen: az idegen hercegnő ráadásul az ő világába tartozik, tőle semmilyen szakadék nem választja el. (Az egy másik kérdés, hogy aki igazán illik hozzánk, és otthonos lehetne vele az élet, az miért nem tűnik elég izgalmasnak…)

csm 05 Rusalka 127549 ZHIDKOVA 5c4270bdb7
Az idegen hercegnő

Ahogy a boszorkány sem lesz túl rokonszenves a késeivel és döglött varjaival, úgy ez a hercegnő sem nyer meg minket, bár egy fokkal jobban értjük a nézőpontját. Elena Zhidkova bravúrosan énekel, de a hangja kicsit éles. Hogy nem egy meleg és szerethető szoprán hangot hallunk, sokat használ az előadásnak, hiszen végképp nincs szükség arra, hogy még ezt a magányosan maradó idegen nőt is megszeressük. Nem, ez már túlzás volna, és ezt már nem is várják tőlünk. (Nem lehet egy meccsen mindkét csapatnak egyszerre szurkolni.)

Létrejött egy tipikus szerelmi háromszög, amelyben főleg elvárások vannak, és ennek kapcsán felmerülhet a hercegben, hogy kitől kaphatná meg azt a szenvedélyes szerelmet, amire szüksége van. Nagyon úgy néz ki, hogy egyik nőtől sem… (De lehet-e valakit hibáztatni azért, ha a szerelme elmúlik? Ez egy végletesen romantikus történet, így csak a halál lehet a büntetése az állhatatlanságnak.)

Ami nem szokványos: a harmadik felvonásban Ruszalka ugyan visszatér saját világába, de a herceg mégsem szakadhat el tőle, és így el kell pusztulnia. Igazán bonyolult a helyzet, így hosszan lehetne elemezni, hogy most ez akkor kinek a sara.

A legyőzhetetlen, és mindkét felet romba döntő szerelmi szenvedély operája ez, és az utolsó jelenetben (ismét az első felvonás díszletében) a rendező emblematikus képet hoz létre, amely mély nyomot hagyhat a nézőben. Az utolsó kettős közben Ruszalka fához köti egy hosszú fekete kendővel (egykori fátylával?) a szerelmét, aki csókjába belehal, és maga, aki sosem halhat meg, a lábához kuporodik.

Az értelmetlen szenvedés, amit a szereplők okoznak egymásnak és maguknak, eredetileg csupa jószándékból és szerelemből indult ki, és éppen emiatt igazán tragikus végkifejlet. Mi nézők feltehetően ennyire végletes helyzetet nem éltünk át, de mégsem kizárt, hogy a saját életünkből is tudnánk néhány példát mondani mérgező kapcsolatokra, amikor még talán olyan könnyen nem is lehetne ítélkezni és megmondani, hogy ki kinek ártott jobban.

Ruszalkával az előadásban könnyen azonosulhatunk, kicsit mi is együtt bénázunk, a herceget is megszeretjük, és meg is születhet bennünk a katarzis, amit nem sok előadás képes kiváltani. Az érzelmek áradása ezzel a dallamos zenével elvarázsol, megadjuk magunkat a műnek, és ugyan egyetérthetünk abban, hogy nagyon keservesen működik a világ, de ennek az előadásnak mégis örülhetünk. Nem gyakran élhetünk át ilyen intenzív érzelmeket ideiglenesen és kockázatok nélkül.

csm Rusalka 127555 BEZSMERTNA PARK e707113036

A körülményekről és a közönségről

Nem egyszer a nehézségek nagyban megemelik egy élmény értékét. A bécsi Staatsoperben előadást nézni most már nem lehetetlen autó és ottalvás nélkül sem: létezik Flixbus, amely nagyjából óránként megy. Éjszaka van egy tizenegyes járat is a legtöbb napon, amely (az U1-es metróvonalon két megállónyit utazva) tíz percen belül elérhető az előadás végétől számítva, és nem is drága. Ráadásul létezik állójegy is (10 euró), így leginkább idő- és energiabefektetésen múlik az, hogy valaki egy ilyen kalandra vállalkozik-e.

Tegnap volt hat éve annak éppen, hogy egy nem Pesten nézett operaelőadásról először hírt adtam ezen a blogon, és azóta előfordult számos esetben, tavaly különösen sokszor. A komfortzónám elhagyását sosem bántam meg, még abban a két esetben sem, amikor éppen az előadás volt egy-egy ilyen kiruccanás gyenge pontja.

Idén ez volt a második bécsi előadás (az őszi Szentivánéji álom után), így egészen otthonosan éreztem már magam a Staatsoperben, kedvem lenne rendszeresen menni. (Ha netán valaki szintén jönne, szóljon, partnereket keresek hasonló kalandokhoz.)

A nézőtér most is egészen tele volt, földszinti állójegyhez mindössze másfél órát is elég volt sorban állni (a hideg és a relatíve ismeretlen darab csak szűrt, nem kelt el a többszáz hely mindegyike). Ezt onnan tudom, hogy egy színházi ismerősöm, akit még két hete a B32-ben győzködtem, hogyha már ideiglenesen Bécsben dolgozik, ki ne hagyja ezt az előadást, hallgatott rám, és ezzel a technikával jutott be egy nagyszerű helyre. Így lett társaságom is, és mindketten jól éreztük magunkat a két szünetben. (A szünetek időpontját is előre kiírták a nézőtér több pontján, és minden a meghirdetettek szerint történt, tényleg bízni lehet abban, hogy az előadás akkor ér véget pontosan, amikorra hirdetik.)

Összeismerkedtem a mellettem ülővel is, aki történetesen egy minnesotai fizikus volt, aki Amerikában már látta tavaly a darabot, és reggel döntött az előadás megtekintése mellett. (Ez azért elgondolkodtatott, lehet, hogy tényleg illene már Pesten is bemutatni a csehek nagy nemzeti operáját, ha egy másik kontinensen aktuálisnak látják az üzenetét…)

csm 02 Rusalka 127531 BEZSMERTNA 5a88e0b164

Ami még érdekes: a bécsi opera közönsége valóban nagyon vegyes. Valami azt súgja, hogy náluk is erős többségben vannak a turisták, mert nehezen képzelem el, hogy egy bécsi bérletes néző rózsaszín Adidas melegítőfelsőt alkalmas viseletnek tartana egy operaelőadáshoz, amelyre képes volt 200 eurónál is többet rászánni. De láttam a közönség soraiban két japán nőt is, aki pontosan úgy volt öltözve, mint ahogy azt egy pillangókisasszonytól várnánk. A farmeresek és az estélyi ruhások arányát nem becsülném meg, de érdekes volt látni a keveredést, az otthoninál feltétlenül nagyobb szélsőségeket.

Mindenkit bíztatok, hogy legalább egyszer nézze meg, mit tudnak a szomszédainknál, ahol nemzetközi a szereposztás és a közönség is. Egy ilyen élmény talán ahhoz is hozzásegíthet, hogy a különösebb erőfeszítés nélkül megtekinthető saját előadásainkat és azon énekeseinket jobban megbecsüljük, akik a nehezedő viszonyok között is itthon maradnak, hogy nekünk énekeljenek. 

PS: Az előadásban felhasznált fotók a Staatsoper galériájából származnak, és Michael Pöhn készítette őket.

Címkék: Bécs Staatsoper Vörös Szilvia Piotr Beczala Ruszalka Olga Bezsmertna Monika Bohinec Jongmin Park

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8915463812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Klotz János 2020.02.26. 17:23:00

Köszönöm a részletes kitűnő beszámolót. Teljesen professzionális és érdekes.
További jó munkát, illetve írást!

János