Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A kissé hosszú bevezetés után, most már csak erről a három „schrottos” előadásról lesz szó, de először még csak a Figarókon és a Grófokon kívüli szereplőkről.

82439228 620764422009224 4104647309315276800 nSzínlap és a nálam landolt szegfű

III. Az alap: zenekar, kórus

Jól előkészített közegbe érkezhetett a híres külföldi énekes. A zenekart e négy előadáson Vashegyi György vezényelte, akinek nagyon szeretem a koncertjeit egyébként is, igyekszem követni az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus pályáját. (Utóbbi nemrég a Müpa újévi Teremtés-előadásában is hallható volt.) De nem maradhat említés nélkül az Operaház kórusa, és gyermekkara sem – Csiki Gábor és Hajzer Nikolett tanította be az együtteseket, utóbbi a január 12-i előadáson énekelt is, egészen beleillett a fiatal lányok karába.

IV.Közönség

Mind a négy előadáson teljes teltház volt, bár az évadhirdetés után nem adták el azonnal az összes bérletet és jegyet, csak december végére. Ez azért mutatja, hogy kirobbanó érdeklődés mégsem volt Erwin Schrott iránt, bár a legtöbb ismerősöm, aki viszont kíváncsi volt rá, Grófként és Figaróként is látni akarta.

A szokatlanul nagy tömeg érzékelhető volt a szünetekben is, én például most láttam először sort a férfi vécé előtt is, de az előadást lezáró tapson is. Ehhez nemcsak a sztárnak lehetett köze, hanem annak, hogy Galgóczy Judit szegfű-dobálós tapsrendje valószínűleg az intézmény repertoárjában lévő minden előadás tapsrendjénél invenciózusabb, és legalább nem hiába veszik a Grófné részére a virágot, fel lehet újra használni. Valóban nagyon boldogító érzés, ha az embernél kiköt egy ilyen virág, különösen, ha történetesen nem elől ül, hanem a nézőtér közepén.

A közönség jellemzően három áriánál lelkesedett az átlagosnál kicsit jobban, bár előadásonként változó mértékben, és elszórva néhányan az előadás végén fel is álltak. Ebből nem lett egységes állótaps, ahhoz jóval átütőbb élmény kell a magyar közönség számára, és ezt a küszöböt nem érte el az előadás. (Én idén a Kálmándy-gálán éreztem, hogy ehhez is elég forró volt a hangulat, és sajnáltam, hogy ez mégsem történhetett meg. Jelenleg nem éreztem, hogy a vendégben volt annyi dinamizmus, mint néhány hónapja a mi baritonunkban, aki már harminc éve nekünk énekel folyamatosan.)

Nagy az Erkel, így minden nézőre a saját mikrokörnyezete hat. A legelső előadáson némileg zavart egy folyamatosan mögöttem beszélgető házaspár, illetve egy előttem ülő is egy rövid ideig, aki hirtelen ötlettől vezérelve, furcsa egybeesésként, a Susanna-Grófné levélíró jelenete alatt, miközben lágy szellőről énekelnek, elővett egy legyezőt, és elkezdte magát intenzíven legyezgetni. Ez igazi újdonság volt, még ilyet zárt térben, ráadásul januárban nem tapasztaltam, de a zaj mégis zavaró volt.

Az előadásról sokakkal cseréltem véleményt szóban és írásban egyaránt, nagyon széles skálán szóródnak a benyomások, sok esetben jelentősen eltérnek az enyémtől, amelyet itt éppen megörökítek. Igazán örülnék, ha ehhez a bejegyzéshez jönnének kommentek, hogy ennek a sokféleségnek is legyen nyoma.

V.Kisebb szerepekben

A Mozart-operákban láthatjuk például a Gróf, Cherubino, Don Giovanni viselkedését, és ez alapján úgy tűnik, mindig is vonzó volt a partnerek/tárgyak váltogatása, az új impulzusok hajszolása, de én szeretek kötődni ugyanazokhoz, és tudok örülni valakinek akkor is, ha sokadszor nézem. Ilyenkor élvezem a finom árnyalatokat, azt, ahogy nem játszik rutinból, és még mindig tud új színeket mutatni ugyanabban a szerepben a 14. alkalommal is valaki, még akkor is, ha a rendezés túl nagy mozgásteret egyébként sem hagyott számára, és nem a produkció húzóneve.

Külföldi sztárok egy-egy előadásánál sokkal jobban érdekel a pályakövetés, amely persze énekeseknél alig megvalósítható, hiszen sokan egy idő után törvényszerűen külföldön/vidéken élik le szakmai életüket nagyrészben. Ezt felismerve, az utóbbi idők tapasztalatai (azaz kudarcai) alapján a közelmúltban feladtam, hogy a blogban nagy hangsúlyt kapjanak a Pesten kívül játszott előadások, éppen jelenlegi élethelyzetemben nemigen tudok ugrándozni egyébként sem. Így marad a pesti színházi élet – elsősorban társulatok - követése.

Ebben a sorozatban az átlagosnál több „énekesem” szerepelt, akiket 14-11-5 éve figyelek. Nagy élmények sora idéződik fel, ha rájuk nézek, így a figarózás már csak emiatt is megérte. Pontosítok: emiatt érte meg igazán.

A Figaro 11 szólistája közül van hét, akik viszonylag kevesebbet énekelnek, de színrelépésükkel azonnal megemelik az előadás energiaszintjét, és az együttesek kivételesen erősekké válnak ezáltal.

A rendezés felfogásából adódóan karikatúrákra hasonlítanak sokan, kiemelődik a vígoperai jelleg. Ez majdnem minden szereplőre igaz, és nézőfüggő, hogy ezt így ki mennyire szereti. Többen is említették, hogy ilyen sokat még nem nevettek Figarón. Nekem a modernizált Hábetler András féle „Figaro 2.0”, vagy a tavalyi Szabó Máté-rendezés sokkal jobban megfelelt persze, menet közben eszembe is jutottak azoknak a szellemes megoldásai is.

Kiss Péter most Don Curzio, a jegyző, aki néma segédjével összhangban figyeli az eseményeket Figaro perénél. A szokásos módon dadog, néha egyik lábával megvakarja a másik lábszárát, és minden apró történésre nagy játékkedvvel reagál. Most megint, az n+1. alkalommal is leírom, hogy hiányoltam a „szamaras áriáját”, amelyiket Mozart azért írt, hogy ezt az apró szerepet éneklő is megvillanthassa tudását, illetve persze dramaturgiai okból is, hogy közben a feszültség fokozódhasson. Várnám már azt a rendezőt, aki mindezt belátja, és azt is, hogy egy 3,5 órás előadás már nem veszít egy vicces betétszámmal, AMENNYIBEN nagyszerűen szólaltatják meg. Kiss Péter korábbi szerepformálásait látva biztos vagyok benne, hogy az előadás egyik lehetséges csúcspontja maradt ki. (Kovaliknál is az volt ez az ária.)

Barbarinaként Nagy Zsófia debütál ebben a rendezésben. Bájos jelenség, szép és fiatal, ideális a hangja a szerephez. Barbarinája egészen naiv és ártatlan, meglehetősen egyszerűen látja a dolgokat, beleillik a képbe. Ebben az évadban láttam Papagénaként is, illetve a Bűvös vadász beavatóban is. Ígéretesen alakul a pályája, várjuk a folytatást.

Ebben a rendezésben szintén új Farkasréti Mária, aki nekem „alapemberem” a már említett Kovalik-maraton óta, amióta a Figaro is kiemelten fontossá vált számomra. Akkor a Cosí fan tutte szobalánya volt, az is komikus figura, és annyira nem áll távol Marcellinától, amelyet nagyon sokszor láttam tőle, kétféle rendezésben is. Megnyugtató, ha ki van írva egy szereposztásban, és várnám, hogy többször is látható legyen itt az Erkelben. Sajnos, az ő áriája is kimaradt, kár érte, de mivel ez még 1998-as rendezői döntés, meglehetősen késői a kesergés.

1-1 resizeGábor Géza ugyancsak Bartoló, de még Hajnóczy Júlia és Temesi Mária oldalán (2014)

Gábor Géza szintén alapemberem (a Kovalik-maraton 3. része, a Don Giovanni óta), de vele ezt a rendezést is nagyon sokszor láttam, és nyomot is hagytam neki. Övé ez a szerep, és Farkasréti Máriához is remekül passzol Don Bartolóként. Jól érvényesül, amikor egy-egy mondatát idézőjelbe teszi, és érezteti, hogy összetettebbnek látja ezt a színpadi alakot. A fiamat különösen megfogta a „menő” bravúr-áriája, imponált neki, hogy valaki ennyire gyorsan tud énekelni. (Nemrég nagyot alakított a Komlósi-gálán, februártól pedig Miskolcon a Don Carlos-ban inkvizitorkodik majd.)

Megyesi Zoltán az a tenor, akit eddig messze a legtöbbször emlegettem mindenféle fellépései alkalmából, és a koncertek kapcsán átszellemültségét, operai szerepei kapcsán pedig kirobbanó játékkedvét szoktam méltatni, mert ez az, ami elsősorban eszembe jut alakításairól. Igazán ellenszenvesre sikerül Don Basiliója, aki kárörvendő intrikus, bár a cselekménybe ezúttal csak egy ponton tud belekavarni. Emlékképeim szerint a korábbiakban ennyire nem raccsolt, most úgy tűnt, még erősebben karikírozza a korábbi figuráját, de az is lehet, hogy nekem tűnik mindig újszerűnek.

A kertészről rengeteget írtam eddig már, Hábetler András improvizációinak köszönhetően kiemelődött számomra ez a szereplő, aki nem feltétlenül igyekezett észrevétlenné válni a néma jeleneteiben sem. Pataki Bence rutinos kertész, még 2013 nyarán debütált a 2.0-ban, de azóta magyarul, sőt olaszul is énekelte a címszerepet. Most extrém sminkben idióta alkoholista, de így is vannak jó gesztusai. Bár nem énekel az első fináléban, mégis finoman reagál a helyzetre, a letört szegfűt a Grófné felé nyújtja, aki még észre sem veszi. Amikor színen van, mindig a Grófot figyeli, hiszen az ő alkalmazottja. Nagyon jól dob virágot, az első előadáson az övé nálam kötött ki pont. Itt van velem folyton január 10. óta, még tartja magát.

VIRÁG-fotó szereposztással

VI.Cherubino – Kálnay Zsófia

A felsoroltaknál jelentősen nagyobb horderejű szerep Cherubinóé, és Kálnay Zsófia által szinte azonos értékű a főszereplőkkel. Nagyon hiteles kamaszsrác, amelyet kissé görnyedt testtartással és járással fejez ki a serkedő bajuszon túl is. A rátörő szerelmi szenvedély ezúttal részben szenvedésként IS megjelenik, és ezen korábban nem gondolkodtam el. Egy olyan tinédzser, aki nem tudja még, hogy igazán mi is történik vele. A testi változások bizonytalansággal töltik el, és az előadás során látjuk felbátorodni. Az öltöztetési jelenetében erősen kelleti magát a Grófné előtt, és könnyen el tudom képzelni, hogy mind a nőkre, mind a férfiakra hathat.

Ezt az alakítást mindhárom gyermekem kiemelten szerette, hiszen korban hozzájuk közelálló a szereplő, Kálnay Zsófia játéka pedig intenzív, és ez az, ami egy nézőre alapvetően hat. (Ja igen, és még a Wagner-napokból is jó emlékképeink maradtak, és ez is számít, van mit felidéznie egy új alakításnak.)

(Vasárnap a fiam,János kicsit másként nézte az apródot, mivel egyszer maga is belekerült a szerepbe, bár egészen váratlanul, Figaro áriájához asszisztált néma partnerként tavaly júliusban Kismaroson, és erről az alkalomról még video-felvétel is készült.)

VII.A NÉGY NAGY SZEREP

Egy ideális Figaro esetén a négy főszereplő játéka egyensúlyban van, és a néző mindet egyaránt fontosnak érzi. De érzékelhető a rendezői szándék néha, és láttam már előadást, amely elsősorban Susannára, a Grófra vagy éppen a Grófnéra épült, és lehet olyan néző, akinek mindezek dacára mégis Figaro számít leginkább, aki pedig elsősorban a többiek akcióira reagál, védekező pozícióban van. Néha nem a rendezői szándék az érdekes, mert meglepne, ha Galgóczy Judit eredetileg a Gróf dominanciájára vágyott volna, de mégis az adott estén az a figura válik fontosabbá, akinek intenzívebben van jelen a megszemélyesítője.

Lássuk először a nőket:

6 1 resizeSusanna: Rácz Rita - Grófné: Fodor Beatrix (2015)

VII.1.Susanna – Rácz Rita

Objektív tény, hogy Susanna énekel a legtöbbet, és már csak azért se mindegy, hogy milyen, mert érte folyik a harc, sőt a Grófon és Figarón kívül érezhetően érdeklődne iránta még Basilio és Bartolo is, és feltehetően még mindenki más is, aki arra jár. Rácz Rita nagyon jó formában volt végig, alkatához és temperamentumához is illik a szerep, elhihető, hogy ennyire vonzó mindenkinek, bár ez nem lenne feltétlenül követelmény, hiszen lehetne a darabot úgy is játszani, hogy csak a két férfi vetélkedése lenne benne a fontos, nem a vágyakozás tárgya, aki éppen elérhetetlensége által válik igazán vonzóvá, nem a személyisége miatt. Így azért kicsit jobb, és az is, hogy természetesnek látszik, hogy ez a Susanna enyhe flörtöléssel szeretné a helyzetét megoldani. Azonnal feltalálja magát, rutinos alakoskodó, és elhihető, hogy hosszabb távon is képes fenntartani egy-két férfi érdeklődését. Szerethető, most is tudtam neki drukkolni, ahogy 2015-ben, és azóta is számos alkalommal.

Mivel viselkedése nem egyértelműen elutasító, a Gróf is mondhatná, hogy őt csábították el, és már itt is vagyunk a szexuális zaklatás mostanában nagyon aktuális témájánál, amely a modernizált rendezésekben (legutóbb Hábetler Andrásnál és Szabó Máténál is) erősen kiemelődött. Úgy tűnik, Beaumarchais kora óta nem változott sokat a világ.

Bonyolult a helyzet, Susanna szövegéből (3. felvonás eleje, jelenete a Gróffal – „È mio dovere, e quel di Sua Eccellenza il mio volere.”) világos, hogy a zaklatás tárgyának lelkesedést is kell mutatnia, hogy a zaklató még azt is hihesse, hogy élvezetet okoz udvarlásával. Éppen ez az az apróság, amelyet figyelmen kívül szoktak hagyni, mert könnyen előfordulhat, hogy a kiszemelt áldozat meg is tud felelni az elvárásoknak, így valóban úgy érzékeli a csábító, hogy kölcsönös örömszerzés történt, és nem élt vissza a hatalmával. Ráadásul sosem zárható ki, ahogy ebben az operában is látjuk, hogy a flörtölés-kecsegtetés mögött a nő részéről is számítás van. Utólag különösen nehezen elbírálhatóak ezek a viszonyok, hogy ténylegesen mennyi benne a kényszer. Ez a Susanna kategórikusan nem utasítja el a Grófot, viselkedésébe bele lehet kötni, jöhetne az áldozathibáztatás is, amelyre Figaro is hajlik.

VII.2. A NÉGY NAGY SZEREP/Grófné – Rost Andrea

A Grófné számomra a kulcsszereplő a darabban, a szerzők üzenetének legfőbb közvetítője. Az kellene neki elhinnünk, hogy igazán mélyen szereti ezt a reménytelen esetet, a nem kicsit nárcisztikus Grófot, képes neki mindig megbocsájtani (ezen a napon kétszer is, a második és a negyedik felvonásban egyaránt). Nem is kérdéses, hogy ha racionálisan gondolkodna, már régen továbblépett volna, de nem tehet mást, a saját érzései és emlékképei megkötik.

Fontos lenne, hogy azonosulni lehessen a Grófnéval, fájjon érte a szívünk, és ebben a sorozatban számomra a legnagyobb problémát – bár csökkenő mértékben – az jelentette, hogy nem tudtam aggódni érte, nem tűnt annyira szánandónak. Rost Andrea nem tudta legyőzni azokat az élményeimet, amelyek Fodor Gabriellához, Miksch Adriennhez és Fodor Beatrixhoz kötnek. Utóbbit láttam messze a legtöbbször, és az alakítása túlságosan is tökéletes ÉS szerethető volt ahhoz, hogy ne hiányoljam.

Az objektivitás kedvéért azonnal hozzátenném:

Az, hogy pont engem nem érintett meg a jelenlévő 4X1800 néző közül, igazából nem fontos. Az erős többségre nyilván hatott, hiszen nagyon tapsoltak neki, sokan miatta (IS) jöhettek. A harmadik előadáson neki volt egyértelműen a legnagyobb sikere a második áriájával.

Egyértelmű, hogy mivel láthatóan egyáltalán nem illett össze Molnár Levente Grófjával, nem éreztük létfontosságúnak az előadás végén, hogy kibékülnek-e, és egymás mellett töltenek-e még egy kis időt, vagy sem. De ez a képlet megváltozott a harmadik előadásra: Erwin Schrott grófja passzolt hozzá legjobban mindenki közül, akivel valaha láttam. Kettőjüket együtt nézve esély nyílt a happy endre, mert legalább azt elhihettük, hogy ennek a két embernek valaha volt köze a másikhoz. A kettejük közötti távolság még így sem volt csekély, de legalább nem egy óceán választotta el őket.

A történet második felének mozgatója a Grófné, aki férje csapodárságának és féltékenységének szenvedő alanya, és úgy dönt, hogy megleckézteti. A Gróf – ahogy egy vígoperában el is várható – beesik a csapdába, megszégyenül a teljes házanépe előtt. Ezek után bocsánatot kér, amit meg is kap, és előállhat időlegesen egy harmonikus állapot – a zene mindenesetre erre utal, és jó esetben katartikus pillanat jöhet létre, a nagy feloldódás.

Ehhez nagyon sok tényező kell, például egy olyan Grófné, akit nagyon megszerettünk idő közben, és egy olyan rendezés, amely ennek a nagy pillanatnak a megszületését elősegíti.

Ezúttal – életemben először – a pénteki előadáson nem is olyan halk nevetgélést hallottam többfelől is a zárókép alatt, amely arra is bizonyíték, hogy talán a vígoperai jelleg kiemelését mégis túltolták, illetve arra is, hogy ezeknek a nézőknek ez volt az első Figaro-élménye, és spontán módon reagáltak. Számukra viccesnek tűnt, ez tény.

A Gróf megbüntetésének mozzanatára ezúttal sikerült egy újabb látószögből rápillantanom az első két előadás kapcsán. A Gróf már a második felvonásban is kegyetlenséget emleget, amikor ráébred arra, hogy becsapták a levéllel. Csapdába ejtésében valóban van igazi kegyetlenség, hiszen, ha nem csábítják, feltehetően el tudta volna fogadni, hogy ezúttal egy nő mégis kimarad a kollekciójából. A Grófnak is van mit megbocsájtania, az elszenvedett megalázás nem tűnik könnyen kiheverhetőnek, de esélyesebb, hogy majd Figarón veri le a port, nem a feleségén.

A lezáró helyzet, ha nem operai szemmel nézzük, akkor különösen szerencsétlen, hiszen a Grófnak már korábban is lehettek elnyomott, de mégis bűntudathoz hasonlító érzései kicsapongásai miatt, de ezzel a nagy megbocsájtással még apróbbnak érezhette magát a felesége mellett, kettejük között most már visszavonhatatlanul megnőtt a távolság. Messze jobban jártak volna mindketten, ha inkább megpofozza és összeveri az asszony, ahogy Susanna teszi Figaróval a történet egy napja alatt kétszer is.

De a Grófokat és a Figarókat meghagyom az utolsó, holnapi részre, már így is nehezen tudom magam elé képzelni azt, aki ezt is végigolvasta.

PS. A fotók az Operaház képgalériájáról származnak, amint lesznek újak, néhányat pótlólag el fogok a bejegyzésben helyezni.

Címkék: Opera Molnár Levente Kiss Péter Figaro házassága Erkel Színház Rost Andrea Gábor Géza Hábetler András Farkasréti Mária Megyesi Zoltán Vashegyi György Pataki Bence Csiki Gábor Kálnay Zsófia Erwin Schrott Galgóczy Judit Nagy Zsófia Hajzer Nikolett

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3515417706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.