Két Figaro között Berg operája – nem könnyű helyzet, ha valaki ismeri a műveket, értheti miért.
Igyekeztem a lehető legkevesebb előadást tervezni a Figaro sorozat két hetére, már csak azért is, mert egyedül is vagyok most a gyerekekkel, és ilyenkor nyomós ok nélkül nem szívesen hagyom őket felügyelet nélkül, de a Figaro miatt jobban is szeretem, ha más előadás nem vonja el a figyelmem. Ezen a héten ez az egyetlen kivétel, és ez is véletlen, mert kaptam rá ajándékjegyeket, így Vilmával bevállaltuk. (Köszi, Ildi, hogy rám gondoltál! – ezt a nyomhagyást így most neked írom elsősorban, helyetted néztük.) A jövő héten azért lesz három másik előadásom is, amelyek a „muszáj látni” kategóriába esnek: Kissjudit Anna operavizsga-szereplése hétfőn a ZAK-on, az Ódryn egy vizsgaelőadás, a Herkules sarok és Pintér Béla új operája Újpesten – ezekre megyek még és lesz is róluk beszámoló. A Wozzeck kimaradt volna, mint a MET-közvetítések többsége, (néhányról azért van bejegyzés is).
Wozzeck és Marie - Peter Mattei és Elza_van_den_Heever
Ha már a Figaro említődött: a két történet között van kapcsolódás, de mind a helyzet megoldásában, mind a zenében és egyébként a két előadás stílusában-minőségében is jelentős különbség van, és ez a kontraszt nem merülne fel ilyen élesen, ha nem egymást követő napokról lenne szó.
Mindkét darab szól az alacsonyabb státuszú emberek kiszolgáltatottságról, az emberi kapcsolatok bomlékonyságáról, a hűtlenség feldolgozásának nehézségeiről.
Mozart olasz operáinak történetében mindannyiszor ott van a „veder schietto”, azaz a tisztánlátás, nem hülyít minket valamiféle hamis idill felrajzolásávak, illúziók nélkül láttatja a világot. Nem tökéletesek az emberei, hanem többnyire gyengék, de a zenében kifejeződő kontraszt által ott a plusz üzenet: így is szerethetőek, így kell őket elfogadni.Leegyszerűsítve: nem kell megölni azt, aki megcsal, meg kell neki bocsájtani. A zene harmóniája kárpótlást nyújt a keserű valóságért, és nála az ellenségek veszekedését sem rossz hallgatni.
Ehhez képest Berg zenéje a történet fájdalmasságával sokkal inkább szinkronban van, ezt nem könnyű élvezni, bár a lányomnak első hallásra is tetszett. Ahogy ezt egyébként a Kékszakállúval kapcsolatban is megállapítottam, de igaz erre is: a Figaróval ellentétben ez az opera szétszed, de nem rak össze minket, megmutatja a valóságot, de nem kapunk utána feloldást.
Talán ez is az oka, hogy a Müpa Előadótermében nagyjából harmadház ha volt erre az alkalomra, és nem lennék olyan biztos, hogy a Fesztiválszínház tele volt eközben. A történet kemény, és ez valóban egy rétegopera, amelyet feltehetően nálunk még az Eiffel csarnokban is merész gondolat lenne egynél többször színre vinni.
(Az Operaház 1964-ben, majd 1992-ben és 1993-ban előadta, és én Nagy Viktor rendezésének összesen kilenc előadás közül az 1993. március 4-it láttam is. Mivel most már létezik - Karczag Márton évekig tartó munkájának eredményeként - a DigiTár az opera.hu-n, a teljes szereposztást azonnal megkerestem.)
Érdekes érzés volt úgy ott ülni a teremben, hogy tudtuk, most ugyanezt az előadást 70-nél több országban kb. 350 ezer ember nézheti. A bevezető beszélgetésben szokás szerint dicsérték az alkotók a kiválasztott szereplőiket, de erre semmi szükség sem volt, mert hamarosan kiderült, hogy William Kentridge rendezése tényleg tökéletes összművészeti alkotás, a címszereplő Peter Mattei teljesen azonossá vált Wozzeckkel. Az, hogy valaki kizárólag énekelve fejezi ki magát órákon át, nem a legtermészetesebb kommunikációs forma, és valóban nagyon kevesen tudnak a szokásos énekesi maníroktól, gesztusoktól mentesen pusztán csak jelen lenni a színpadon, és nem alakítani. Peter Mattei hiteles Wozzeck volt, kicsit sem tűnt jelmezbe bújtatott énekesnek. Vele megyünk, megértjük fájdalmát, elhisszük neki, hogy gyilkolnia kellett. Nyomorúságos helyzetében kevéssé lehetett volna neki elmagyarázni, hogy jobb ha elengedi azt, akit szeret, és aki elárulta…(Operában igazán gyakori megoldás, hogy a szeretett lényt inkább elpusztítja valaki, minthogy átengedje másnak, és a családirtásos esetek arra vallanak, hogy ez a történet nem irreális a mai világban sem.)
A partnerei – Marie: Elza van den Heever, Margret: Tamara Mumford, Tamburmajor: Christopher Ventris, Andres: Andrew Staples, Doktor: Christian Van Horn - is nagyon rendben voltak, ahogy ez egy MET-produkciónál elvárható, és közülük mi Gerhard Siegelnek külön is örültünk, aki a Kapitányt játszotta, hiszen Mimeként a Wagner-napokon rendszeresen láthatjuk, és most is nagyon intenzíven vett részt az előadásban.
Az, hogy a MET képes tökéletes énekeseket szerezni, nem meglepő. Talán az sem, hogy feladatának érzi, hogy ilyen rétegdarabokat elővegyen. Ami egészen szenzációs élményt adott, az az előadás látványvilága volt: az épített díszlet és a kivetített háttér egységben működött (a zenével is!), egy katasztrófa előtti állapotot (rengeteg utalással az I. világháborúra) előlegezett meg, néhány jelmezzel és tárggyal, a Marie gyermekét játszó gázálarcfejű gyerek-bábbal együtt. Utóbbi nagyon erős gesztus volt, és az alkotóknak igazuk volt abban, hogy szerencsésebb megoldás volt, mint egy cuki gyerekkel elvonni a figyelmet az énekesekről és a mondanivalóról.
Persze, mind tudjuk, hogy azért van mód ennyire összetett látvány kidolgozására, mert a színháznak vannak szponzorai. Ez a munka viszont annyira gondolatgazdag és egyben szép is volt, hogy ez azért nem annyira magától értetődik – a pénz megléte nem hív elő ennyi kreativitást valakiből automatikusan. Ahogy a nevekből látható – díszlet: Sabine Theunissen, jelmez: Greta Goiris, fény: Urs Schoenebaum, vetítés: Catherine Meyburgh – a látványért felelős négy tervezőből három nő volt ráadásul. Ez az esztétikus látvány rendkívül nagy segítség volt ahhoz, hogy a történet hatásosan kibontakozhasson, és a néző ebbe belekapaszkodva a lehetőséghez képest ne zuhanjon teljes depresszióba a kemény történettel szembesülve. Ugyanez a zene, akár ugyanezekkel a tökéletes énekesekkel egy lepusztult hangulatot árasztó sivár díszletben (jut eszembe róla a legutóbbi Jancsi és Juliska) halálos lett volna kilencven percen át.
Vilma most már több, mint 15 éve jár velem rendszeresen operába, napokon belül 19 éves lesz már, így azért van tapasztalata. A tegnapi Figaro után ez a Wozzeck számára is erős kontrasztot jelentett, ami a látványt és a rendezés stílusát, az előadásban kiépített kapcsolatok minőségét illeti, és a szokásos kritikai észrevételei elmaradtak. Ezúttal ő is tökéletesnek látta ezt a produkciót, amelyiknél jobb Berg-Wozzecket nehéz elképzelni, csak egy baja volt: túl egyszerű volt a történet, túl gyorsan véget ért - neki ugyanez 2,5-szeres időtartamban lett volna ideális, ahogy megfogalmazta. (Nekem ez a Wagner-napok hatására mutat, a Ringet nézi 2008 óta, és annak a hosszához van szokva.)
A kérdés már valóban csak az, hogy bármennyire is tökéletes ez az alkotás, mennyire van a nézőnek kedve ezzel az itt felmutatott világgal szembesülni, szeretné-e ezt a zenét rendszeresen hallgatni.
A magam részéről várom - a most már - ma esti újabb Figarómat, várhatóan mégsem fogom lecserélni a Wozzeckre.
PS. A képek a MET Fb-oldaláról származnak, Ken Howard készítette őket
