Okulva a közelmúlt tanulságaiból (lsd. a tíz napig halogatott Káprázatot), és ránézve a naptáramra, amelyik legalább egy, de a hétvégi napokra 2-2 előadást is tartalmaz október közepéig, most így azonnal az előadás után leírom friss benyomásaimat a Stúdió K szintén friss előadásáról. Legyen mit átdolgozni holnap.
Mivel az előadáson legalább négy hivatásos színikritikus és két színházi blogger még jelen volt rajtam kívül, azt hiszem, hogy most akár relaxálhatok is, a többféle nyomhagyás biztosított lesz. Kifejezetten tömör bejegyzés következik.
Az előadáshoz jó ajánló leírás szerepel a színház honlapján (a bejegyzés alá kimásoltam ezt a tájékoztatót), és az előadás hasonló lett ahhoz, amit a cím alapján is vártam, különösen azért, mert a szeptemberi évadtájékoztató is erre készített fel, ahol még a szereplőkkel is lehetett beszélgetni. (Említtessenek meg zárójelben a szereplők által saját kezűleg készített szendvicsek is, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy ilyen módon vár minket a színház, válság és forráshiány ide vagy oda. Időt fordítottak ránk.)
Költői játék született, sok nosztalgiával, amely csak a jelmez és a kellékek által tud valamiféle látványvilágot teremteni (az esernyők és építőkockák nagy szerepet kapnak), a fekete háttér az, ami dominál. Berta Ninett fénytervező némi játéklehetőséghez azért jut, helyenként a nosztalgikus hangulat megteremtéséhez hozzájárul a füstgép is. Ennek az első sorban annyira nem örültünk.
A Stúdió K-ban megszokott módon a főszerep mégis a színészeké, akik között vannak horvátok is, hiszen ez a rijekai horvát Kulturális Központtal együtt készített munka. Többhetes próbaidőszak előzte meg, amely Rijekában kezdődött, itt folytatódott, és mindkét városban lesznek előadások is. (Persze blokkokban, hogy minél kevesebb időt kelljen a színészeknek a másik városban tölteni.)
A színészek most is csapatként vannak jelen, amelyből – ahogy a Négyeshatosban volt például – ki-kivillan éppen egy-egy arc. Mindenki sokféle tud lenni, mivel a dokumentumokból és Calvino „Láthatatlan városok” c. szövegéből írt darab nem igazi színdarab, inkább csak dramatizált gondolatfüzér. A Calvino könyvet sokszor olvastam, szerettem a nagyjából egyoldalas rövid írásokat benne, de épp az benne a jó, hogy sokszor meg lehet olvasás közben állni, és elgondolkodni. Kevéssé éreztem ezt színházi előadásra alkalmasnak, de kíváncsi voltam, hogy mi lesz belőle.
A másfélórás este első része Nyakó Júlia megjelenésével és hangsúlyos monológjával kellemesen kezdődik, és ő is zárja az estét. Ismét felismertem, hogy mennyire szép a hangja. Ebben a keretben utána először néhány olyan általános jelenetet láthattunk, amely minden városra igaz lehet, és az idő második részében tér rá az előadás az igazi témájára, a magyarok kivándorlására, amelyet egy időben jellemzően Fiumén keresztül bonyolítottak. A migráció most is napi alapon megvitatott kérdés, de ez a párhuzam kevéssé lesz hangsúlyos – mindaz a konkrétum, ami a felkutatott dokumentumok alapján említődik Fiuméról, a kivándorlók szállásáról, a hajóútról, az tényleg leköt minket.
Érdekes lehet az is, hogy a soknyelvű szöveg megidézi a többnyelvű várost, de nézőfüggő, hogy valaki ezt szereti, vagy éppen zavarja. A horvát szövegek fordítását mindenesetre kivetítik.
Az előadás egyik érdekes pontja, amikor a színészek felvetnek egy témát, és a hozzájuk valóban közel ülő nézőkkel ezt megbeszélik. De el lehet kerülni a párbeszédet, a színészek ügyesek, és kiszúrják azt a nézőt, aki ennek a beszélgetésnek örül.
Az előadás azoknak fog tetszeni, akik szeretik a „lassú színházat”, nem zavarja őket az összefüggő történet hiánya, és kedvelik a Stúdió K színészeit, akik persze most is mind szerethetőek. Nagypál Gábor nem tud nem kiragyogni, de aki mondjuk célzottan rá kíváncsi, az menjen inkább a Bakfittyre, mert ebben nincs több feladata, mint bárki másnak. A magam részéről örültem Pallagi Melittának is, hogy végre élőben is láthatom, ha egyszer beestem a csapdába, és nyomon követem sorozati szereplését is.
De valóban sikerült a horvát rendezőnek, Edvin Livericnek egyformán elosztani a szövegeket, kiegyenlített előadás született, amelyben a horvát vendégek is meg tudják mutatni előnyös oldalaikat. Különösen egy színésznő mutathatta meg nagyon jó humorát, akit persze a felsorolásból nem tudtam beazonosítani:
Kellemes másfél óra jut annak, aki az előadást bevállalja, és nyilván az jár igazán jól, aki előtte és/vagy utána leül beszélgetni a színház büféjében, és nem szalad haza egyedül az élménnyel.
PS.Előadás leírás+szereposztás a Stúdió K oldaláról:
"Az előadás a budapesti Stúdió K színház és a rijekai Hrvatski kulturni dom (Horvát Kulturális Központ) közös produkciója, hat magyarországi és három horvát színművész részvételével.
Egy többnyelvű, a régió multikulturalizmusát előtérbe helyező projektről van szó, melynek alapvető témája a két város, Budapest és Rijeka (Fiume) történelmi múltja, Rijeka mint kikötőváros szerepe az Amerikába vándorló magyarok életében, valamint a tranzit zónákra jellemző sajátosságok, úgy mint prostitúció, kereskedelem, éjszakai élet – levéltári és irodalmi anyagok segítségével való feltárása.
Egy kikötőváros élete igen mozgalmas, a történelmi változások kihatnak a város lakosságának összetételére, és valahogy ezek nyomot hagynak az évek során. Ezt a gazdag, színes és nagyon sok részletében magyar vonatkozású történelmi tablót emberi, személyes történetekkel átszőve egy korokon átívelő, állandó kulturális párbeszédként képzeljük el, melyben a közös múltból megszólaló dolgok óhatatlanul kihatnak jelenlegi életünkre is.
Fiume (Rijeka) és Budapest. Két város, sok történet, korokon átívelő történelmi tabló, jelen és múlt, különbözőségek és egyezések, párhuzamok és egyediségek
Ki beszél, a város vagy én?
JÁTSSZÁK:
Homonnai Katalin
Nyakó Júlia
Pallagi Melitta
Nina Sabo
Nika Ivančić
Deni Sanković
Nagypál Gábor
Sipos György
Lovas Dániel
DRAMATURG: Gyarmati Kata
DÍSZLET-JELMEZ: Boros Viktória
FÉNY: Berta Ninett
ZENEI VÁLOGATÁS: Edvin Liverić
RENDEZŐ: EDVIN LIVERIĆ
PS. A fotók a színház facebook oldaláról származnak.
