A Fesztiválzenekar Kékszakállú turnéja a vége felé közeledik, már csak a szombati előadás van hátra, amelyik viszont a legnagyobb presztízzsel bíró helyszínen, a Carnegie Hallban lesz. (Közvetíteni fogják hajnali kettőtől!)
Tegnap este viszont a párizsi diadalmenet után a hatodik előadás következett, és talán nem belemagyarázás, de éreztem az előadás hangulatában némi lehalkulást, talán azért is, mert a magyar közönség ugyan a szokásos módon ünnepelt, egyértelműen sikeresnek mondható itthon is ez a produkció, de a párizsiak üdvrivalgásai után ez mégis kevésnek tűnt.
Egyszer már észrevételeztem, hogy a turné előadásai és a Kékszakállú ajtajai között párhuzamot észlelek, a kinti előadások voltak a „jó ajtók”, és a vár/előadás értékeit a külföldi nézők többre értékelik.
A tegnapi napom – szokás szerint – teljesen a turné jegyében telt, egész délelőtt csak az foglalkoztatott, hogy legyen kész a párizsi bejegyzés az indulás előtt, majd elindultam egykor, hogy időben elérjem a gépet – és ez a három óra kellett is, mert sztrájkoltak a biztonsági ellenőrzést végzők, és ennek köszönhetően végül húsz perc késéssel értünk Pestre. Már bőven este hét után, de mégis megérkeztem – a Kékszakállúhoz még mindenképp jókor.
A Müpába csak az első rész legutolsó blokkjára érhettem be, szerencsére a harmadik emeleten hagytak beállni Sebestyén Márta ráadására, és láthattam, hogy a terem szinte teljesen tele van, sőt néhány diák most is állva nézte.
Ez a késés és a vele kapcsolatos stressz kissé lehangolt és le is merített, de összességében örülhetek, hogy ennyi veszteséggel megúsztam.
De milyen volt a hatodik Kékszakállú, Vizin Viktória és Cser Krisztián kettőse?
Ha valaki netán olvasta az első két előadásról írt bejegyzésemet, emlékezhet, hogy abban feszültebb hangulatú előadásról számoltam be, és visszanézve ez az alapvető benyomásom, hogy ahogy haladt előre a turné – jött Hamburg, Luxembourg, Párizs -, úgy oldódott a hangulat.
Kíváncsi voltam, hogy a külföldön mutatott „boldogabb Kékszakállúból” mi marad a hazatérés utánra, ráadásul úgy, hogy egy remekül sikerült párizsi előadás után a fellépők – Juditot leszámítva – csak délután értek haza, nyilván szintén fáradtan. Eleve nagyobb kihívás volt megint új lendületet venni, és helytállni, de a Fesztiválzenekar most is a megszokott maximalizmussal játszott, simán ugrották az akadályt.
Miután a helyemre már leültek az első részben, kerestem egy másikat, ahonnan (8. sor közepéről) jól láthattam mindkét énekest, és nem jártam úgy, mint a második estén, ahol Juditból szinte csak a hangját érzékeltem, mert Káli Gábor karmester többnyire takarta.
Vizin Viktória Juditja olyan nő volt ezen az estén, aki nagyon tudta, hogy mit akar. Felhasználta szépségét, (most is igazán gyönyörűen nézett ki kék ruhájában, amelyik a darabhoz is illik), intelligens módon kezdte a nyomozást, és tényleg nem félt olyan nagyon. Ez a Judit igazán alaposan tud figyelni, és a vár minden rezdülésére reagált. Kicsit előre dőlő testtartása is jelezte, hogy igazán meg akar felelni, mindent odaadna, hogy sikerüljön. Ráadásul most mintha nem is halmozná fel ajtóról ajtóra a sérelmeket, hajlandó mindig lapozni, de mégis képtelen az őt ért impulzusokat nem észrevenni. Ez a Judit olyannak tűnik, aki valóban képes a kinyitott ajtók mögött észlelt kellemes és kellemetlen dolgokat is a helyén kezelni, képes lenne arra, amit a Kékszakállú senkiről nem feltételez: pont olyannak elfogadni őt, amilyen, és a megismert emberrel együtt élni. Nagyon szerethető – ebben tudnám összegezni a benyomásaimat. De a közös jövőre ebben a leosztásban sem nyílik remény, éppen úgy lesz, ahogy a Bélák ezt elképzelték, most is szakítás a vége. (Folyton nem lehet happy end, egyszer is élmény volt megélni.)
Cser Krisztián Kékszakállúja szintén nyitott, és csak nyomokban bizalmatlan, sőt már egészen az elején nyíltan kimutatta az örömét, hogy ez a csodálatos nő követi. De nem száll el egészen, még a neki kedvező harmadik-negyedik és ötödik ajtónál sem, és utána persze némi kiábrándultsággal tapasztalja, hogy Judit sem ért a szóból, pedig igazat mondott: a vár tényleg nem lesz fényesebb már.
Mindkét énekestől nagyon szépen kidolgozott alakítást láthattunk ezen az estén is, nekem minden szó átjött, artikuláltan énekeltek. Élmény volt hallgatni az egészet, talán az járt jól, aki nem foglalkozott a bemutatott kapcsolatokkal, csak hagyta magát sodortatni a zene által.
Cser Krisztián, nekem immár 21. alkalommal (ha közben nem számoltam már el) bizonyította, hogy még bőven vannak újabb színei a szerephez. Lassan öt éve láttam először hercegként, így módom volt megfigyelni, hogyan mélyül és gazdagodik az alakítása lépésről lépésre. Van minek örülni, és a folyamatnak koránt sincs vége, sőt majd csak most jöhetnek a felkérések nagyobb mennyiségben, ha május 17. után már nem lesz jogdíj az előadásokon, és akárhogyan előadható lesz.
Bár a Kékszakállú-túladagolás általában nem biztos, hogy jót tesz a lelki egészségünknek, de most jól rá voltam készülve, nem ütött ki, ahogy a májusiak. Így együtt ez a hat verzió pláne tanulságos volt, és nem kizárt, hogy a végén még képes leszek valahogy elfelejteni azt a borzalmas Juditot, akit Vilniusban kétszer is "meg kellett néznem". Most Komlósi Ildikó és Vizin Viktória is megfelelő kárpótlást nyújtott, örültem nagyon, hogy a Kékszakállú csak néha szed fel gyanús Juditokat.
Ezek után nyilvánvaló, hogy próbálkozni fogok a vasárnap hajnali közvetítés megnézésével, bár olyan erősen nem bízom az itthoni netben. Még azt sem zárnám ki, hogy amennyiben mégis rendesen meg tudom nézni, és beszámítható állapotban leszek hajnali három körül, amikor a KSZ kezdődik, még képes leszek a benyomásaimat rögzíteni egy újabb bejegyzésben. (Ezt nem ígérem, viszont, ha valaki olyan ügyes, és képes felvenni a közvetítést, akár velem is megoszthatná.)
A turné számomra ezzel véget ért, nagyon szép 12 nap volt ez, amelyet kizárólag ennek a projektnek tudtam szentelni, hasonlóan örökre megmarad, mint a tavaly júniusi közösségi hét, amelyiket a BFZ-vel töltöttem.
Hálás vagyok minden segítségért és biztatásért, amit menet közben kaptam a szervezőktől és fellépő művészektől, illetve azoktól a helyiektől, akik többféle módon is támogatták azt, hogy ezt a körutat megvalósíthassam: befogadtak, elkísértek, majd órákon át a Kékszakállút elemezgették velem.
Hiányozni fog az előadás, és már most várom a BFZ április 13-i pesti fellépését, amelyiken a Barokk együttest újra láthatom. (Akinek meg a KSZ-témájú szövegekből nem lett még elege, azok még a héten számíthatnak a darabelemző sorozat további részeire.)
PS. Más megoldás nem látszott, a március 23-i képeket használtam megint.
