Úgy tűnik, hogy Szokol Juditot érdeklik a görög drámák – a Helené után ez egy újabb felemás happy enddel végződő Euripidész darab, amelyikkel foglalkozott.
Magamhoz képest nem is rossz, hogy mindössze három hetet csúsztam az Alkésztisz megtekintésével, április elején mutatták be és ma este a második előadást nézhettem meg több kritikus társaságában, így borítékolható, hogy éppen ezt az estét többen is alaposan meg fogják örökíteni. Itt most csak egy rövid ajánló következik.
A legtöbb szereplő a díszletben - balra a kar, középen a házaspár, jobbra a gyerekek, jobb szélen a szolgáló
Gyanús volt, hogy a jegyen csak Ódry Színpad szerepelt, és megjelölt hely nem – igen, most sem gondoltak arra, hogy vagy kétszáz embert szeretnének alkalmanként behozni egy görög drámára, hanem a színpadra ültették le a megközelítőleg hatvan nézőt, mégpedig a bejárati ajtók felé fordulva egy emelkedő dobogóra.
Szeretem ezeket az előadásokat, amelyek a színpadon vannak, jobbnál jobb élményeim fűződnek hozzájuk, és talán nemcsak nekem. A mezei nézőknek a színpadra felmenni mégsem mindennapi érzés, más innen nézni az üresen tátongó nézőteret, amelyet a rendező hasznosít is egy-egy jelenetben, ki tudja a teret tágítani, és legalább nem egy fekete függönyt nézünk háttérként, ez a járulékos előnye is megvan.
Devich Botond a díszlettervező, aki megint az Ódryn megszokott nagy kihívással néz szembe: források nélkül kell olyan hátteret adni az előadásnak, amely segíti a színészi munkát. A nézők áthelyezésén túlmenően néhány asztalt, összecsukható széket, kevés fogyókelléket (chips, gyümölcsök, konfetti) és egy érdekesen világító neoncsövekből álló lámpát használ fel. (lsd. a fenti fotón) Elvileg a thesszáliai királyi udvarban vagyunk, ahol istenek és félistenek adják egymásnak a kilincset, és ahhoz képest ez szegényes környezet, de a néző fantáziája mindent megold.
Ahogy a modern tárgyak (turmixgép, összecsukható székek), úgy Giliga Ilka ruhái is arra utalnak, hogy a történet ma is játszódhatna, bár a szöveget csak részben módosította a dramaturg, Sándor Júlia, nagyrészt Devecseri Gábor fordítását halljuk, amely azért kevéssé emlékeztet minket a mai beszélt nyelvre, így minden betoldott mondatnál érezzük, hogy itt most változtattak.
Külön nincs megadva senki, aki az elhangzó mai, illetve annak mondható (XX. század második feléből származó) könnyűzenei betéteket összeválogatta, így valószínűleg a rendező választotta ezeket a számokat – köztük egy eredetileg 1958-as sikert. Paul Anka száma, a „You are my destiny” többször elhangzik, meglehetősen közismert és annyira nem bánjuk, hogy előkerül, ráadásul a kikacsintásnak helye is lehet, hiszen a végzet valóban megjelenik a görög drámában is, ha nem is egészen abban a formájában, mint az elhangzó dalban. Ebben a történetben minden ember ki van szolgáltatva az istenek kénye-kedvének, ahogy az más görög mitológiai tárgyú drámákban is lenni szokott. Az ember sosem ura a sorsának, esetleg ronthat rajta…
Az előadásban kicsit sok az isten, akik a halandók végzetébe mind keményen beavatkoznak, elvileg segítő szándékkal. Apollón és Héraklész beavatkozása egyaránt jóhiszeműen történik, mert Admétosz jó ember és megérdemli a segítséget. Az istenek beavatkozása mégsem szerencsés, annak jó egyedül, aki valahogy elkerüli a figyelmüket – a legjobb lenne észrevétlennek maradni egészen.
Ennyi jószándékba nem csoda, hogy belebuknak a támogatottak – határhelyzetbe kerülnek, amely ugyan megoldódik, de csak azután, hogy kiderült milyen ember a férj és a feleség, mennyit ér az adott szavuk, mit lehet tőlük várni. A színdarab elején még önfeledten táncoló házaspár kapcsolata menthetetlenül megváltozik, a történet végét happy endnek csak a legfelszínesebb szemlélő tarthatja.
Stork Natasa és Kárpáti Pál az előadás végén
Apollón ajándéka már önmagában is csapda: Admétosz király az istennel szemben tanúsított jósága jutalmául azt a lehetőséget kapja, hogy maga helyett mást küldhet a túlvilágra. Érte csak a felesége, a címszereplő Alkésztisz hajlandó magát feláldozni, a szülei sem, akiktől pedig ezt elvárná. A király nagyon elkeseredett, mert szereti feleségét, de a felajánlását elfogadja.
Alkésztisz egyszerűen látja a dolgokat: a férje nélkül nem nagy öröm lenne tovább élnie, így vállalja az áldozatot, bár annyit azért kér, hogy a gyermekei mellé ne vegyen mostohát a király. (Egy fiatal férfitól ez nem annyira jelentéktelenül apró kérés, vegyük észre.)
Mit jelent a szerelem, szeretet? Mire kötelez, és mire nem? Kérheti-e valaki egy másik ember életét áldozatul? Érdemes-e egy ilyen nagyszabású áldozatot elfogadni? Mennyiben célszerű másokhoz igazodni, és mennyire kell ragaszkodni a saját érdekeinkhez? – ilyen ma is érvényes kérdéseket vet fel ez a mai környezetbe helyezett előadás többek között.
Ha nem is élet-halál kérdésekben, de naponta akár többször is válaszút elé kerülünk, és felmerül, hogy saját érdekünkkel szemben vállaljuk-e azt, hogy másokhoz igazodunk inkább, akár csak azért is, mert pillanatnyilag kényelmesebbnek látszik, mint kiállni magunkért vagy elveinkért. Ezek a helyzetek is előbukkanhatnak a nézőben, amikor az Alkésztiszt nézi.
Ugyan a férje életéért a halált is bevállaló nő a címszereplő, de ennek az előadásnak mégis egyértelműen Kárpáti Pál Admétosza a központi alakja, és nekem tegnap leginkább éppen az igazodás kényszeréről szólt.
Ez a király egészen átlagos ember, nem rendkívüli, nem áldozatkész, de nem sanyargatta ok nélkül a szolgálatába kényszerült Apollónt sem, gondol a vendégként érkező Héraklész kényelmére, igyekszik általában is megfelelni a vele szemben támasztott igényeknek. Egy „nem-rossz ember.” A maga módján szereti a feleségét, és ennyire akkor is szeretné, ha az nem lenne ennyire önfeláldozó. De könnyen befolyásolható, nincsenek erős elvei, amelyekre támaszkodhat, így inkább a kompromisszumos megoldásokra hajlik, nem képes egy istennek nemet mondani, akármit is ígért feleségének.
Kárpáti Pál Admétosza éppen a hétköznapisága miatt is közel kerül hozzánk, és csak elkezdjük sajnálni, hogy ebbe a helyzetbe került, hiszen enélkül a megpróbáltatás nélkül nagyjából boldogan élhetett volna, amíg meg nem hal. (És talán az előadás hatására biztosak leszünk abban, hogy jobb a természet rendje szerint meghalni, mint hosszan – örökös lelkiismeretfurdalással élni.) Így is szerethető, nem válik ellenszenvessé, hiába derült ki róla, hogy gyenge ember.
Stork Natasa Alkésztisze szintén hiteles, neki nincsenek kétségei, de áldozatkészsége a látszat ellenére nincs ingyen – Admétosz életben marad ugyan, de a halottnak tett ígérete elvileg egész további életére lekötelezné, és ha ebbe kicsit belegondolunk, akkor a „légy boldog” csak egy frázis marad. Ez sem az igazi önzetlen szeretet.
Ahogy nézzük a párt az előadás végén megállapíthatjuk, hogy így is szétesett az életük, hogy elvileg visszakapták egymást, és ez a látvány szavak nélkül is megrendítő.
Az előadás ugyan elsősorban a házaspárt állítja középpontba, de a leghálásabb szerepei Laboda Kornélnak jutnak, aki Apollón és Héraklész megtestesítője is. Sikerül – a jelmeztervező hathatós közreműködésének köszönhetően is – élesen elválasztani a két, egészen más karakterű istent. Apollón csak röviden van jelen, és leginkább a Halállal folytatott párbeszéde emlékezetes. Koroknai Sándort Thanatoszként nem látjuk hosszan beszélni, de ebben a rövid jelenetben fekete kapucnis pulcsiját fejére húzva nagyon természetes jelenség, és megértjük az ő szempontját is – csak a munkáját végezné. Laboda Kornél Héraklészként van igazán elemében, akiről a rendező is sejteti, amit a görög mitológia alapos tanulmányozása során mi is megtudunk, hogy a hős cselekedeteinek nem túl sok értelme van, sőt akár túlmozgásosnak is tarthatjuk. Bárdolatlan életélvező ez a Héraklész, aki ösztönösen cselekszik, nemigen gondolja át, hogy saját magára vagy másokra milyen hatással vannak tettei, ugyanakkor jószándéka kétségbevonhatatlan, így ő is szerethető figura.
Háda Fruzsina és Laboda Kornél (utóbbi éppen Héraklész)
Sokat elárul róla a tigris ÉS sárkánykígyó rajzokkal tarkított melegítő, amely önmagában is kész telitalálat, de ahogy – póló nélkül, pucér felsőtestét láttatni engedve - viseli a színész, még többet mond. Ilyen korunk hőse, aki királyok sorsát befolyásolja. Nagyon szükségünk van arra a humorra, amely az ő alakjához kapcsolódik elsősorban. (Eredetileg szatírjátékszerepét töltötte be a darab, ezt éppen Héraklész figuráján érezzük.)
Az előadás nagy erénye, hogy a többi, nem főszerepet játszó színésszel is foglalkozott a rendező. A pár gyermekeinek, akiket Kotormán Ábel és Kárpáti Liza játszik nem túl sok mondat jut, de mégis megmarad bennünk, ahogy a gyerekek az asztal alatt labdával játszanak, vagy amikor Alkésztisz lánya haját fésüli, miközben a lány grimaszokat vág, majd később a drámai helyzetben a földre szóródott konfettiket piszkálgatja. Ezek az egészen apró gesztusok mind segítenek abban, hogy érezzük, hogy a hétköznapi életnek mennie kell tovább és ezt semmiféle tragédia nem tudja megállítani. Ugyanerre emlékeztet a Kar tagjaiként Hevesi László és Háda Fruzsina játéka is, akikkel már az előadás előtt találkozunk. Látunk néhány hangsúlyozottan átlagos embert, akik velünk együtt külső szemlélői a történteknek, és az ő életük nyugodt folyását is megakasztja a tragédia, amelyen igyekeznének túllépni.
Ács Eszter
Ács Eszter kivétel, aki a szolgálólány szerepében Euripidésztől kap egy hosszú monológot, és ő az, aki Héraklészt szembesíti azzal, amit vendéglátója elhallgat előle, fontos szereplő eredetileg is. Karcsú, nyúlánk termetével, vörös hajával fekete ruhájában felkelti a figyelmünket, és ő az, aki emlékeztet arra, hogy rendkívüli esemény történt.
Az Ódry Színpad kínálatában van még két további két görög dráma (Bakkhánsnők, Antigoné), amelyeket még nem láttam. Ezek után még egyszer átfésülöm a naptáramat, hogy lehetne még ezeket is beütemezni, mert a Helené és az Alkésztisz egyértelműen kíváncsivá tettek azokra is. Szokol Judittól pedig várom a folytatást.
ps. Az Ódry Színpad honlapján és FB- oldalán Éder Vera többi képe is nézhető, érdemes rákeresni.
