Terveim szerint most a következő időszakban igyekszem sok előadást nézni az Ódry Színpadon, egy sorozat várható, emiatt is számozom be a bejegyzéseket. Nagyon le vagyok itt maradva, ráadásul éppen az egyetemi hallgatók csinálják a legtöbb előadást, amelyeknek igazán a célközönsége is vagyok. Két éve még a 20 vizsgából 17-et láttam is, most inkább nem mondom meg, hol tartok, de aki rendszeresen olvassa a bejegyzéseimet, az tudja, hogy nagyon kevés előadáson voltam itt idén. De majd mostantól…Ebben a hónapban még 7 ajánló következik terveim szerint. Persze „meglepetést az isten sokat ad, és mire várunk, az sose jó el, míg a sosemvártnak utat nyit a sors” – mondom a ma nézett darab záró soraival – egyszerűbben: majd kiderül mi lesz, sosem lehet biztosan semmit tudni.
Karsai György beavatószínházi előadást tart az Ódry Színpadon, amely a maga nemében különleges vállalkozás, bár az egyetem tanárának nem ez az első és egyetlen ilyen projektje, amely görög drámák boncolásával és a nézőkhöz közelítésével foglalkozik.
Nekem viszont ez volt az első alkalom, ahogy valószínűleg az Ódry Padlását megtöltő gimnazistáknak szintén, akik egyértelműen az előadás célközönségét alkották. (Ez azért önmagában is pozitív fejlemény.)
A görög mitológia távol áll a diákoktól, a drámák szövege nehezen befogadható háttérismeretek nélkül, így valóban szükség lehet némi támogatásra, és valószínűleg jobban járt mindenki, hogy nem egyben néztük meg az egész darabot, hanem csak egyes kiemelt részeit, amelyekhez sok magyarázatot kaptunk.
Szokoli Judit rendezte az előadást, és valószínűleg Karsai Györggyel együtt találhatták ki azt, hogy mi az, ami megmutatandó, és mi az, amiről jobb csak beszélni. A görög színházhoz képest lényeges különbség, hogy most három helyett öt színész van, akik közül egy (Hevesi László) a kart is eljátssza, és persze nagyon lényeges, hogy van női színész is, Sztarenki Dóra, aki sosem lehetett volna benne az i.e. V. században semmilyen darabban. (Ezt nem is említi a moderátor, valószínűleg reméli, hogy ezt tényleg mindenki tudja is. Én is remélem, de a helyében mégis megemlíteném, nem vagyok ennyire optimista mégsem.) Az említett Hevesi László mellett Gyulai-Zékány István és Kotormán Ábel is több szerepet jászik, pontosan úgy, ahogy azt a szerző, Euripidész is feltételezte. Zárt jelenetek vannak, jellemzően két szereplővel, néha hárommal. A színészek szerethetőek, üdék és persze fiatalok – alázatosan vetik alá magukat a célnak, a közönség beavatásának. (Nekik biztosan jobb lenne végig játszani egy kerek történetet.)
Az előadáshoz tartozó színlap a történet alaphelyzetét is elmeséli, és felveti az alkotókat leginkább foglalkoztató kérdéseket is, nagyon informatív, és nekem csak egyetlen kifogásom merült fel: ez is csak felsorolásszerűen említi a színészeket, nem a játszott szerepeikkel együtt, pedig akkor sokkal könnyebb lenne az ismeretlen neveket megjegyezni, archoz kötni, márpedig egy átlagnézőre a szereplők jórészt az újdonság erejével hatnak. (Tételezzük fel, hogy Sztarenki Dóra ha nem is korábbi színházi szerepeiből, de legalább a Terápiából ismerős sokaknak. Nekem ő és a Meneláoszt játszó Vizi Dávid voltak a produkció „ismert elemei”, akik már több alkalommal is bizonyítottak, így már „húzónévként” vonzottak be erre az előadásra mindketten.)
Szokoli Judit a körülményekhez (szinte üres színpad, magyarázatokkal megszakított előadás) képest jó helyzetbe hozza a színészeit, nem érezzük, hogy sok lenne a felesleges akció, és a helyváltoztatások is illeszkednek a történethez. Érdekes megoldás, hogy a szerelmi jelenet alatt Karsai Györgyre bízza a szöveg monoton felolvasását, de értjük: jelenleg az értelmünkre akartak hatni, az a cél, hogy megértsük a görög dráma működési mechanizmusát, és így inkább egy szórakoztató poén lesz a 17 éve elszakított pár egymásra találásából. Minden szereplőnek vannak jó jelenetei, nem ez az egyetlen poén az egyébként nem túl vígjátékszerű történetben, és ez is jó. Úgy tűnik, hogy csak jó jelenetek maradtak, a feleslegeket kihúzták előre.
A történet valóban nagyon szokatlan.
Euripidész nyolc drámát írt, amelyben a szokásos „bűnös asszony”-Helené jelenik meg, aki miatt annyi görög meghalt, és ebben az egyben látjuk az „ártatlan Helenét”. Most valaki mondaná, hogy akkor ez jó hír – de nem, ha belegondolunk, akkor talán így még rosszabb a helyzet.
Héra kissé ingerült lett, hogy Párisz nem őt választotta, így egy képmás-Helenét küldött az igazi helyére, akinek pedig pontosan 17 évet kellett gubbasztania Egyiptom földjén „kvázi-fogságban”, és várnia, amíg férje ki nem szabadítja.
A néző ezt meghallva meg is sajnálhatja szegény címszereplőnket, de nem az ő vagy férje személyes sorsa az, ami érdekes, hanem az, hogy ezek szerint a tíz éven át húzódó háborúban annyi görög teljesen értelmetlenül veszett oda. (Nem mintha egy ilyen háborúhoz elég motiváció lehet egy nő elrablása – tenném hozzá, de ez nem korszerű gondolkodás. Értem én, hogy nem lehetett annyiban hagyni…)
Épülhet-e hazugságra az államrend, a jövő? – merül fel a kérdés, és ez ránk van bízva az előadás végén, hogy megválaszoljuk.
Könnyen mondhatjuk, hogy nem, nem szerencsés, miközben tudjuk mi magunk is, hogy nemcsak ie. 412-ben a darab születésének idején, amikor a peloponnészoszi háború dúlt merülhetett fel joggal a kérdés, hogy mire is épül Athén nagysága…
Azért hasonlóképpen elgondolkodtató a magánéleti vonal is: Meneláosz együtt élt valakivel, akit elragadtak mellőle, majd beletett tíz évet, hogy a nőt visszakapja, de nem ismeri fel, hogy ez nem az igazi – teljes hét éven át egyszer sem merül fel benne a kétely, és akkor összesen 17 év eltelte után most azt kell látnia, hogy tévedés áldozata volt végig. Egy ködképpel élt. Nehéz eldönteni, hogy ki van most a darabban a legnehezebb helyzetben.
Még néhány gondolat a színpadi megvalósulásról:
Az előadásban nagyon jól eltaláltnak éreztem a magyarázatok és a játék arányát. Sokat bíztak a képzeletünkre is, egy befőttesüvegnyi kékre festett víz játszotta a Nílust, láttunk egy sírkövet és egy sámlit – nagyjából ennyi kellékkel eljátszható volt a történet. Kicsit bizarr, ámde praktikus megoldás, hogy a menedékként szolgáló sírkő alatt található egy fiók, amelyben Helené a smink-készletét tartja, de egyben kifejezi azt is, hogy ez a hely az otthona, csak itt érezheti magát biztonságban. (Ha belegondolunk, ez is valami, hogy van egy pont, ahol a sértetlensége garantált, és sikerült megúsznia minden inzultust 17 éven át.)
Sírkő Sztarenki Dórával - hátul vasrácsos ajtó - jobb oldalon Karsai György emelvénnyel (Enrique Iglesisas fotója)
Szinte üres a színpad, a hátsó falon elhelyezett vasrácsos ajtó így kiemelt szerepet kap, és jól hat az átvilágítása is. (Díszlettervező: Devich Botond) A jelmeztervező, Magyar Réka kis költségvetéssel dolgozhatott, minden szerephez egy ruha tartozik, van aki félmeztelen (ez önmagában is hatásos), egyedül Helené kap külön ruhát a gyászához is.
Míg a sírkő balra, Karsai György szónoki emelvénye jobbra helyezkedik el, és helyéről fel sem állva teremt kapcsolatot a játszókkal, akik szintén érdeklődve hallgatják a magyarázatokat, és néha még őt is bevonják a játékba. A pultra helyezett homokóra jelzi, hogy a moderátor igyekszik az idővel jól bánni. Nagyjából sikerül is neki, én nem untam el.
A jeleneteket figyelve csak egyet tudunk érteni vele, egyes jelenetek komikusak, mások tragikusak, van benne néhány markáns fordulat, isteni beavatkozás is. Ilyenek a válságidőszak drámaírójának, Euripidésznek a munkássága, már csodás elemek nélkül nem fog tudni happy endet ő sem előállítani. Attól tartok, hogy manapság sem menne neki másként…
Három nap múlva következett az újabb előadás, az ÉDEN.
