2017 januárjának bemutatója volt a Szürke galamb – Tar Sándor regénye alapján -, amelyre azóta is minden hónapban készültem, de valami „kihagyhatatlan egyszeri esemény” miatt a megtekintés mindig bedőlt, pont úgy, mint a Négyeshatos vagy a Bakfitty esetén történt, amelyeket csak több éves csúszással sikerült pótolni. (Ezek után a „Rettegés és ínség”-nek a bemutatóján jártam.) Az éppen egy hónappal korábbi alkalomra volt már jegyem is, tanítványaim végül nélkülem mentek el, mert nem értem időben vissza egy külföldi operalátogatás miatt.
Ami még az eddigi „meg nem tekintés” kapcsán érdekes: néha szoktam kapni ismeretlenektől olyan kérdéseket, hogy miért nem nézem meg ezt, vagy azt a darabot, melyet a levélíró már látott, és utólag kíváncsi lenne az én véleményemre is. Eddig még egyetlen előadás iránt sem érdeklődtek ennyien, a bemutató után néhány héten belül több hasonló megkeresés is érkezett hozzám Szürke galamb-témában.
Lovas Dániel, Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Nagypál Gábor, Pallagi Melitta
A tanítványaimnak nem mondtam semmit az előadásról a megtekintés előtt, csak azt, hogy több kritikai portálon is a tavalyi top tízbe sorolták. Utólag, ami visszajelzést kaptam tőlük, hasonlóan lelkes hangvételű volt, mindössze ezen a február 4-i előadáson mellettük ülő egy-egy néző zavarta őket, illetve a nézőtér mögötti ajtónak a nyitva tartása (beszűrődő zaj) volt az, ami rontott az élményen. Még annyi pechjük is volt, hogy egy idegen nő elmesélte nekik a második rész történetét a szünetben, nyilván csupa jószándékból.
A diákok beszámolóiból egyértelműen kitűnik, hogy még két egymás mellett ülő, azonos korú, egy osztályba járó fiú is nagyon másként látja ugyanazt az előadást. Amikor több ilyet olvasok, az még inkább megerősíti, hogy egy véleményből semmiképp nem lehet egy előadást megítélni, egy ember csak magát képviseli, amikor egy előadásról ír.
Még mindig a tanítványaim megállapításainál maradva: volt aki szerint pont jó, hogy kevés díszlet volt, mások szerint jó lett volna „rendes”. Van, akinek a hely nagyon tetszett, mert kicsi volt, közel voltak a színészek, míg mások szerint ez a történet igazából nagyszínpadra lett volna ideális, és jobb körülményeket kívánt a játszóknak. Horváth Csaba rendező mozgásainak a megítélése már erősen vegyes volt, többek szerették, de nem érezték a történethez kapcsolódónak, míg volt, akinek az akrobatika kifejezetten megemelte az előadás értékét.
Amiben viszont mind egyet tudtak érteni: az élő zene nagyon jól szolgálta az előadást, Spilák Lajos lenyűgözte őket zenészként is, az előadáson belüli OST-WEST rádió műsorvezetőjeként, aki még a betelefonálók hangját is utánozta, és színészként is. Azon (a korábbi Stúdió K-val kapcsolatos fogalmazások után) már nem csodálkoztam, hogy Nagypál Gábor ismét megkapta a szokásos szuperlatívuszokat – fantasztikus, zseniális az alkoholista hadnagy szerepében. Szerették a krimiszerű, „noir” történetet, azt, hogy akciófilmre emlékeztette őket. Szerették a cigarettadoboz nejlon csomagolásának felhasználását adóvevőként, ötletesnek tartották ezt is, akárcsak a kabátok színészt helyettesítő szerepét.
Kihallgatás - főszerepben a díler (a piros kabát) - Homonnai Katalin, Sipos György, Lovas Dániel
(A Stúdio K-nak mindig erőssége volt a bábok hasznosítása az előadásaiban, és most is élénkíti az előadást, ahogy egyes tárgyak megelevenednek.) Már megfogta őket az előadás elején a díler (egy kabát) kihallgatása egy rendőrtiszt által, akit Sipos György játszott. (Néha házmesterré is átalakult
Összességében is szerették a színészeket, megfogta őket a sok, villámsebesen végrehajtott váltás, amikor csak egy-egy ruhadarab cseréje jelezte, hogy egy másik szerepbe léptek át, és élvezték a szerepkettőzéseknél azt is, hogy láthatták egy előadáson belül, hogy mennyire más is lehet ugyanaz a színész. Érdekesnek találták Spilák Lajos narrációit is, és Lovas Dánieléit is, aki szükség szerint, egy mozdulattal átalakult „nyúlszájúvá”.
Élvezték, hogy sokat nevethettek az előadáson, és mindenkinek ott volt a végső konklúzió, hogy ez most jobb volt az általuk megszokott élményeknél.
Amit a fentiekben felsoroltam, valóban az előadás legfontosabb mozzanataira utalnak.
A krimiszerű történetet, amely a rendszerváltás után nem sokkal játszódik, nem fogom elmesélni, nemcsak azért, mert elég szövevényes, sokszereplős, de van benne számos érdekes fordulat, és az élmény része az is, ahogy ezek követik egymást. Tar Sándor azonos című regényéből Mikó Csaba írta színpadra, és a szöveg működik színdarabként. Nem szoktam szeretni, ha narráció van az előadásokban, de ehhez épp illett. A műben erősen megjelenik a kisvárosi hangulat is, és a társadalomkritikai él sem mellékes, bár nézőfüggő, hogy ezzel ki mennyire foglalkozik.
Horváth Csaba „fizikai színháza”, rendezői megoldásai most is a helyhez illőnek tűnik, és egyébként is az ilyen színházi előadásokhoz vonzódom, „az üres színpad+kevés kellék+jó színészek” kombinációhoz, még akkor is, ha tudom, hogy számos esetben a forráshiány mozgatja az alkotói kreativitást.
Jól tagolták az előadást Spilák Lajos helyváltoztatásai, aki sokféle hangszert (dob, szájharmonika, citera) felhalmozott maga előtt egy gördülő emelvényen, és néha bravúrosan többet is egyszerre használ. A zene nemcsak színesíti az előadást, de dramaturgiai funkciója is van.
Benedek Mari jelmezei alapján önmagában is kifejezően bemutatják a szereplőket, a zizegős nejlon melegítők kellően giccsesek, a színek és a mintázatok ütik egymást. Díszlet és tervező sincs, viszont a világítás (Eőry Zoltán munkája) szintén lényeges szerepet játszott abban, hogy ne legyen mégsem hiányérzetünk.
Autózás - két rendőr - Nagypál Gábor és Homonnai Katalin
Ami nagyon szerethető most is, és a Stúdió K minden előadásában ugyancsak: a színészek csapatmunkája. Érezhető, hogy nagyon összeforrott a társulat, és együtt is, külön is jól érvényesülnek a színészek. Látjuk a jól kiépített kapcsolatokat, nagyon erősek a párbeszédek – gondolok itt első sorban a Nyakó Júlia által játszott ezredes és Nagypál Gábor hadnagyának kettőseire, illetve az utóbbi közös jeleneteire Homonnai Katalinnal, aki elvileg a segítségére kirendelt „szintén rendőr”, de éppígy hat Horkay Barnabás és Pallagi Melitta is szerelmespárként – nagyon erősen érződik a kettejük közötti elköteleződés. Horkay Barnabás persze ahogy eddig, most is imponál nekünk, ahogy mozog és fel-felugrál a falakra, rendkívüli rugalmassága azt is eszünkbe juttathatja, hogy színházban minden lehetséges, és ha ez így van, nem kizárt, hogy az életben is.
Az előadást nézve csak egyetlen momentum van, aminek nagyon nem lehet örülni: mindössze havonta egyszer megy, azaz a színészeknek őrült energiákat kell minden előadásba beletenni, hogy felelevenítsék. Nagyon elkeserítő a gondolat, hogy egy ennyire jól megcsinált, minőségi és szakmai körökben el is ismert előadást nem lehet legalább kéthetente műsorra tűzni. Nincs elég forrás a marketingre. Meggyőződésem, ha erről az emberek tudnának, kíváncsiak lennének rá.
ps.1. Az előadásról még tavaly áprilisban készült egy ennél sokkal jobb és részletesebb szöveg - elemző kritika olvasható a Két lámpás blogon, akinek ez az ajánló kedvet csinált, további információkhoz juthat náluk.
ps.2. A fotók a Súdió K Színház számára készültek, az előadás oldalán továbbiak is megnézhetőek.
