Ezen a márciusi estén nem volt nehéz Márton partjelző helyébe képzelni magamat, mert én is piszkosul fáztam egész nap, és nem most volt a legkönnyebb a „csak gyalog mindenhova” szisztémámat tartani. A nap folyamán majdnem három óra mászkálás jött össze, amelyet ezúttal Haydn „Évszakok” oratóriuma tett elviselhetővé. (Ha valaki nem ismeri, akkor hallgassa meg a nyitányt legalább, az felér egy energiabombával.) A napom fénypontja kétségtelenül a Pinceszínház esti főpróbája volt.
A Márton partjelző ősbemutatója 1998 májusában volt a Merlinben, címszerepben Jordán Tamással, és mivel az évekig ment, talán sokan is lesznek, akik erre emlékeznek. Pesten más azóta sem vette elő a darabot az elmúlt húsz évben, talán túl jól sikerült ahhoz, hogy valakiben ez felmerülhetett volna, bár lennének további karizmatikus férfiszínészek a szerepre. (Közben viszont volt egy-egy bemutatója Debrecenben és Szatmárnémetiben.) Én egyszer, ezt a merlines előadást láttam 1998. november 12-én, még Kamondi Zoltán rendezőasszisztenseként akkor, amikor azt is hittem, hogy tartósan az is maradok...
Ez az emlék azért is jutott az eszembe, mert a mi előadásunkkal, a Candide-dal párhuzamosan próbált a Thália másik stúdiójában Kiss Csaba egy krimit, mégpedig Györgyi Anna főszereplésével (A postás mindig kétszer csenget), és történetesen ők ketten is ugyanezt a Márton partjelzőt nézték, éppen mögöttem ülve úgy a negyedik sor jobb szélén, egy talán hetven százalékosra töltött nézőtéren.
Mivel ez egy blogbejegyzés, nem kritika, megbírja a személyes vonatkozásokat is egy pontig – nekem ezek az emlékfoszlányok is hozzátartoznak a darabhoz, ugyanúgy, mint Jordán Tamás és nem mellékesen Meszléry Judit alakítása, akikre élesen emlékszem.
Az emlékezés gesztusa egyébként ezúttal nem is darabidegen, mivel a mű alcíme is ez: „kocsmaemlékezés egy részben”, a címszereplő Márton pedig – ahogy a szövegből kiderül – 33 éve mást sem tesz, elhunyt feleségére gondol vissza, akihez ellentmondásos kapcsolat fűzte. A feleségénél úgy tűnik, hogy csak a foci érdekelte jobban, és szinte mellékesen azt is megtudjuk – még a darab első perceiben -, hogy egyébként pedig őszintén és szorgalmasan írta éveken át a jelentéseit a belügy számára.
Kiss Csaba rendező (Dobák Lívia dramaturg segítségével) nem tereli el felesleges pótcselekvésekkel a hangsúlyt a címszereplőről és a beszélgetései lesznek érdekesek számunkra. Tóth Zoltán nem látszik 78 évesnek, ereje teljében lévő férfit látunk, akinek elhisszük még azt is, hogy a Nyugati Pályaudvar tetejére is felmászik tévedésből. Az előadás a nézőtéren kezdődik, a helyszín a Pinceszínház kis terében is megidéződik – jó megoldás, hogy a színpad hátsó falára kifeszített vászonra lehet vetíteni.
Színészközpontú előadás ez, amelyet támogat Szakács Ferenc egyszerű díszlete, amely megfelelően jelzi, hogy a háttérben zajló események csupán emlékek – a tárgyaknak csak a körvonalát látjuk. Ez nem tűnik tucat megoldásnak, leleményes és praktikus, a színház lehetőségeihez alkalmazkodó. A fekete-fehér háttérhez képest igazán valóságosnak tűnik a kocsmapult, amelynél folyik évek óta a két haver beszélgetése.
Tóth Zoltán és Kaszás Gergő már A Gézagyerekben, amely az idei évad egyik legjobb élménye volt számomra, kipróbálták egymást partnerként, jól kiegészítették egymást, és így annyira nem csodálkozhatunk, hogy a „győztes csapaton ne változtass” elv szerint most ismét rájuk építenek, és most még fokozottabban. Már most a főpróbán érződött, hogy van valódi kapcsolat a két szereplő között, évek óta beszélnek el egymás mellett, egészen úgy, ahogy ez a hétköznapokban is történik, barátok között. Mindkettejüknek megvan a maga baja, amelyet a másik pontosan ismer, és amelyen nem tudnak túllépni, de valamit mégis segít az, ha néhány hosszúlépés mellett beszélnek róla, ha megoldást nem is hozhat, de a fájdalmat a kibeszélés tagadhatatlanul tompítja.
A feleség, akiről Márton szeretne is beszélni, meg nem is, akit jó lenne felejteni, de nem lehet, Juhász Réka alakjában jelenik meg. Vannak még emlékképeim Meszléry Juditról is, így az a halvány benyomásom, mintha ez a figura kevésbé lenne kegyetlen, mint amilyennek Márton bemutatja, inkább csak a személyes hiányérzet jön át az alakításán. Az asszonynak is ott a saját problémája, amelynek a súlyosságát Márton nem is ismeri fel, és emiatt nem csoda, ha segíteni sem tud. A tehetetlenség érzete a legerősebb bennünk, ahogy figyeljük az eleve a múltban lezajlott eseményeket, amelyeken már nem lehet változtatni.
Ahogy néztem a szereplőket, az jutott ismét eszembe, hogy ez az előadás elsősorban nem korrajz, nem társadalomkritika, bár tagadhatatlanul benne van a XX. században vergődő kisember kiszolgáltatottsága, hanem az emberi együttélés legnagyobb problémáiról szól. Nem lehet egy másik emberhez igazán kapcsolódni, a legtöbb ami létrejöhet ez az egymás mellett kesergés lehet, és egymás békés elviselése.
Tóth Zoltán, Kocsó Gábor, Kaszás Gergő
Kocsó Gábor a negyedik színész, aki egy nappal korábban jutott eszembe a Stúdió K „Rettegés és ínség a Harmadik birodalomban” című előadása közben. Azt először szintén 20 éve láttam – még a Radnótiban – és abból a Zsótér-rendezésből élesen megmaradt Kocsó Gábor is. Rajta egyáltalán nem látom az öregedés nyomait, ő és a 78 rendkívül messze vannak egymástól. Ő játssza a hirtelen előkerülő volt osztálytársat, akinek izgalmas, színes élet adatott sok utazással – neki Újpest után San Diego is -, jó kontraszt, de rajta is megérezzük, hogy semmivel nincs kevésbé egyedül, mint Márton. A magánytól ugyan ebben a történetben leginkább Márton partjelző fázik, de elég intenzíven ahhoz, hogy mi is érzékeljük a súlyát.
Az, hogy egyik férfiszínésznek sem hittem el a feltűntetett életkorát, nem zavart meg az előadás élvezetében, amely lényegében egy másfél órás – meg-megszakított – beszélgetés. Szeretem, amikor minimális kellékkel-díszlettel csak a színész érvényesül, és önmagában már a címszereplő is van olyan érdekes, hogy miatta valaki megnézze a darabot, örültem, hogy ez a nagyon neki való szerep nem ment el Tóth Zoltán mellett. Jó az is, hogy ismét látható a Márton partjelző, és kívánok neki hasonlóan hosszú életutat, mint amilyen az első bemutatónak jutott.
ps. A Pinceszínház facebook oldaláról származnak a fotók, köszönet érte. Érdemes a többit is megnézni.
