Várakozáson felül jól sikerült este volt ez a mai premier a Karinthyban – már csak azért is, mert eddig minden Rejtő Jenő adaptációban csalódtam, így most túl sokat a színlapon felsorolt remek színészi gárda ellenére sem mertem remélni. Az előadásban szerencsére el is hangzik a felhívás, hogy Rejtő könyveit kell olvasni – és ez az előadás arra kiválóan alkalmas is, hogy valaki a hatására újabb lendületet vegyen: ténylegesen kedvet csinál a szerzőhöz.
Vilmával mentünk, akinek a múlt heti Kékszakáll-élmény után ez is alapvetően tetszett, sokat nevetett, viszont az előadáson megjelent ismerőseim egészen széles skálán értékelték a látottakat, a borzalmastól az egészen zseniálisig mindent mondtak rá azok, akikkel utána beszéltem.
Ugyan számomra eddig is világos volt, hogy nincs egyetlen igaz és mérvadó vélemény, amelyhez igazodva mindenki dönteni képes, a néző előélményei, ízlése és állapota rendkívül meghatározó, így minősítés helyett néhány tény ismertetésére van szükség mindössze ahhoz, hogy valaki többé-kevésbé ráérezhessen, hogy most ez az előadás neki való-e vagy sem, ha eredendően nem vált kíváncsivá a játszókra a színlapot elolvasva.
Már a színpadkép is sokat mond: le van csupaszítva egészen a színpad, csak néhány ajtót-lépcsőt tehettek be (kivitelező: Major Attila), és ennek megfelelően a színlap díszlettervezőt nem is említ, csak jelmeztervezőt, Pirityi Emesét, akinek a ruhái így jobban dominálnak a fekete háttér előtt, ahogy ez független előadásoknál szokásos. Ilyennek sosem láthattam a Karinthy színpadát, érdekes volt - de nekem persze ez a nem látványra, hanem színészre épülő koncepció mindig bejön, biztosan a célközönsége vagyok azoknak az előadásoknak, amelyek ezzel a szemlélettel dolgoznak. A héten a Stúdió K és a Pinceszínház után immár harmadszor voltam egymás után ilyen jellegű előadáson, és még holnap is nézek két hasonlót. Nekem nem hiányzik a több díszlet, de akinek igen, az jobb, ha már előre tudja, hogy mire számíthat.
Marton Róbert - Kovács Krisztián
A Karinthy Színház az előadáshoz a helyszínt, illetve Marton Róbertet adja hozzá – akiről már most kiemelem, hogy nagyszerűen épült be a nézőművészetis színészek első osztályú csapatába, akiket remélhetőleg a színház törzsközönsége meg is fog szeretni és általuk el is fogadja majd ezt a másféle játékstílust is.Remélem, hogy a koprodukció ténye miatt mind a Karinthy, mind a Nézőművészeti KFT. törzsközönsége találkozni akar majd az előadással, nem pusztán a két nézőtábor közös metszetébe tartozók lesznek rá kíváncsiak. (Ismerek néhány embert, akik rendszeresen beütemezik a Szkénét és a Karinthyt is a színházi programjukba, de ezek együtt kevesen vannak ahhoz, hogy hosszú sorozat jöhessen létre,)
Valószínűleg a két színházi műhely együttműködésének távlatait épp ez fogja meghatározni, hogy a nézők miként fognak erre a különleges helyzetre reagálni, reméljük a legjobbakat.
A kb. kilencven perces előadás alapja egy olyan történet, amely két síkon fut. Melósok építik a Rejtő Jenő Múzeumot, és egyikük a szerző egyik könyvét olvassa, amelyből ismert szereplőkkel egy párhuzamos akciót is megelevenedni látunk. „A nyomokban Rejtő Jenőt tartalmaz” – alkalmas kitétel, mert szerencsére nem egy az egyben követ egy regényt, viszont a szerző világát valóban megidézi, áttételekkel, zenés betétekkel megtámogatva. A közönség benyomásaim szerint nagyon szerette ezt a két síkon futó előadást, a vicceket és a zenés betéteket pedig még inkább. A magam részéről nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem pusztán egy Rejtő-imitációt fogunk látni, és szerencsére ez szinte azonnal kiderül az előadás elején.
Ahogy a Szkénében nemrég látott M/Ámorban is ott van a történetbe rejtett társadalomkritika, úgy a melósok vékony kis sztorijában is megjelenik ez (nincsenek bejelentve, becsapják őket – ők viszont nem dolgoznak – megszokott klisékből épül fel ez a szál, de a nagyon jó színészek által egészen eleven lesz). A néző nemcsak a valóságra akar ráismerni, de erős vágy van benne a szórakozásra is, és az alkotók ezt felismerve, hagyják, hogy jól érezzük magunkat. Sok a poén, tényleg sokat lehet nevetni - még akár azon is, ahogy öt melós egymás mellett reggelizik.
Nekem mindig tetszik, ha egy színész hangszeren is tud játszani, netán még énekel is, így feltétlenül kiemelendő, hogy Marton Róbert zongorázik és énekel, Molnár Gusztáv szintén énekelt, a dalszövegek átírása-megírása is hozzájuk fűződik, de a többiek is egyszer-egyszer dalra fakadtak. (Aki a Szkénében az EztRádot látta, és szerette, annak ez is biztosan tetszene, nem is kétséges.)
Az előadáshoz nincs szerző megjelölve, így a szöveg nagyrészt Gyulay Eszter dramaturgtól és a rendező Scherer Pétertől származhat, akik improvizációkat is rögzíthettek, és így állt össze ez az újabb közös fejlesztésű darab. Ne felejtődjön el Thuróczy Gergely, aki Rejtő-szakértőként ezt a munkát is támogatta, és érzem, hogy egy igazi Rejtő Jenő Múzeum kialakításában is benne lenne. (Nem zárnám ki, hogy ebből lehetne is valami, Rejtő nem lett sosem kötelező olvasmány, de mégis tömeges az érdeklődés iránta.)
Ugyan olyan nézőkkel is beszéltem, akiket az elhangzott káromkodások kiütöttek – a 16-os karika ennek szól, VANNAK benne csúnya szavak, ha nem is minden jelenetben, de akit a színpadi káromkodás nagyon idegesít, annak mást kell választania a repertoárról, de még ők is elismerték a számomra kétségbevonhatatlan tényt: csoda jó színészekkel készült el ez a produkció.
Kovács Krisztián és Pápai Rómeó
Pápai Rómeó az egyetlen színész, akit még sose láttam és egészen új színt jelentett számomra az előadásban. Kulcsszereplő, bírja a terhelést és mindkét szerepében elhihető. Saját nevét használják, a Rómeóval lehet is poénkodni, és még a tapsrendben is beszóltak neki a közönség soraiból.
Banovits Vivianne, aki leginkább a Thália Színház előadásaiban nézhető mostanában előnyös helyzetben van: egyetlen nőként léphet fel a történet mindkét síkján, mindkétszer főnökként. Szerencsés az ő esetében is az, hogy a két figura jelentősen eltérő pozícióban van, bár a főhősünk szemszögéből ez egyik esetben sem jelent jót.
Marton Róbert több karinthys előadásban is játszik, és most egy simlis építésvezetőt kapott illetve ennek megfelelően a párhuzamos történetben ő lett a „Nagy Bivaly”. Szerencsés neki is, másoknak is ez a kettősség, a hierarchiának szinte a tetején lévő személyt formálhat meg mindkét esetben, de más hangsúlyokkal – a második esetben karikírozva.
Molnár Gusztáv
Molnár Gusztávról most is megállapítottam, hogy mennyire alkalmas lenne táncoskomikusnak is, Fülig Jimmy és egy melós a bandából – mindkét szerepe jól megjegyezhetővé teszi azoknak is, akik még sosem látták játszani. Jó bemondásaiért hálásak vagyunk, nagy pillanatairól szerencsére elég sok jó fotó is készült, így ezek részletes taglalásába most nem próbálok nyilvánosan is belefulladni.
Scherer Péter
Scherer Péter jól ismeri a színészeit, jól hasznosítja a színészek testmagasságából adódó különbségeket is– önmagában poén lesz még abból is, hogy kit ki mellé állít. Magára Piszkos Fredet osztja, aki alig jelenik meg néha, és így már csak emiatt is szerencsés ez a megoldás.
Kovács Krisztián most is alkatának megfelelően egy izgága melós, aki folyton beszél, mindig intézkedik – jól kiegészítik egymást Katona Lászlóval most is, aki persze most is az előadás egyik alapembere, gitározik és énekel is.
Katona László - Molnár Gusztáv
Ami igazán jó ebben az előadásban: valóban mindenki egyformán fontos, csapatmunkát látunk, senkire nem mondhatjuk, hogy mellékszereplő - ebből a szempontból is beleillik a többi nézőművészetis előadás közé.
(Van még egy szereplő, aki csak egy jelenet erejéig lép színre az előadás végén, egészen röviden – neki nagyon megörültünk, de mivel a nyomtatott színlapon nincs kiírva a neve, én nem árulom el, de persze aki ismeri a Nézőművészeti KFT társulatát, akkor nem fog nehezére esni, hogy ennyiből is tudja, hogy ugyan ki lehet ez a színész, akire jellemzően rá szokott épülni az egész előadás. Ezúttal kis szerepet játszott, finom eleganciával, visszafogottan, és hagyta a fiatal kollégát érvényesülni. A színház facebook oldalán sok fotót kitett, azok közül válogattam én is, hogy az ajánlót színesebbé tegyem, akit nagyon érdekel, hogy ki ez a meglepetés, rákereshet.)
Az előadás során nem készül el a Rejtő Jenő Múzeum – nincs is ilyen, így az emberben mellékágon felmerül a kérdés, hogy pedig jó lenne -, de így is lesz egy kellemes másfél óránk, és valószínűleg sokaknak az is eszébe jut, hogy ezt-azt újra kellene olvasni. Már csak emiatt is jó, hogy az előadás elkészült. Várjuk a folytatást - két hét múlva új bemutató következik a Karinthyban...
ps. A fotókat a Karinthy Színház facebook-oldaláról töltöttem le.
