Tegnap két Orlai-előadást is néztem, és a második (Tagadj, tagadj, tagadj) szövegében megragadott az edző mondata, valahogy így: „az embereknek vagy tündérmese, vagy vérdráma kell”. Ez igaznak tűnik, és míg az a másik előadás inkább a vérdráma-kategóriába illett, a Vőlegény egyértelműen tündérmese, legalábbis azzá akarna válni a végére. (A Szentendrei Teátrummal közösen készült, a nyáron ez volt az egyik olyan előadás, amelyiket megnéztem volna, de nem sikerült.)
Novák Eszter pályája legelejétől szívesen rendezett Szép Ernőt és kortársait, nekem egy bizonyos Patikáról is vannak szép emlékeim, de nem az volt az egyetlen polgári színmű, amely a boldog békeidők Magyarországán játszódik és Novák Eszter-rendezés. (Ott van pl. Barta Lajostól a Szerelem, én azt szoktam rendszeresen keverni a Vőlegénnyel, legalábbis hajlamos vagyok rá...)
A Vőlegényt 1922-ben írta a szerző, amikor már az előadás nézői átélték Trianont, át a világháborút, így egészen más színben tűnt fel a háború előtti korszak, amikor a katonaszabadítás problémája még nem tűnt húsbavágónak, amikor a kispolgári réteg ugyan valóban el volt foglalva anyagi problémái megoldásával, de legalább az életét még nem érezte közvetlenül fenyegetve.
A történet játszható nosztalgikus színekkel, akár szórakoztatóan is, de ebben az előadásban végig érezzük Valcz Gábor málló tapétáinak, szedett-vedett ócska bútorainak köszönhetően, hogy túlságosan is nyomasztó a szegénység, nem lehet ezt egy óra alatt kozmetikázni – ha nem veszi észre a vőlegényjelölt, hogy nem gazdag úri házhoz ment vendégségbe, csak azért lehet, mert saját magát is be akarja csapni, hinni akar a felemelkedés lehetőségében. (A második felvonás fogorvosi rendelője is hasonló benyomást tesz ránk...)
Az első felvonásban egy szinte túlságosan is kidolgozott környezetrajzot kapunk a lányos ház viszonyairól, bár percek alatt világossá válik számunkra, hogy keményen dolgozó és élősködő családtagok összessége ez a kis közösség, akik nem jutnak sehogy sem ötről a hatra. Három ember dolgozik, egy még tanul, és hárman nem csinálnak semmit – ez a mérleg. Pénz kellene mindenáron, és már az is könnyebbség lenne, ha Kornélt, a család elkényeztetett kedvencét, férjhez adnák.
Kovács Patrícia megformálásában határozott, szerelemvágyó idősödő lány ez a Kornél, aki nem keveset csalódott már, de még mindig van olyan naiv, hogy nem a pénzre vágyik, hanem a boldogságra – bár hozomány nélkül úgy néz ki, hogy ez elérhetetlen lesz számára.
Az előadásban a második és a harmadik felvonást egyben játsszák, nyilván azért, mert így is majdnem három órán át tart a színházi élmény, és az alkotók gondoltak arra, hogy a nézők még kényelmesen hazajussanak. Kicsit sajnáltam ezt az egyébként praktikus összevonást, még talán az első felvonásból is sokkal érdemesebb lett volna húzni, hogy markánsan elkülönülhessen ez az utolsó két rész.
Amíg az első az álmodozásról, az esetleg megvalósuló jó partiról szól, a második felvonás a szembenézésé, amelyben eloszlanak az illúziók, kiderül fehéren-feketén, hogy a vágyott vőlegény, Fox Rudi, nemhogy nem jól menő fogorvos, de még fogtechnikusként sincsenek kliensei, kizárólag a pénzért udvarolt, és neki is ez a sokadik kísérlete a nősülésre.
Szabó Kimmel Tamás tökéletes vonzó szélhámosnak, elhisszük azt is, hogy egy naiv lány megszédült a hatása alatt, és ha realista műről lenne szó, akkor kettőjük kitárulkozó jelenete után legjobb lenne, ha elköszönnének egymástól és mindenki keresné tovább a boldogulást, ahogy tudja a saját szegényes világában napról napra vergődve. De közbeszól a szerelem, amely nagyonis valódi, akár csak a szegénység...
A színdarab írója viszont beveti magát, és akármilyen valószínűtlen, a darab utolsó harmadában előáll néhány váratlan fordulattal, amelyek mindegyike egészen valószínűtlen, de ha fogcsikorgatva is, összehoz nekünk egy happy endet, amelyről végig érezzük, hogy kegyes csalás. Nézőfüggő, hogy elhiszi-e ezt valaki, vagy sem, bennem erősebb volt a szomorúság érzete, mert a játszókat nézve annyira igaz volt az, amit a szobalány mondott: „ezek itt mind boldogtalanok” – azok is, akik ingyenélő alkatúak, és azok is, akik minden pillanatot munkával töltenek. A „mindenkinek pénz kell” állítás lehetne a darab kulcsmondata is, a pénz szerzés körül forog az előadás, amely aktuálissá is teheti a darabot, hiszen a mai világ talán még fokozottabban így működik.
Az előadás ezt nem tompítja le, kevesen fognak elandalodva távozni, előttem például leginkább a koszos tapéta képe lebeg még mindig....
A Belvárosi Színház nézői között valószínűleg nagyon kevesen lehetnek a napról napra vegetáló emberek, akik rendszerint erős pénzzavarba kerülnek a hónap vége felé, a szegény emberek nemigen jutnak el oda, hogy vegyenek egy színházjegyet. A kultúrafogyasztás minden szinten luxus, talán még az interneten keresztül elérhető zene és film az, ami valóban elérhető a széles tömegeknek is. Akik meg járnak előadásokra, azok talán elsősorban nem más emberek egzisztenciális nehézségein, hanem azokon a felvázolt emberi viszonyokon rendülnek meg igazán, amelyek akár az ő életükben is előfordulhatnak.
A Vőlegényben a pénz hiánya szorosan összefonódik a párkapcsolati problémákkal, és a különféle emberi sorsok megmutatása nagy lehetőség a színészeknek, mi pedig élvezzük a játékukat.
A két főszereplő második felvonásbeli nagyjelenete az, amely miatt leginkább érdemes az előadást megnézni. Ezen a szombaton jól működött „a héja-nász”, öröm volt nézni Kovács Patríciát és Szabó Kimmel Tamást. Milyen kár, hogy annyi a történet világában felvázolt zavaró tényező, hogy valóban nagy naivitás, fantázia és nem kis elszántság kell ahhoz, hogy valaki őket elképzelje úgy, hogy utána egész életüket együtt, zavartalan boldogságban töltötték. Kutyából nem lesz szalonna, tudjuk - bármennyire is szeretnénk abban hinni, hogy lehet.
A legjobb esetben hasonló sorsra jutottak, mint Kornél szülei, akik szintén könnyelmű, munkátlan embereknek tűnnek, de valami szeretetkapcsolat csak megmaradt bennük egymás iránt. Takács Kati és Gazsó György viszonya talán az előadás legidealisztikusabb pontja, sokkal reálisabb volna, ha a sok éves nélkülözés és bizonytalanság hatására már rég meggyűlölték volna egymást. De ez Szép Ernő-darab, aki nem akar minden reményt elvenni a nézőtől… Gazsó György alakítása éppen olyan, amilyet várnék tőle, miután vagy 25 éve nézem a Radnótiban, meglepetést nem rejt, emlékeztet a tavalyi nagyon jó Buborékok-élményre is, amelyben hasonló bohém gentleman, aki képtelen a családját eltartani. A kedvenc jelenetem az, amelyben a családfőnek számító lánya, Mariska rendbe szedi és kioktatja, majd útjára küldi, hogy időben érjen haza a munkahelyéről, hogy a Vőlegényre jó benyomást tegyen. Mariska szerepében Tóth Ildikó ugyancsak a lehető legjobb választás a szerepre. Láttam már Kornélnak, ahogy Takács Katit is láttam már Mariskának… Egy hosszú pálya minden szerep kipróbálására lehetőséget ad előbb-utóbb.
(Ha már itt tartunk, hogy kik játszottak korábban is Vőlegényt, megemlíthető, hogy Kovács Patrícia Miskolcon 2008-ban már volt Kornél, nem ez az első találkozása a szereppel.)
A további szereplők (Fillár István, Gecse Noémi, Szabó Irén) is nagyon jól beillenek az összképbe, nagyon szerettem, amint a Zoli-fiút játszó színész, (akit korábban nemigen láttam, és mivel sem a színlapon, sem a honlapon nincsenek szerepek párosítva a nevekhez, vagy Hevesi László vagy Madácsi István lehet), áhítattal hallgatja a gramofonon az opera-részletet, egészen átszellemül, kilép ebből a kisszerű közegből, majd igazán elkeseredik, amikor a zenét leállítják. Novák Eszter rendezésében sok ilyen apró részlet van, jó nézni, ahogy az egyes szereplők a tárgyakhoz is egyénítetten viszonyulnak, sokat kifejez.
Mielőtt még valóban eposz lenne az ajánlóból, még egy embert említek meg, aki szintén beletartozik az Orlai által kiválasztott 12 színészbe. László Lili még végzős egyetemista, tavaly sokszor láttam nagyon jónak Orlai-előadásban is, az egyetemen is, most pedig Nyíregyházára megy gyakorlatra. (Emiatt két kis szerepét kettőzik,a még szintén e.h. Ladányi Júlia lesz a váltótársa.) Ugyan nem nagy szerep a kölcsönzött szobalányé, de igazán leköt minket játéka. Kívülállóként csodálkozik rá a Csuszik-család viszonyaira, szegénységére, néha rá-rákacsint a fiatal fiukra – tele van élettel. A második részben Fox Rudi táncoslány-barátnőjét játssza, egy nem kicsit közönséges figurát, akinek komoly szerepe lesz abban, hogy Kornél öntudatra ébredjen és cselekvésre szánja el magát.
A héten megnézett három Orlai-produkcióból ez volt az, amelyiknél engem a darab is vonzott, nemcsak a szereposztás. Aki egyáltalán nem ismeri a szerzőt, de szereti a két világháború közötti polgári drámák miliőjét, azok jól fognak járni a megtekintéssel, nem is beszélve azokról, akik az előadás akármelyik szereplőjét különösen kedvelik.
Ezek után pedig hozzáfogok a Kételyről szóló bejegyzésem befejezésének is, amely az Orlai produkció első bemutatója volt a héten.
