Ha azt mondom, hogy ma este színházban voltam, ez a hír nem fogja felrobbantani az internetet, bár némi megütközést kelthet azokban, akik a héten párszor elolvasták, hogy milyen hangulatban készülök az óriási üzemszünetre. Igen, az életben vannak deus ex machinák és így ma délután ötkor - mivel a fiamat meghívták a Balatonra korcsolyázni, én meg kis irigységgel, de elengedtem - szabaddá vált az estém. Nyilván ez esetben a leglogikusabb lett volna visszaállítani az eredetileg betervezett programomat és elmenni az Operaház premierjére, de már hetekkel ezelőtt lemondtam erről, és most már egy másik időpontra álltam be, és így egy kósza tervemnek engedtem szabad utat. Néha kipróbálom, milyen is az, amikor nem a rám jellemző úton haladok, nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Én élveztem ezt a kilengést, de persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy közben nem jutott eszembe, hogy mi történhet a párhuzamosan futó másik előadáson, különösen azért, mert e darab helyszíne is egy Operaház volt.
Nem szeretem a musicaleket (néhány kivétellel), így nemigen fordulok meg a Madách Színházban sem. A mostani látogatás apropója sem maga a darab volt, amely 2003. május 30. óta van műsoron és még soha nem jutott eszembe, hogy meg kellene nézni. Most viszont a Facebookon az egyik szereplő, Szerekován János operaénekes kiposztolta, hogy sorozatos megbetegedések miatt az összes Fantomban énekel, és ez most három nap alatt öt előadást jelent, gondolkodóba estem. Az énekest eddig több szerepben is néztem, legutóbb A karmelitákban, és feltétlenül figyelemreméltó színészi ÉS énekesi képességekkel rendelkező, jó humorú művész, aki eddig még minden szerepében tetszett. Úgy éreztem, hogy ebből az öt Fantomból egyet csak érdemes lenne megnézni, hogy egy ilyen halálugrásnak tűnő vállalkozásról maradjon nyom a blogomon. (Egyébként is célzottan énekesek miatt szoktam operát nézni az utóbbi tíz évben, jó esetben több személy miatt, semmi rendkívüli nem történt most sem - csak a helyszín és a műfaj volt - nekem - extrém.)
A szereposztásról egyéb ismeretem nem is volt, de nagy örömmel vettem észre már a helyszínen, hogy az operaénekesnő szerepben éppen Rőser Orsolya lesz a fellépő - ennyi szerencsém volt, bár ő "kissé" megborította az előadás egyensúlyát, mivel elvileg ennél a szereplőnél jobb hangjának KELL lennie a főszereplőnek. Nagyon nem mindegy dramaturgiailag, hogy Christine csak a protekció miatt kapja a nagy szerepeket, vagy a fantom tényleg felfedezi és megérdemli a kiemelést. Rőser Orsolyával összevetve az első esetre gondolnék, Fonyó Barbara szerethető, de inkább a gyámolításra szoruló nőt láttam benne, akinek nem a színpadi karrier való, hanem a házasság a vicomte (Bot Gábor) oldalán. Rőser Orsolyát A színigazgatóban láttam már primadonnát játszani, akkor is most is nagyon jól állt neki az az enyhe irónia amit a szerepértelmezésbe rejt.
Sajnos vagy nem, de a két operaénekes, akik nagyon ízlésesen operaénekes-karikatúrákat formáltak meg, verte a mezőnyt, jól kidolgozottan és jó ízű humorral játszották a dívát illetve a vezető tenort, jó volt őket nézni - kár, hogy senkinek nem volt közel sem ilyen jó hangja a szereposztásban. Az operaház-paródiát is élveztem a történetben, és eszembe jutott, hogy mennyire jó volna néhány levéllel a műsortervet formálni itt Pesten is. Ha lenne egy ilyen fantomunk, lehetne súgni neki, hogy mire lenne szükség (Ruszalka, Boleyn Anna, akár részletes szereposztást is tudok biztosítani...).
Én sok évvel ezelőtt olvastam a regényt, amiből a musical íródott, illetve vannak ködös emlékeim valami filmről is. Ezek az előképek az előadás megítélésébe nagyon nem zavartak bele, de mintha arra emlékeznék, hogy a középpontban maga a Fantom állna, aki nagyon szélsőségesen ellentmondásos karakter. Igazi romantikus figura, egyszerre szerethető, kedves és gyöngéd, illetve hihetetlenül agresszív diktátor is. A könyvben komplexebbnek éreztem a karaktert, a filmben pedig jobban megoldottnak a bujkálását - utóbbi egy valódi színházépületben talán mégsem lenne ennyire könnyen megoldható, ahogy ez éppen az előadás alapján eszembe is jutott. Sasvári Sándor, mint ahogy a két említett énekesen kívül mindenki más, új élmény volt számomra, nem tudtam magával őt sem összehasonlítani. Voltak erősebb és kevésbé hiteles jelenetei, nem éreztem igazán egységesnek az alakítását, ami éppen a szélsőségessége miatt érthető is. Hiányoltam belőle némi lágyságot, maga a szerelem érzése kevésbé volt valószínűsíthető így, az "angyali hang", amit neki tulajdonítanak, pláne hiányzott. Én hallottam olyan hangot, amelynek valóban van varázsa, amely annyira gyönyörű, hogy ellensúlyozni képes akár hiányosságokat, emberi gyengeségeket és hibákat, amelyről elképzelhető, hogy a pincébe is levinné a főszereplőt, ez nem fikció, de alaposan feladja a leckét a történet, hogy az előadáshoz meg is találják azt az énekest, aki bír ilyen varázserővel. Sasvári Sándoré nekem ehhez kevés volt, pedig az lett volna a minimum, hogy a fellépők közül az övét érezzük a legszebbnek. (Nem, ehhez a darabhoz ennél is több kell: az álarcban ellenállhatatlanul vonzónak és olyan hang-nagybirtokosnak kellene lennie az adott művésznek, hogy minket is a székbe szögezzen a hatása. Vívódnunk kell nekünk is, hogy vonz vagy taszít, nincs mese. Ennek a produkciónak akkor van értelme, ha minden szereposztásban van egy IGAZI fantom.)
Ami viszont működik és hat: Szirtes Tamás jól ismeri a közönsége elvárásait és ennek megfelelően nagyon pörgős lett az előadás (az én ízlésemhez képest túlságosan is), amelyhez a jól működő tánckar is jelentősen hozzájárult, akik Seregi László koreográfiáját táncolták. A rengeteg díszletelem (tervező: Kentaur) zökkenők nélkül mozog, nem kellenek díszletmunkások az átálláshoz (ez szinte példátlan, elgondolkodtató, hogy mehet ez így is!!!), a jelmezek álomszerűek (Vágó Nelly), minden néző, aki a hagyományos színházat kedveli, ilyen ruhákra gondolna elsősorban, így valószínűleg a látvány tetszik mindenkinek leginkább, amelyet a Götz Béla által tervezett világítás még inkább kiemel. Illúziókeltő minden, sőt leginkább egy kacsalábon forgó kastély jutna eszünkbe, annyira sok mindent tud ez a színpad, de ezen sokat ront persze, hogy a zene felvételről megy és az énekesek ki vannak hangosítva. De ez nem opera, és az operabetéteket is csak illusztrációnak kapjuk, még véletlenül sem lesz sok belőlük.
A bemutató környékén - esetleg 1-2 évvel utána - színházbejáráson voltam a Madáchban, és akkor láttam az előadás díszletének főbb darabjait, magát a csillárt is, amely fontos szerepet tölt be benne, akkor is a legtöbbet magáról a csillárról beszéltek a produkció kapcsán, mintha az első felvonás végi leszakadása lenne az ok, amiért a darabot érdemes megnézni. Ez a korábbi élmény most szintén felidéződött, sőt persze az a néhány további alkalom is, amikor a Madáchban jártam.
Kaland volt, mivel nem vagyok színikritikus, nem kötelességem a sajátomtól eltérő színházeszményt képviselő helyekre járni, minden színház munkáját követni, most úgy éreztem, hogy ez az este felért egy egzotikus utazással.
Ez után - a már tegnapi - extrém kilengés után jó lesz már ma visszatérni a megszokott közegemhez, megyek az Ódry Színpadra délután (Az ingolstadti invázió), aztán meg nemsokára megnézem az Operaházban is a ma kihagyott premiert, Eötvös Péter operáját. Nem kizárt, hogy ott nemcsak a "más démonok" fognak kísérteni, hanem még ez a Fantom is eszembe fog hébe-hóba jutni.