A Kamra előadását igazi mezei nézőhöz méltóan oldottan és bevonódottan néztem - majdnem fél órán át, amikor az kezdett el foglalkoztatni és ez a gondolat később is fel-felmerült bennem: miért tartotta fontosnak a rendező, Hegymegi Máté (vagy akárki más, aki a műsor kialakításába beleszólhatott) ezt a történetet, amelyet többé-kevésbé hagyományos eszközökkel elmesél, a főszereplőt használva narrátornak. Mi az, ami miatt 2016-ban ebből a Günter Grass regényből színpadi adaptációnak kellett készülnie (Mikó Csaba illetve a két dramaturg Gábor Sára és Bereczki Csilla által)?
A szórólap, mint mindig most is iránytűként szolgál, amelyet csak utólag olvastam el persze. (A regényt pedig még középiskolásként, mert a tanárom által adott százas listán, amit kiegészítésként "javasolt" a kötelezők mellett, ez is szerepelt.)
Oskar három évesen megijed az apja által felrajzolt jövőképtől, nem akar fűszeres (sem) lenni, és inkább eldönti, hogy nem nő tovább, marad 93 cm. Sikerül megvalósítania ezt az elhatározását, de az élet körülötte nem áll meg, sőt ráadásul nem a legnyugodtabb helyet és időt választotta, hanem a harmincas-negyvenes éveket Gdanskban. Némi háttértudással sejthető, hogy miféle fordulatokat kell így is átélnie, bár a felelősséget sikeresen elhárítja magától. Az ő szemüvegén keresztül nézzük a közeget, a körülötte élő németeket és lengyeleket, miként bonyolítják sorsukat.
A rendező egyik legmarkánsabb ötlete maga a főszereplő választás: Elek Ferenc és Dér Zsolt együtt játssza Oskárt, illetve Elek Ferenc egyben narrátor és magát a címben szereplő bádogdobot is megszemélyesíti. Dobolás így ugyan nincs, viszont van néhány olyan jelenet, amelyben ez a kettőzés jól jön ki.
Ugyan én továbbra is azt gondolom, hogy általában nem túl szerencsés a narrátoros színház, sem a színpadra vitt regényátdolgozás, de Elek Ferenc leköt minket a szövegével és nem bánjuk, hogy őt kell hallgatnunk. Mindenki más több szerepet is játszik, és így akár az is felsorolható lenne, hogy ki-ki pontosan mit csinál, melyik karakterében a legemlékezetesebb, bár ez helyenként spoilerként hatna.
Az előadás kedélyesen indul, a főszereplő eredetének bemutatása egészen emlékeztetett Hrabal világára, a nagyszülői párként megjelenő Szirtes Ági - Bezerédi Zoltán kettős, illetve az anya Pálmai Anna által megjelenített alakja a két udvarlóval, Takátsy Péterrel és Mészáros Bélával megadja a mű alaphangulatát. (Ebben nagy szerepe van Fekete Anna és Kálmán Eszter tervezőknek is, ne felejtkezzünk meg róluk sem.) Míg a nagyszülőkről csak egy-egy benyomást kapunk, amely maradandó nyomot hagy, az anya az egész első felvonás legdominánsabb szereplője, logikus módon. Eleganciája és bája hat a város további lakosaira is, a játékboltos személyében Bezerédi Zoltán ismét megjelenik, sőt még egy faliképként is időről-időre. Ez és az ehhez hasonló rendezői megoldások kifejezik, hogy Hegymegi Máté tudja, hogyha a néző felváltva meghatódik és nevet, az a legkedvezőbb, a legjobb előadások mind többféleképpen is hatnak ránk.
A történetet végig a gyermek szemszögéből nézzük, így igazi magyarázatot nem kapunk, hogy az anya miért nem érte be az egyik vagy a másik udvarlójával, csak sejtéseink lehetnek, de maga a háromszög, különösen a hármasban kártyázás az előadás legerősebb része. Oskár felnövésével a helyzet bonyolódik, megjelenik a színen egy törpe-színház igazgatója is többször (Kovács Lehel), akinek a művészetről vallott kinyilatkoztatásaiban akár a szerző, akár még a rendező álláspontja is kifejeződhet.
Végigkísérjük főszereplőnk vívódását, a család helyzetének alakulását párhuzamosan a fasizmus kibontakozásával és azt a vágyat is érzékeljük, amely a fel nem növésre vonatkozik. Ha valaki gyerek marad, akkor nem kell felelősséget vállalnia. De meddig tartható fenn ez az állapot? Ráadásul egy ellenkező előjelű vágy is hatalmába keríti: megjelenik a vele egykorú mostohaanya jelölt, aki miatt feltápászkodik benne a férfi.
Míg az első részben Pálmai Anna tündököl, addig a második Rujder Vivien jelenetei köré szerveződik, ahogy Oskár, mi is ugyanúgy változtatjuk meg érdeklődésünk tárgyát. Rujder Vivien most is kellően szép ÉS érdekes jelenség, akiről elhisszük, hogy a fűszeres tőle várja boltja fellendülését és a család egységének helyreállítását is. Ő nem lesz gonosz mostoha, sőt a néző nem tőle fogja félteni Oskárt, inkább átérezzük ennek a magányos lánynak a helyzetét és szinte részvétet érzünk iránta, aki egyszerre ezt az apát és fiút kell, hogy elfogadja. Rujder Vivien jeleneteiből kirajzolódik egy folyamat, és így megnyugszunk, hogy meg tudja védeni magát, nem kell miatta aggódnunk. Sok minden az ő hátteréről sem derül ki, ahogy a többiekről is szívesen megtudnánk még többet, de sejtjük, hogy az ő gyerekkora is érdekes lehetne, eleget szenvedhetett, a figurában rejlő érdesség erre utal.
Egyáltalán nem említődött még Tasnádi Bence, aki többek között a kis Oskár iskolai karrierjével foglalkozó jelenetek kulcsfigurája. Mivel a poént nem akarom előre lelőni, nem mondok többet - de megint van olyan jó a színész, hogy a megtekintés óta eltelt négy nap alatt sokszor eszembe jutott éppen ő, éppen ezekben a jelenetekben.
Szerda óta telt az idő és csak nem tudtam pontot tenni a bejegyzésem végére. Ennek döntő oka az a kettősség, hogy miközben IGAZÁN valóban nem fogott meg a történet ebben a formában, minden színészi alakításnak örültem. Csodás színészek vannak a Katonában és rájuk teljes mértékben igaz, hogy akkor is érdekesek lennének, ha a telefonkönyvet olvasnák fel. Talán velük még azt is ki lehetne próbálni, hogy egy zsákbamacska-előadásra (amikor nem lehet tudni a darabot) mennyi idő alatt vennék meg az összes jegyet. (Onnan jutott eszembe, hogy egy ilyen koncerten jártam, amelyre a Müpa nagyterme dugig megtelt.) Amit még jobb nézni, hogy a Katona szépen be tudja építeni a fiatalokat is, amikor Rujder Vivien és Dér Zsolt játékát nézem, azt gondolom, hogy jó úton mennek a dolgok és várom a következő előadást is - most viszonylag jól állok, mindössze két olyan van már csak, amelyeket nem láttam.
