Ritka eset, amikor egy zenés színházi előadás színlapján a hangszeresek is név szerint vannak emlegetve:Szűcs Péter, Salamon György, Rohmann Ditta, Jámbor Janka, Fejérvári Zsolt, Ittzés Gergely, Bor Péter, Eckhardt Gábor. Remélem, nem maradt ki senki. Ez feltétlenül jelzi és nyomatékosítja, hogy ezúttal a zenén talán még nagyobb hangsúly van. Ugyancsak ritka, amikor egy kortárs mű ősbemutatóját hallhatjuk, bár ha valaki tudja, hogy ez a CAFe Budapest programja, akkor mégsem lepődik meg. Ezen az estén két ilyen új mű is elhangozhatott.
Először legyen szó a FEHÉR RÓZSÁról, egyébként is azzal kezdődik az este.
Esett, dugó volt a városban és mint kiderült, autóval nagyobb kihívás volt megközelíteni a Müpát, mint ahogy én tettem, gyalog. Most fedeztem fel magamnak a pesti rakpartot, és még esőben is kellemes volt végigjönni a Bálna mellett kialakított sétányon. Se emberek, se forgalom, se zaj. Mivel én tudtam mire jövök, előrelátó módon Rossinit hallgattam 45 percen át, amelyet ezek után Tihanyi László zenéje nagyszerűen ellenpontozott. Ezt a kombinációt mindenkinek tudom ajánlani, akár fordított sorrendben is.
Az előadásra készülődve bent is eső hang fogadott, egészen ráhangolt minket az előadásra, amelynek ez volt az egyik fő motívuma.
A közönség nem töltötte meg a Fesztiválszínházat, csak nagyjából félig és ez rendkívül könnyen magyarázható nem csak azzal, hogy a kortárs zene kipróbálásától is félnek a tömegek, és többször is meggondolja valaki, hogy az életéből mire szán rá három órát, másfelől a CAFe Budapest fesztivál szervezői saját maguknak hirdettek konkurenciát erre a napra, hiszen lényegében ugyanaz a réteg lehetett volna erre is kíváncsi, mint az Operaházban ugyanebben az időpontban bemutatásra kerülő két – szintén kortárs – egyfelvonásosra (Szerelem, A bánya), amelyben igazán jó énekesek voltak szintén. (Aki meg a színészekre volt kíváncsi, azokat akár elcsábíthatta az Örkény mai bemutatója.)
Visszatérve a színlapra: a legelső dolog, amiről értesítést kapunk az az előadás különleges műfaja. “Hangszeres színháznak”, avagy stage musicnak is nevezik, és leginkább egy oratóriumhoz hasonlít.
A Zeke Edit által tervezett tér nagyon jól illik Tihanyi László zenei világához, aki most saját művét vezényelheti. A színpad előterében játszanak a zenészek, mögöttük egy emelvény alacsonyabb szintjén egymástól a lehető legmesszebb láthatjuk a két énekest, balra Meláth Andreát a feleség, jobbra pedig Cser Krisztiánt a férj szerepében. Amikor énekelnek felállnak, ha meg nem, akkor ülnek, akárcsak egy átlagos koncerten. A mögöttük lévő pódiumon, amely jóval magasabb, hasonló logikával helyezkedik el a két prózai színész, Fullajtár Andrea és Máté Gábor. Utóbbi az este mindkét részének rendezője is. Ami néhány percen belül lemérhető: a letisztult színpadképhez nagyon illik ez az eszköztelen rendezés. Mind a négyen, a prózai szereplők is, szinte kizárólag a hangjukkal dolgoznak, és ugyan lehetne mozgásokat is beépíteni, akár még táncosokkal is kiegészíthető lett volna az előadás, Máté Gábor interpretációját szemlélve azt mondhatjuk, hogy ez így pont jó. Ehhez a zenéhez éppen jó a minimalista megvalósítás, semmiféle illusztratív pótcselekvés nem ül rá a darabra. A férfiak és a nők is mindketten állnak, amikor egyikük megszólal – ennyi jelzés elég is ahhoz, hogy mindketten ugyanannak a sorsnak a megtestesítői.
A történet, amelyről előre annyi tudható, hogy “családi dráma”, jól megérthető első hallásra is. A férfi visszaemlékszik felesége halála után, a nő pedig az esküvőtől előre haladva barátnőjének szóló levelekben beszél érzéseiről, majd végül a két történet összeér és egy meglepő csavarral ér véget. (Akit ez érdekel, nézze meg legközelebb, állítólag lesz még belőle később is…) Miközben a prózai szereplők szövegei tagoltak és könnyen követhetőek, az énekesek az ezekből kiragadott legfontosabb szavakat, mondatfoszlányokat kapják, így ezek súlya a többszörösére értékelődik.
Az előadás statikussága, a látvány csendje felerősíti az előttünk zajló intenzív belső drámát, sőt drámákat, mert mindkét fél érzelmeit teljes mélységében ismerjük meg. Ami biztosan átsugárzik a zenéből, az egymástól a legnagyobb távolságra elhelyezett szereplők elrendezéséből és a szövegekből is az az áthatolhatatlan magány. Minden jószándék ellenére egyedül vagyunk mindannyian. Esetleg emlékképekbe lehet kapaszkodni, de a másik – elvileg közel élő - emberrel lehetetlen a kapcsolat megteremtése, még akkor is, ha mindketten nagyon akarják és valóban egymás jelenlétében töltik el az életüket. Az előadás legerősebb motívuma ez az áthatolhatatlan magány, a jeges űr, amelyet lehet érzékelni, lehet tőle szenvedni, de a másik embert mégsem lehet valóban elérni. Amibe bele lehet kapaszkodni az a felszín, lehet próbálkozni valakinek a magunk mellett tartásával, de mindez hiábavaló, mert a lényegét úgysem érhetjük el. Társas magányban vagy látszatra is egyedül éljük le az életünket, ezt a két változatot ismeri és mutatja be a szerző (mindkét darabban).
Annyira nem szívvidító a férfi-nő kapcsolatnak ez a beállítása, de mivel az előadás első perceiben a mű hatása alá kerülünk és a végig nem is szabadulunk tőle, nem kérdőjelezzük meg ennek az igazságtartalmát. Tihanyi László egyébként sem állít semmi olyat, hogy minden kapcsolat így fut zátonyra, mindössze két mély érzésű ember tragédiájával sikerül megismerkednünk, akiknek mégsem sikerül a boldogság megtalálása.
Miután a színpadon egyszerre látunk két férfit és nőt, a néző benyomása az élményről erősen függ majd attól, hogy milyen előzetes élményei fűződnek a színpadon állókhoz.
Én 1985 óta járok a Katonába, ahol Máté Gábor és Fullajtár Andrea dolgozik, tehát őket szinte minden színpadi szerepükben láttam, de 95%-os arányban egészen biztos. Éppen azért, mert ezerféle nőt és férfit láttam tőlük, hozzájuk semmiféle konkrét karaktert nem társítok, egyébként is meglehetősen elasztikusan tudnak átalakulni hol ilyenné, hol olyanná. Jelenleg kifejezően olvastak egy szándékoltan hétköznapi szöveget, de így is megjelent előttem egy férfi és egy nő, akik a legkevésbé sem illenek össze, áthidallhatatlannak érződött a távolság.
Egészen más a helyzet Meláth Andreával és Cser Krisztiánnal. Nem tudom, hogy szándékolt volt-e a szerző részéről, de két olyan énekest választott, akik mindketten számtalanszor énekelték együtt is és külön is a Kékszakállú két szerepét, tehát ők együttesen előhívhatják másból is ezt az élményt, „A” férfi és „A” nő küzdelmét, amely akár „vesztes-vesztes” játszmának is leírható. Mindkét műben a lemondás rendkívül erős, azzal a különbséggel, hogy itt utólag nézünk vissza, amikor már minden eldőlt, nem a szemünk előtt zajlanak az események.
Ez a vesztes-vesztes játszma nem lehet különleges, de a körülmények azok. A szövegből nyomatékosan kiderül, hogy hangsúlyozottan jó körülmények között élő emberek drámáját látjuk, akik annak ellenére, hogy szép környezetben élnek (tengerparti ház, fehér rózsákból készített lugas), mégsem boldogok. Tudjuk már a görögöktől, hogy senki se boldog, majd később egy költőnk hozzáfűzi, hogy „néhány ezernek jutna üdv a Földön, HA (!) istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait” és ebből a történetből kiderül számunkra, hogy ezek a jó helyzetben lévő emberek sem tartoznak ebbe a kiváltságos csoportba.
Mindkettejük életét mégis a magány dominálja, illetve bizonyos „gyerekes gondolatok”. Megtetszett nekem ez a motívum (Fullajtár Andrea szövegéből kiemelve), amely mindössze arra vonatkozott, hogy „igazi szerelem” nélkül házasodott és abban bízott, hogy majd megjön utólag. (Ha elgondolkodunk, nem tartjuk egészen lehetetlennek…az ember sok mindenre rá tudja magát beszélni, akár arra is, hogy viszontszeressen valakit, aki hozzá erősen vonzódik.) Emellett a szövegben további – direktben ki nem mondott és hasonlóképpen elterjedt gondolatok érzékelhetőek, a férfi részéről különösen. Látunk valakit, aki nem vehette észre, hogy nem igazán mély az őt a feleségéhez fűző kapcsolat és amikor ez elveszni látszik, akkor a látszat fenntartására törekszik. A halála után megmarad a nő emléke, sőt talán intenzívebben él vele, mint korábban a hús-vér emberrel. Úgy látszik, hogy nagyon nem akarjuk tudomásul venni, hogy egy másik embert pont annyira lehet birtokolni, mint egy naplementét vagy egy hegyet. A közösen töltött pillanatok emléke marad meg, erősebben vagy gyengébben, attól függően mennyire volt intenzív az együtt töltött idő.
Ha a boldogság nem is elérhető, fehér rózsák bőven vannak emlegetve, a hervadással összefüggésben is. („Élet helyett rózsák?”) Érzékeljük a szövegből-zenéből a szépséget és annak elmúlását. továbbá van még néhány fontos motívum (lsd. eső, sziklák, vihar), amely a mű hangulatát kifejezi. Ami szokatlan operáknál, zeneműveknél: ahogy az elején említettem, most az eső nemcsak hangszerek által jelenik meg, hanem valódi esőt hallgatunk felvételről.
Ezt a könnyen érthető, letisztult szép előadást nézve eszembe jutott, hogy mit szólnának ehhez a tanítványaim, akik közül sokan nemrég egy Úrhatnám polgár kapcsán lélegeztek fel, megörülve annak, hogy milyen rövid, kevés szereplős, mentes a felesleges mellékszáltól, magyar nyelvű és könnyen érthető. Nos, ezeket a sajátosságokat ez az előadás is hordozza….
Én szerettem a darabot, zenével-szöveggel, és mi tagadás, a szereposztás is nagyon kedvemre való volt. Jó volt látni a katonásokat „idegenben”, és az operaénekeseket is egy másféle zenei világban, mint amilyenben megszoktam őket.
VÖRÖS IZZÁS
Fullajtár Andrea az este második felében bemutatásra kerülő Vörös izzásban is hasonlóképpen (most viszont végig ülve) mondhatta a prózát, de most ezzel egyedül volt. Máté Gábor másik rendezésének látványát szintén Zeke Edit tervezte.
Ami meglepő, a cím alapján várnánk legalább utalásként a vörös szín megjelenését, de nem. Zöld dobogók vannak és egy égig érő nagyon vékony fa uralja a teret.
Míg az előző darab egy könnyen bemutatható történetet ír le, addig ebben a második részben szintén a „mindig magányról” van szó, és talán még inkább dominál a lemondó hangulat. A szöveg jóval költőibb és a táncosok mozgása talán valamennyire ezt erősíti fel. A Budapest Táncegyüttes női szólistája egészen remek (de ki ő? Tudja valaki? Színlapon nincs.), a hat további táncos szintén. Ami jelentős eltérés, most van kapcsolat, látunk a táncosok között érintéseket. Ez nagyon hangsúlyozottan nem volt az első részben.
Teljesen képtelen lennék bármit részletesen leírni a táncosok mozgásáról, nem véletlenül kerülöm a balett-előadásokat, de ettől függetlenül azt érzékeltem, hogy Földi Béla koreográfiája jól illik a zene és a szöveg által sugallt hangulathoz.
Az előadás egy pontján nagyon kellemes impulzusként megjelenik az Á la cARTe Kamarakórus hat tagja és Philipp György, Mikecz Kornél, Pintér Dömötör (akiket több szólószerepben is láttam és őket is elkezdtem már figyelgetni), illetve az általam még annyira nem ismert Ballabás Aliz, Dezső Sára, Nagy Bernadett. Mivel csak egyszer hallottam, és ez nem egy kerek történetet mondott el, nem igazán tudom felidézni, hogy egészen pontosan miről is énekeltek, de mintha a női test buddhává válásának nehézségei említődtek volna. Akár ezen is el lehet gondolkodni...
Én azt tudom itt most dokumentálni, hogy az összhatás megragadott, kiegészítette az előző művet, amelybe feltétlenül könnyebb volt belekapaszkodni.
Annak ellenére, hogy egyik darab sem sugárzott kifejezetten pozitív szemléletet,( bár a rezignált lemondást akár értékelhetjük bátor szembenézésnek a magánnyal és a halál közeledésével), én nagyon elégedetten és nyugodtan távoztam a Müpából. Ez pont alkalmas előadás volt, hogy a mai kifejezetten zaklatott napomat megkoronázza és alkalmas volt – egy ideig mindenesetre – utolsó blogbejegyzésnek is. Utána a pesti Duna parton még annál is szebb volt visszasétálni a Tabánba (némi zenei aláfestésre), örültem, hogy nem esik és se szél, se hideg nincs. Az életnek vannak apró és nagyobb örömei, ezeket élveztem és előre vetítettem, hogy éjfélre talán készen leszek ezzel a bejegyzéssel is. ÉS így is lett.
Folytatás következik várhatóan nov. 18-án, jön A walkür, aztán jön a Lúcia és remélhetőleg még sok minden más is….
