Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Miskolci hétvégém harmadik "kultúrprogramjáról" írok, a Bakkhánsnők és a Csipike után egy hangversenyre mentem.

Sokszor hallottam élő koncerten a Verdi Requiemet, amely középiskolai énektanárom, Juhász Tibor hatására feltétlenül benne lenne abba az öt legfontosabb zeneműben, amely az utóbbi harminc évemet végigkíséri. Éppen ezért óriási csábítás volt ez a koncert, amely ráadásul lehetővé tette, hogy miatta a szülővárosomba is visszatérhessek egy napra és két éjszakára. Vonzó volt a gondolat, nemcsak azért, mert teljesen rossz volt az időzítés, abszurd a gondolat, hogy egy egész hétvégére kivonjam magam a forgalomból, másrészt azért, mert előre tudom, hogy Halottak napja környékén egyetlen Requiem koncertet sem nézek majd meg, ez lesz az idei élményem. (Aki nem tudná: október-november fordulóján sok koncerten hallgatható a mű, az Operaházban és az Erkelben is, ez számít a "Requiem-főszezonnak", érdemes bevállalni egyet-kettőt.)

Ezt a koncertet a zene világnapja alkalmából a Nemzeti Filharmonia, a Bartók Plusz Operafesztivál és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közösen rendezte a Miskolci Egyetem egyik aulájában, abban amelyiket Szász Endre faliképe díszít körülbelül azóta, amióta én a művet hallgatni szoktam. ((Még emlékszem az alkalomra, amikor osztálytársaimmal együtt végigvezettek minket ott és a teljesen új aulában ezt megpillantottam. És azóta most jártam ott először.)) Gál Tamás vezényelt, és vélhetőleg ő választotta ki a koncert szólistáit is.


Ha valaki a blogomat rendszeresen olvassa, jónéhányszor találkozott már Fodor Beatrix szoprán, Wiedemann Bernadett mezzoszoprán illetőleg Cser Krisztián basszus nevével, kettővel is közülük legutoljára az öt nappal korábban Sopronban megnézett Figaro 2.0 kapcsán. Mindhármukhoz sok igazán emlékezetes estém kapcsolódik, és joggal bíztam benne, hogy most is érdemes lesz őket hallgatni.


A koncert előtt három nappal Fodor Beatrix megbetegedett, így helyette Cserna Ildikó énekelte a szoprán szólókat. Cserna Ildikót én a Leánder és Lenszirom című operához kötöm, és ugyan tudtam, hogy gyakran énekel koncerteken, ilyen helyzetben most láttam először. Annak ellenére, hogy más karakterű a hangja, mint ahogy a rendszeresen hallgatott felvételemen éneklő Kolonits Kláráé, szuggesztív előadásmódja elfogadtatta velem a saját interpretációját. A művész ugyan beugróként lett bejelentve, de ez csak azért volt szükséges, mert Fodor Beatrix nevével lett meghirdetve a program, egyébként előadása egészen kiforrottnak érződött.


Wiedemann Bernadett előadására nem lehet kevesebbet mondani, mint azt, hogy egészen ideális volt. Márciusban betegség miatt lemondott egy Requiemet és ha ráadásul azzal hasonlítom össze, akit pótlására kiállítottak, akkor ég és föld a differencia. Ami érdekes, a művészt mi (és itt beleértem mindkét lányomat is) Kovalik Balázs Xerxeszében kedveltük meg, azóta is várjuk vissza azt az előadást, és legelőször színpadi játéka hatott ránk. Jelenleg átszellemülten és nagy virtuozitással énekelt, örültem, hogy hallhattam. (Másnap Kodály Székely fonójában is fellépett, a hónap folyamán abban is nézhető.)


Cser Krisztián hangjának leírására már sok kísérletet tettem, de éppen ezért van a youtube, aki meg akarja ismerni, az elé nem gördül semmiféle akadály (lsd. a Confutatis-t pl.), sőt azon énekesek közé tartozik, aki foglalkozik a nézőivel annyira, hogy frissített honlapján pontosan követhetőek a fellépései. Ennek következtében már idén is több koncertjét hallhattam, bár mivel ezek nem színházi események, én meg pláne nem vagyok zenekritikus, ezek kapcsán nem írtam külön blogbejegyzést. (Kocsár Miklós, Mozart és Bach műveit énekelte, a szokásos magas színvonalán.) Ezen a koncerten már volt összehasonlítási alapom, írtam korábbi Requiem-fellépéséről két éve is. Ő az az énekes, aki miatt már több alkalommal is messzebb utaztam, és ez a miskolci produkciója is beigazolta, hogy ahogy korábban, most is érdemes volt. Tömören és díszítő jelzők nélkül összefoglalva: örömmel hallgatom.

A fent említett három nagyszerű énekes mellett volt még egy negyedik fellépő is. 

Ugyan nem vagyok zenekritikus, de azt, amikor valami nagyon nem stimmel, csak észreveszem, ugyanakkor, mivel precízen nem tudom megmondani, hogy mi az, ami félrement, inkább az elhallgatás mellett döntök és bízom benne, hogy járnak ezekre a koncertekre hozzáértő személyek, akik majd ítélkeznek. Ha nem lehet mindenkiről egyértelmű laudációt írni egy hangverseny kapcsán, hajlamos vagyok az egész program elhallgatásra. Ez viszont méltánytalan azokkal szemben, akik igényesen működtek közre és egészen beleadták magukat a produkcióba.
Éppen ezért most kivételt teszek és lesz ami lesz alapon csak leírom, hogy amíg ennek a koncertnek volt három kiválóan megválasztott szólistája, akiket öröm volt hallgatni és akiknek az áriái közben igazán boldognak éreztem magam, és a szerencse fiának, volt egy negyedik szólista is, akit viszont - nem érzem túlzásnak - elviselhetetlenül fájdalmas. Bándi János vagy nagyon beteg volt, vagy nagyon keveset énekel és ezért nincs formában, de mélyen alatta maradt annak a szintnek, amely elvárható lenne bármilyen helyszínen egy Requiem előadásánál. Kevés. A három együttműködő szervezetnek muszáj lett volna - az általános tenorhiány és a sorozatos megbetegedések ellenére is - egy megbízható, színvonalas tenort találni, akinek nemcsak múltbeli érdemei és jó neve van, de aki most, 2016. október 1-én is el tudta volna méltó módon énekelni a művet.
Mondhatja valaki, aki nem volt ott, hogy három az egyhez jó arány, de ez nem így van, mert a tenor minden egyes megszólalása kizökkentő hatású, és megtörte a varázst, amit a többiek létrehoztak. Az együtteseknél is, az áriáinál pláne.
Ha egyszer, tavaly decemberében egy másik koncerten nem tapasztalom már ugyanezt, akkor most valószínűleg semmit nem írok le erről a Requiemről, akármennyire is tetszett a három szólista és nem egészen mellékesen a közreműködő Nemzeti Énekkar, amely remek formában volt, de már akkor is rossz érzéseim voltak amiatt, hogy további énekesek kredit nélkül maradtak, hiába adtak bele mindent a Wagner Társaság számára adott ingyenes koncertjükön áriáik megszólaltatásába.
Nagyon fájdalmas, ha valaki egy idő után nem tudja a saját korábbi szintjét elérni, de azt hiszem, ha valóban az a cél, ahogy a koncert bevezetőjében Bősze Ádám elmondta, rá akarjuk szoktatni a fiatalokat a komolyzene élvezetére, akkor nagyon felelősségteljesen kell egy ilyen koncert közreműködőinek névsorát összeállítani. Van tennivaló, mert tele volt az aula, de kevés volt a nálam fiatalabb a közönség soraiban.


A fent leírtak miatt vegyes élményt jelentett számomra épp ez a koncert, amely a Miskolcon töltött hétvégém apropóját adta, de kicsiben tükrözte az egész 55 órányi időszakot. Feltétlenül több volt benne a jó elem, ez elmondható.
Utána szinte azonnal a Miskolci Állatmenhelyre mentem, ahol a nap maradék részét töltöttük állatorvos barátnőmmel. Megismerkedtem azokkal, akik fizetésért vagy önkéntesen a helyet működtetik, másnap pedig némi eltévedés és stoppolás után a Bükkön átkelve Egerből hazavonatoztam, kicsit sántítva, de elégedetten. Mostanára mindebből már csak a szép élmények maradtak.

Címkék: Miskolc Cser Krisztián Wiedemann Bernadett Nemzeti Énekkar Bándi János Requiem Cserna Ildikó

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6311770877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.