Négy előadást láttam a múlt héten a Tháliában és ez a Kosztolányitól vett és a kaposvári műsorfüzet által felhasznált mondat, amelyet a címben idéztem, az első három konklúziója is lehetne. „Ilyen az élet, nem több és fáj, hogy nem több” – sokszor érezzük ezt a fájdalmat, amelynek a csökkentésére aztán alkattól függően mindenki más technikákat vet be, lehet például minden este (vagy alkalmanként) színházi előadásokat nézni. (A pécsi előadás mégis felmutat egy különleges zsenit, nem minden század dicsekedhet azzal, hogy élt benne egy Mozart súlyú személyiség is.) A négy előadásról egy-két gondolatot osztanék meg szép sorjában. Jöjjön először a szerdai kaposvári, két oldalban tárgyalva.
A Tháliában évek óta sor kerül a Vidéki Színházak Fesztiváljára, amely az egyik legjobb lehetőség arra, hogy kivételesen más színészeket, más műhelyeket nézzünk. Idő és pénzigényes dolog színházi előadásért vidékre utazni, nem mindenki engedheti meg magának ezt a luxust. (Én kivételesen éppen két napja láthattam Pécsett egy előadást – Stravinsky Oedipus Rexét - amelynek nagyon tudtam és még mindig tudok is örülni.)
A Fesztivál első napján ugyancsak egy miskolci vendégelőadást néztem az Átriumban (Mindent a kertbe!), csak szerdán kapcsolódtam be a programba, mégpedig a kaposvári előadással.
- Kaposvár – Barta Lajos: Szerelem – „Zúgó tavasz, emésztő vágyódás, szép kitalálások”
A Szerelem Barta Lajos tragikomédiája. A színházi adattár 38 előadásról számol be, az első Kolozsváron 1916 szeptemberében, éppen száz éve(!) volt. Az én első élményem a Radnótihoz köthető, 1995-ben és 1996-ban is láttam Valló Péter rendezését, amelynek szinte a teljes szereposztására visszaemlékszem. Hacser Józsa és Miklósy György volt a szülői pár, Kováts Adél, Schell Judit és a még f.h. Gubás Gabi a három leányzó, Komoróczy szerepében pedig Kulka János, illetve Görög László is szerepelt, mindkettőjükhöz volt szerencsém. Ez az előadás szokott eszembe jutni a darabról, bár azóta még más rendezésekben is láttam, bár aránytalanul kevésszer ahhoz képest, hogy 17 bemutató volt belőle az elmúlt húsz év folyamán. Ez a radnótis produkció másoknak is kulcsélménye, viszonyítási pont, a szünetben beszélgetve többen is említették.
A műfaji megjelölése tragikomédia, és nem véletlenül. Ha a család nőtagjainak sorsát nézzük, akkor nagyon pozitív személyiség kell ahhoz, hogy a mű végkimenetelére azt mondja valaki, hogy ez egy igazi happy end. De ez a történet lehetne akár a pozitív gondolkodás melletti kampány része is, hiszen egyértelműen kiderül, hogy azok a személyek, akik megelégszenek az élet apró örömeivel és azokat tudják értékelni, sokkal jobban érzik magukat, mint akik álmokat kergetnek és hiába vágyódnak az elérhetetlen „igazi”-ra. Utóbbiak nevetségessé válnak. A darab a három lány sorsán keresztül különböző utakat mutat, az elvileg révbe érő Nelli kompromisszumát akár nevezhetjük boldogságnak is, bár tisztánlátása miatt előre tudja, hogy nem lesz maradéktalanul az, míg a másik két lány egyedül marad és ragaszkodik az ideálképéhez. Az újabb szerelem eljövetelében nem hisznek és minden okuk meg is van erre a pesszimizmusra. A fő bajuk egyszerű: a város peremén, ahol élnek nincsenek fiatal férfiak, akikhez hozzámehetnének. Illetve vannak, de valami akadály mégis megakadályozza, hogy velük élhessenek.
Guelmino Sándor rendezése az eredeti darab viszonyait a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartja, a díszlet és a jelmez (Csík György és Kárpáti Enikő munkája) szintén azt célozza meg, hogy egy száz évvel korábbi vidéki kisváros életébe pillantsunk bele. Erősen úgy tűnik, hogy ugyan az első világháború idején vagyunk, mégis az egész családnak a három lány férjhez adása a legnagyobb problémája. Jó, hogy nem próbálkoztak ezt a darabot a mai közegbe átültetni, ahogy mostanában ez szokásos, nem is igazán lehetne, külsőségekben, a nők helyzetét tekintve óriásit változott a világ. Ez a darab éppen ezért nem működne 2016-ban, talán az emberi kapcsolatok kiüresedése, a valódi találkozások felcserélése internetes csevegésre és az általános időhiány kerülhetne a helyére.
Ami miatt én eddig a darab minden előadását szeretni tudtam, az a folyamatosan fel-felbukkanó humora mellett a miliő, erre a három szereleméhes lányra mégis figyelnek, egy meleg családi fészekből készülnek kirepülni. Ha kompromisszum, ha nem, egy hasonló otthon létrehozására Nellinek is lehetősége nyílik, lehet majd neki is legalább egy gyereke, akihez kötődni fog. Ez mégis több, mint amit a legtöbb huszadik századi színdarab kínál nekünk. Ebben az életben mégis van mit szeretni.
A kaposváriak az előadáson kívül a Tháliába elhozták a már említett, Bérczes László által rendkívül igényesen szerkesztett műsorfüzetet is, amelyben a három lány megszemélyesítőjével riportot is készített, sőt a belőlük kirajzolódó elemzés összhangban is van a színésznők szerepformálásával is. Mindhárom lány közös jellemzője az izzó szenvedély, amely időnként feltör belőlük, máskor sikerül elfojtaniuk. Ennek a szenvedélynek és a környezetnek a kontrasztja akkora, hogy ez hol tragikus, hol végtelenül nevetséges színben tünteti fel a sorsukat. Feltehetően száz éve ez a darab kifejezetten újdonságnak számított, amikor a polgári közönség a saját közegét és mindennapi nyomorúságát láthatta a színpadon.
A Thália ezen az idei fesztiválon minden korábbinál jobban tele volt, még a pótszékeken is ültek és lelkesen ünnepelték a színészeket az általam látott előadások mindegyikén. A kaposváriak előadásán is így történt, szerették a színészeket is benne.
Mészáros Sára, Nyári Szilvia és Szvetnyik Kata optimális választás volt a három lány szerepére, szenvedély, virgoncság, üdeség, szépség, némi intellektuális beütéssel – ezek az összetevők jellemzik a három karaktert, kicsit másként. Mind egyéniség és mindegyik megérdemelné a boldogságot. Biztosak vagyunk abban, hogy van az az ember (nemcsak a Mohácsi Norbert által játszott snájdig katonatiszt), aki épp valamelyikükben látja megtestesülni a boldogságát, élete értelmét. Én is szerettem ezt a katonát, nemcsak az atya, Kovács Zsolt, aki talán a legszerencsésebb, mindössze érintőlegesen vesz részt a „férjhezadós” játékban. Sétál, beszélget, hazajön enni – jó élete van. Komoróczy adótiszt éppen ilyen életről álmodik, amikor NEKI jó lesz. Megvan rá a garancia. Kelemen József nagyszerű a szerepben, mert látjuk, hogy már kissé túlérett a nősüléshez, de még mindig szép férfi és vonzó oldalát is fel lehet fedezni. Takács Katit hiába hívják Szalay néninek, kicsit sem néni, azok közé a színészek közé tartozik, akik életük végéig igazi nőknek fognak látszani, nyolcvan felett is. Ennek ellenére a szeretet és a lányai iránti aggódás jellemzi és miatta válik ez a lakás meleg otthonná.
Kicsike szerepében nagyon jól lehet szórakozni Nyári Oszkár temetkezési vállalkozóján is, hálás szerep, ahogy az öreg Biky fűszeres szerepében is nagyon lehet szeretni Hunyadkürti Györgyöt, aki egy jelenetben is részletes portrét rajzol. Átérezzük a sorsát, szereti, de nem érti meg pesti költővé emelkedett fiát és talán ő lett volna a legboldogabb, ha a fiú nem szárnyal sehová, megmarad a boltban és feleségül veszi kedvenc törzsvevője lányát. Fándly Csaba tekintetén sajnos tényleg az látszik, hogy abban már Pest képe csillog és nem Lujzáé. Ha van valami, amit biztosan felismerek, ez az. Én magam is éppen így vágyakoztam Pestre, a pesti előadások után…pont úgy, ahogy mostanában néha elfog a vágyakozás egy-egy vidéki premier iránt.
És pénteken a szombathelyi Ványa bá következett.,
