Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Három nap 1700 méteren, a Kazbeg hegy alatt:

VI. július 12., kedd

Hát elugrottunk Kazbegibe. A már előző nap is megkóstolt nem különösebben izgalmas reggeli után elképzeltük, hogy a hotel előtt leintjük a 150-es minibuszt, amelyikkel ide is érkeztünk és simán ott leszünk a Didube buszállomáson. Miután jó ideig nem jött egy sem, majd ami jött, nem állt meg nekünk, feladtuk. Elvileg ötszáz méterre innen van a metróállomás, az is jó lesz – gondoltuk. Nem egészen erről volt szó, mentünk vagy fél órán át, fel a dombra, de legalább jó irányba. A metró fehér műanyag kártyákkal működik, amelyre rá lehet tetszőleges összeget tölteni és a beléptető kapuknál leolvassák. Olcsóbb, mint a minibusz és ugyanolyan tömött, legalábbis a belvárosi állomásoknál nagyon az. Nyolc megállót mentünk húsz perc alatt, nekem hosszúnak tűnt.

A Didube buszállomásra visszajutva hamar megtaláltuk a minibuszt, amely éppen Kazbegibe gyűjtötte az utasokat. Talán fél órát ha vártunk, és ez nem is rossz, tekintve, hogy óránként mennek elvileg ezek a járatok. Persze, ha sok az utas, elindulnak azonnal, ahogy megteltek. Ezt a szisztémát muszáj elfogadni és kicsit sem nyugtalankodni. Az egész utazásban elég kevés lesz a stressz, ha valaki hajlandó tudomásul venni, hogy itt kevésbé aggódnak az emberek az időn, és nem is számít annyira.

Két órának mondják, de valójában egy megállással együtt majdnem három, amíg végig lehet jutni. A megállóhely úgy látszik, hogy kötelező elem, mindenki itt pihen. Van jó forrás, ahol mindenki megtölti az üvegeit, egy bolt, ahol ugyanazt a néhány dolgot lehet venni. Azok fogják a grúziai utazást legjobban élvezni, akik elégedettek azzal, hogy sör, kóla, jégkrém mindenhol van, illetve két-, jó esetben háromféle sajt, vagy négyféle – egyformán – rosszul kinéző, gyanús felvágott. A lepény, amit kenyérként esznek, az viszont jó és nem kifejezetten drága, abba lehet kapaszkodni.

Megérkezvén Kazbegibe a busszal, amelyen a kb tizenöt utasból volt hat lengyel, egy brit, két további angolul beszélő és még rajtunk kívül is két magyar és esetleg mindössze ketten lehettek helyiek, felmértük, hogy egy rendkívül apró helyről beszélünk. Az orosz határ 12 km-re van és a kamionok hullámokban haladnak át rajta. Harminc kamion egymás után átéri az egészet. Van egy buszmegállója, a főtéren, amely leginkább egy nagy parkoló, van négy vagy öt étterem, két szálloda, egy bolt és két gyorsétkezde. Ezek mellett egy kissé távolabb egy cukrászda, és még vagy öt bolt, illetve két zöldséges. Áprilistól novemberig folyamatos a Kazbeg, az ötezres hegy (5040 m) miatt a turisták özöne. Szép időben a buszmegállóból is, de a falu bármely pontjáról is jól látszik, és aki nem tesz bele négy napot a megmászás-projektbe (kevesen vannak jól felszerelve, illetve ehhez négy egymást követő szép nap is kell), az lényegében azonnal elég élményben részesül, nem kellene annyira meggebedni az erőlködéstől. A falu nem nagy, de a legtöbb ház vendégházként is üzemel, tele vannak a szobák, és ugyanakkor sokan rendelkeznek négykerék-meghajtású autóval is azért, mert ez a másik nagy megélhetési forrás: a környék látnivalói autóval érhetőek el leginkább, pontosabban: a nagy hegy megmászásán kívül mindenhova rengeteg gyaloglás kellene ahhoz, hogy egyáltalán neki lehessen kezdeni a túrázásnak.

IMG 20160713 091037Nekünk a megérkezés után óriási kínszenvedés volt a lefoglalt vendégház megtalálása. Nem volt akkora poén a meredek hegyen délután kettőkor mászkálni, körülöttünk egy lélek se. Mondanom sem kell, a mi házunk neve nem volt kiírva sehova, nem tudtak eligazítani, utcaneveket sem láttunk sehol. Két néni azért akadt és ők mégis tudták, hogy hova kell menni. Oroszul beszéltek, azt hiszem, hogy itt Grúziában igen könnyű helyzetben van, aki oroszul tud – ezredszer is megállapítottam. Az például a mi, Cico névre hallgató, egyébként kedves és beszédes természetű vendéglátónkkal jól eltársaloghatott volna. A ház régi, javításra szorult mindenhol, folyamatosan ment a víz a WC-ben, itt-ott beázás foltok a mennyezeten, lógó konnektorok, hiányzó izzók, lerobbant ágy. A zuhany a földszinten volt, a konyhából nyílt, amit – elvileg – használhattunk volna főzésre is. (Semmi ötletet nem adtak a boltok, esetleg egy rántottát tudtunk volna összedobni…) Mindez háromezer forintba került fejenként és éjszakánként, és ha azt nézzük, hogy milyen szép helyen van, a teraszról is gyönyörű a kilátás a hegyre, illetve a másik négy szobába milyen kedves vendégek jöttek épp az első éjszaka, akkor azt kell mondanom, hogy megérte. Lettek volna több pénzért szebb vendégházak is biztosan, de két éjszakára ez is jó megoldás volt. (A telefontöltőm itt maradt Tbilisziben, és tudtak kölcsönadni – így én a további napokon nem maradtam zene nélkül, így csak emiatt sem bántam, hogy ide kerültünk.)

A lepakolás nem volt nagy szám, már csak egy hátizsákkal jöttünk ide – minimális váltásruhával, illetve a két laptoppal, mint nélkülözhetetlen kellékkel. Utána összefutottunk a brit útitárssal, aki talán 55-60 éves nő volt és Angliából indult el Kínába, egy évet szánva az útjára – biciklivel. Ez a napja kitérő volt, pihenő nap és egy nála nagyjából harminc évvel fiatalabb helyi férfival tervezett egy kisebb kirándulást a falu fölötti templomhoz (Gergeti Trinity Church), amelyik egyébként egész Grúzia legfontosabb épülete, szinte a jelképének is mondható. A Lonely Planet útikönyv borítójára is ezt tették. Nem ez a nő az első, akivel beszéltünk, aki egy angliai kislakás bérleti díjából élve utazza körbe a fejlődő országokat, ez egy életforma, amelyhez valóban csak stabil anyagi bázis kell, illetve némi élettapasztalat, amely azt sugallja, hogy semmiről nem marad le az, aki egy évig kiszáll a mókuskerékből. Három gyerekkel is meg lehetne ezt tenni, de messze nem olyan zökkenőmentesen – gondolkodtam el – nem először – ezen az opción.

Ezek után benéztünk az egyik gyorsétkezdébe, ahol hússal és sajttal töltött lepények voltak. Egy-egy ilyen dolog megközelítőleg hatszáz forint, vettünk kétfélét és így tíz perc múlva rendben voltunk. Az előző napi tankonyhás ételsorok így is verhetetlenek voltak, esély nem lett volna ahhoz hasonló színvonalú helyet találni.

Mivel a taxi bérlése nem merült fel, mint opció és a hegy, illetve a gleccserek megmászását (=megközelítését) másnapra tartogattuk, mivel az minimum 9 órát igényelt, az én fantasztikus ötletem nyert: elindultunk az orosz határhoz vezető műúton, ahonnan elvileg néhány vízesés jól elérhető lett volna, ha Gábor hajlandó stoppolni, kb 6-8 km-t. De nem, nem akarta azt sem, hogy próbálkozzunk, bár a grúzokról tudható, hogy szeretnek idegenekkel vendégszeretőek lenni és ugyan helyieket nem, de külföldieket szívesen elvisznek. Így elindultunk egy gyönyörű kanyonban gyalog a műúton, és csak az időről időre érkező néhány (kb. harminc) kamion zavart bele az élménybe és néhány autó. Gábor – aki jól megnézte a térképet előre és nem csak lesz, ami lesz alapon indult el, vaktában – előre kijelentette, hogy „alagúton nem megyek át”. Én sem akartam, de nem is gondoltam arra, hogy ez probléma lehet. Mindössze három kilométert mentünk, és tényleg, ott volt az alagút. Igaz, hogy egy útjavítás miatt éppen az alagút előtt pár méterrel az összes autónak teljesen meg kellett állnia és igen egyszerű lett volna megkérni valakit, hogy vigyen át, de ezt nem tettük meg, hanem felmentünk egy meredek úton az alagút feletti hegyre, ahol egy várrom, egy temető és egy falu maradványai voltak. Ennek a falunak jelenleg pontosan négy lakosa van, de van iható víz és gyönyörű panoráma. Ez volt végül a végcélunk, mert árkon-bokron-meredélyen vaktában nem akart Gábor sehogy sem leereszkedni úgy, hogy stoppolás nélkül biztosan nem tudtunk volna visszajutni. (Ezért szoktak a kényelmes turisták taxit bérelni, és ha van eszük, akkor találnak néhány további érdeklődőt, mert a legtöbb ilyen autó hétszemélyes és ugyanannyiba kerül, akár tele vannak, akár nem.)

IMG 20160712 152606Szép volt ez a kirándulás, nem is hosszú. Visszafelé benéztünk ugyanabba az étkezdébe és kipróbáltunk még egy újabb típusú hússal töltött lángosféle dolgot. Gábor ekkor már kezdte magát rosszul érezni, és az ételmérgezés és a napszúrás volt az, ami felmerült bennünk, mint magyarázat.

Az este a wifi jegyében indult, de mivel a nappaliban ültünk le a gépekkel, egy nagyon kedves lengyel párral kezdtem beszélgetni, megosztottuk az utazási tapasztalatainkat. 28 évesek voltak, olyan idősek, mint amikor mi – még éppen a gyerekek előtt – végigmentünk néhány érdekes keleti országon, és kicsit jól esett visszafiatalodni az emlékezéssel. Ez az ország sok tekintetben ugyanazokat az emlékeket hívja elő, mint Törökország és Irán, ahol 1996-ban töltöttünk egy hónapot. Ezekben az utazásokban nagyon szeretem éppen ezt, a hasonló érdeklődésű, de más országokból jött emberek társaságát, a beszélgetéseket. Év közben szinte semmikor nincs esélyem bárkivel egy hosszabb beszélgetést folytatni csak úgy, tét nélkül, nem így alakult az életünk, és ilyenkor nekem ez önmagában is fantasztikus, hogy vannak, akik csak úgy ráérnek szintén. Ezzel a két varsói utazóval majdnem éjfélig elvoltam, miközben jött egy másik utazó, aki csak úgy hozott nekünk dinnyét, mert vett tíz kilót, megkínált. Ez a két esemény együtt valóban deus ex machinára hasonlított, nagyon szeretem a dinnyét és csak egészet lehet venni, így ez nem adja magát utazás közben. Nagyon szép este volt ez, kicsit úgy tűnt, hogy a világ mégsem annyira reménytelen hely, és jó ötletnek tűnt, hogy épp ezt a lerobbant vendégházat választottuk megállásra.

VII.július 13., szerda

Reggel – a kényelmetlen ágy miatt – nagyon korán felébredtünk és Gábor semmit nem javult. Később rájött, hogy magashegyi betegsége lehetett, a falu 1700 méteren fekszik, és nem mindenki tudja ezt azonnal megszokni. Emiatt majdnem tíz volt, mire elindultunk. Lepényt és vajat vettünk és az egész nap folyamán csak ezt ettük, ezt sem sokat. Miután egy ezer méteres szintemelkedéses kilenc órás túra volt tervbe véve, különösebben nem jött rosszul, hogy nem ettem túl magamat. (Gábor estig még ezt sem ette.) Felértünk majdnem két óra alatt, ami a szintidő duplája a már említett templomhoz. Közben egy Fülöp-szigetekről származó, de Dubaiban dolgozó srác csapódott hozzánk, aki fél a mélységtől-magasságtól, és edzeni jött ide, hogy szokja. Miközben mentünk fel, mutogatta Grúzia legkülönfélébb városaiban készített képeit, amelyeket az Instagramra már fel is töltött. A templomnál lett világos, hogy nagyon jó lesz, ha Gábor szép nyugodtan vissza tud valahogy ereszkedni a faluba (három óra alatt ezt meg is tudta tenni). Én délben úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha én viszont tovább megyek, hiszen úgyis gondolkodtam azon, hogy a következő héten önálló programokat szervezek, rám nem lesz még szükség az olimpián. Annyira gyakran nem jutok el ide, nem árt néha kimenni a komfortzónából…

IMG 20160713 130544Délben elindultam felfelé, és ahogy Gábor meghagyta, háromnál tovább nem mentem előre. Az útikönyv alapján azt feltételezte, hogy ugyanannyi idő kell majd a visszaereszkedéshez, mint a felmászáshoz. Nem egészen lett így. 2700 méterre öt óra alatt értem fel (a falutól számítva), oda ahonnan a kitett információs tábla szerinti 99 gleccser és a hegy jól látható (a hegy mindenhonnan jól látható, ahogy írtam, a buszmegállóból is, nem éreztem, hogy ennyi kapaszkodás után annyit nyertem volna ezen a területen). Annyira nem szeretek meredek hegyen felfelé mászni, viszont rájöttem, hogy a magányos kirándulás egészen másként néz ki, ha közben zenét hallgatok. (Petrarca annak idején felmászott a Viharos hegyre és vitt magával könyvet és ezt tekintette a legboldogabb állapotnak. Ha nála lett volna az én zenehallgatóm, és ebből választhatott volna, valószínűleg szóhoz sem tudott volna jutni.) Egészen extrém módon felfelé menet Richard Strauss „A béke napja” című operáját is meghallgattam, amelyikre éppen egy éve készültem, hogy az októberi müpás előadás ne érjen váratlanul. Most több hónap kihagyás után ismét végighallgattam ezt, kb 2500 méterrel a tengerszint felett.  Közben még virágokat is fényképezgettem Kolonits Klárának, aki a facebookon minden nap kiteszi a szebbnél szebb virágokat ábrázoló képeit ( amelyek persze nem így vannak telefonnal lekapva, az ő képei művészi benyomást keltenek, meg lehet nézni). Én a virágot igazából csak így szeretem, ahogy a réten nőnek és fel nem merült bennem, hogy netán leszedegessem.

Menet közben most is beszélgettem érdekes emberekkel, így egy dán-spanyol házaspárral és három soproni honfitárssal is, akik a Civitas Pinceszínház tagjai mellesleg. Utóbbiak nálam jóval messzebb jutottak, ők 3700-ra értek fel és a menedékházban tudtak aludni. Nem tagadtam meg önmagam, mivel soproniak, kicsit agitáltam őket, hogy jöjjenek el szeptember 26-án a Figaro 2.0-ra, amely épp ott fog vendégszerepelni. Igazán jól esne újra találkozni velük és megbeszélni, hogy alakult az utazásuk vége.

Háromkor visszafordultam, hatra értem le. Később kiderült, hogy igazából fél9-re számított, azt hitte, hogy csak sötétedésre érek vissza. Azt hiszem, nem tételezte fel, hogy hallgatok rá.

Ez a második este már kevésbé volt izgalmas, a lengyelek már továbbmentek, Gábor nemigen javult, és az idő csak úgy elment a semmire. Érdekes módon az evés nem hiányzott továbbra sem.

VIII. július 14. csütörtök

Erre a napra azt választottuk, amit a turisták többsége: csatlakoztunk az információs központ (Mountain Freaks Travel Agency) által hirdetett egyik programhoz, amely reggel kilenckor indult. Nem vette komolyan a jelentkezések adminisztrálását az iroda vezetője, aki egyébként lengyel, azt mondta, hogy eddig, aki nála jelentkezett, mindig el is jött. Nem kértek letétet, nem vezettek listákat arról, hogy ki akar részt venni ezeken az utakon. Erre a délelőttre két opció volt. Amit mi választottunk, abban minimális buszozás és 3,5 óra gyaloglás lett volna. Mivel a másik három jelentkező eltűnt, végül ránk beszélték a másik utat. A Truso völgy, lényegében egy folyó kanyonja, és az iszonyatosan hepehupás földút 22 km-en át vezet a folyó mellett, helyenként fölött. Percenként tízszer jutott az eszünkbe, hogy sok nem hiányzik ahhoz, hogy belezuhanjunk, annyira rázott az autó. Viszont nemzetközi csapat jött össze megint és mindenki beszélt angolul, lehetett csak úgy társalogni az útitervekről, miegymásról egy dortmundi fizikussal, akire az előző napról emlékeztem, megelőzött még az utam elején, illetve két francia lánnyal és három lengyellel. Egyértelműen a lengyelek vannak a legtöbben Grúziában, ez az ember érzése, lehet, hogy a statisztika is ezt bizonyítaná. (A Tátra után ki akarnak próbálni további hegyeket és ez így a legolcsóbb opciók között lehet.)

IMG 20160714 115149Az utazás a dél-oszét határig vitt, ahol egy romos várnál megálltunk, megettük a vajas lepényünket, ma már paprikával és paradicsommal. A nap rendkívül intenzíven sütött, én az előző napok tapasztalatára gondolva, inkább nem akartam még valami ismeretlen dologgal hazardírozni is, megelégedtünk ennyivel. A buszozás után szinte várakozás nélkül fel tudtunk szállni a kettőkor induló minibuszra, amely három óra alatt visszavitt Tbiliszibe, ahol a már kipróbált módon vártunk egy 150/est (ezúttal kilenc percet kellett csak várni, de egy ideig csak állóhely volt, de így a tetőablakon nézegettem felfelé, nagyon sok jegenye és platán van az utak mellett, sokat dob a város hangulatán).

A szállodába, ahol a szobánk két napig várt ránk, hat előtt megérkeztünk, ahol én a mosásnak, Gábor az olimpiai feladatsor korrigálásának látott neki. Három szállodai samponnal és kis szappanokkal kimosni néhány zoknit, fehérneműt, egy nadrágot, két inget és egy pólót nem lehetetlen, de nem is adja magát. A további napokon negyven fok lesz, még lesz néhány eset, amikor mosni kell majd, bár attól tartok, hogy az idő nagyobb hányadában légkondis helyen leszünk.

Gábor – miután a szobában van hűtő, de nincs benne minibár, azaz üres – hajlandóságot érzett, hogy a mai kenyér+vaj menünket megdobja egy dinnyével, sőt egy csokival is.

A laborért felelős oroszok este tízkor kopogtak be Gáborhoz, hogy most jöttek meg az egyetemről, most lehetne hozzákezdeni a megbeszéléshez. Még mindig ezzel foglalkoznak, nekik már elkezdődött az igazi munka, lassan jön az az időszak, amikor napi négy órákat fogunk aludni.

Ha minden igaz, én két tréninget fogok tartani kb. nyolcvan-száz embernek, akik a diákok kísérgetéséért lesznek felelősek, ezen kívül nem tudom, hogy miként tudnám hasznosítani magam mielőtt az olimpia elkezdődik. Holnap Gábor kipróbálja a laborfeladatokat, javítja tovább az elméleti feladatsort. Nem tudom, hogy mi lenne a jó választás, vele tartani vagy egyedül a városban mászkálni. (Hát igen, a lányaim most feltehetően a rengeteg belvárosi ruhabolt végigpásztázását választanák, és még lehet, hogy felülemelkedem magamon és tényleg ez lesz. Ennél extrémebb programot nem tudnék akkor sem kitalálni, ha az ország túlsó szegletében, ide kilenc óra buszozásra lévő másik hegyi üdülőhelyre mennék, sem akkor, ha Jerevánba buszoznék át - csak hat óra - múzeum illetve Ararát-nézőbe.)

Ma meghallgattam majdnem az egész Figaro házasságát út közben és arra gondoltam, hogy négy nap múlva lesz Koltai Tamás halálának első évfordulója. Idén a 12 élőben nézett Figaróval és az opera átlagosan heti egy meghallgatásával rá is emlékeztem sokszor. Néha eszembe jutott, hogy az idei évadommal kicsit helyette is néztem az előadásokat, nem mintha az általa meg nem írt cikkeket akárki pótolhatná…Erre most, a nap lezárásaként kiderült, hogy meghalt Esterházy Péter. És ez most annyira sok így egyszerre, akármennyire számítani is lehetett rá, hogy megtörténhet, hogy ezt a napot ezzel lezártnak tekintem.

Címkék: Grúzia Kémiai Diákolimpia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr528890424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása